„Ez a város csupa vidékiből áll, akik felvetődtek ide a világot megváltani.”
(335. o.)
Köldöktől garatig felvágott kéjnők macskaköveken. Óhatatlanul is Hasfelmetsző Jack alakja és története juthat erről az eszünkbe – és mostantól Benedek Szabolcs A Vérgróf című regénye is.
A hazai könyvkiadásban rég nem előzte meg akkora reklámhadjárat és felhajtás – divatos marketing-kifejezéssel élve: hype – magyar szerző kötetének megjelenését, mint amelynek a József Attila-díjjal kitüntetett Benedek Szabolcs regényével kapcsolatban tanúi lehettünk. A fő kérdés már a beharangozók idején is az volt: a fiatal kiadó által generált csinnadratta nagysága arányban áll-e a regény értékeivel?
A külsőségeket tekintve a Libri kitett magáért. A puhafedeles kiadás borítója a dombornyomású csorgó vérrel kellően szuggesztív, miközben kissé hivalkodóvá is teszi a kötet megjelenését. A 478 oldalas regény szemnyugtatóan arányos szedéstükrével, kényelmesen nagyméretű, talpas betűivel minden lehetőségét megteremti annak, hogy az olvasás fizikai része gördülékeny legyen.
Benedek Szabolcs regénye emellett határozottan élvezhető szöveg, még akkor is, ha manapság érdemes fenntartásokkal szemlélünk minden olyan könyvet, amely a vámpírdivatot lovagolja meg, függetlenül attól, hogyan viszonyul e jelenséghez a szerző.
A Vérgróf azonban nem átlagos vámpírsztori. A történet Budapesten játszódik, 1910-ben. Elsőre talán szokatlannak tűnhet a környezetválasztás, valójában azonban a századfordulós Budapest ugyanolyan ideális környezet egy régi vágású sorozatgyilkosságokat végigkövető történetnek, mint a viktoriánus Anglia. A regényben előforduló bűnesetek jellege révén egyébként is az olvasóban óhatatlanul felötlik Hasfelmetsző Jack. A könyv ezt a párhuzamot a történet részévé teszi, és megcsillantja annak lehetőségét, hogy a Budapesten elkövetett gyilkosságokat esetleg ugyanaz a személy – szándékosan nem írom: ember – követte el, aki a whitechapeli örömlányok kegyetlen haláláért is felelős.
A korabeli budapesti élet megfestésének egyik szembetűnő kelléke a meghatározó személyiségek felvonultatása. Ady Endrétől Molnár Ferencen keresztül Móricz Zsigmondig a kor összes fontosabb alakjával összefuthatunk a lapokon, sőt egy alkalommal még József Attilát is megidézi a szerző egy rövid, rejtett utalás erejéig, aki egyébként a történtek idején valamivel több mint 5 éves. Olyannyira hangsúlyos a történelmi alakok jelenléte is, hogy úgy érezzük, a regény Budapestjén jóformán csak hasonlóan illusztris személyek élnek. Ebben a vonatkozásban a kevesebb talán több lett volna. A korabeli divatlap- és kávéházkultúra pezsgő életének ábrázolása azonban A Vérgróf nagy erényei közé tartozik és az egyik leghangulatosabb díszlete a cselekménynek.
A több szálon futó történet címszereplője Saint-Germain grófja, azaz Rákóczi Lipót, aki magát Rákóczi Ferenc fejedelem fiának mondja. Ő a titokzatos Vérgróf, akinek történelmi alakja az ezoterikus tanokkal fonódik össze. Rózsakeresztesnek, szabadkőművesnek és általában minden fontosabb korabeli titkos vagy féltitkos társaság tagjának tartják. Emiatt aztán több mint eszményi főhőse egy vámpír- vagy misztikus történetnek, és nem is Benedek Szabolcs az első szerző, aki regénye jelentős alakjává tette.
A gróf közeli bizalmasává válik a fiatal újságíró, Szállási Titusz, a Budapesti Napló munkatársa, neki pedig jóbarátja a gyakran főfájással küszködő Mihucz Ervin, aki a kéjnők gyilkosa után nyomoz rendkívüli elszántsággal. Detektívtörténetről azonban az említett nyomozás ellenére sincs szó. Az olvasó nincs beavatva a részletekbe, nem a feltárt bizonyítékok alapján derítheti ki, hogy ki az elkövető. Alapvetően nem a bűntettek szervezik a regény cselekményét – noha szerepük jelentős –, sokkal inkább karakterközpontú a történet.
Sára, a cselédlányból prostituálttá váló fiatal lány Ervin eszköze lesz a nyomozás során. Az ötödik nézőpontkarakter pedig Tarnóczay Etelka, aki különböző kerülőutakon „állt végül pályára”, és lett egyike a székesfőváros népszerű feslett nőinek. Ő csak közvetve kapcsolódik a történet fősodrához, viszont nélkülözhetetlen funkciója van az összefüggések megértése szempontjából. Minden karakter kettős funkciójú: egyrészt szerepet kap az összefüggő regénytörténetben, a „fő sztoriban”, másrészt saját sorsa alakulása is külön történet. Ebből a nézőpontból válik láthatóvá Benedek Szabolcs pszichologizáló hajlama, melyet tovább hangsúlyoznak a gyakran, de finoman a narrációba iktatott belső monológok. Ugyancsak feltűnik a szerző érzékenysége a szociális kérdések, problémák iránt, melyek nem csak a száz évvel ezelőtti Budapest vonatkozásában állják meg helyüket.
A harmadik személyben mesélő regény szóhasználatban fellelhető számos századvégi jellegzetesség, ennek ellenére a szerző nem követi el az erőltetett archaizálás hibáját. A narrátor pozíciója azonban nem egyértelmű, mert bár a történetet hiteles nyelven adja közre, időnként mégis úgy utal a korra, mintha messziről tekintene vissza rá. Az emberben lakó kettős én teóriáját például úgy jellemzi, mint abban az időben nagyon népszerű elképzelést.
Az ember kétarcúsága, az emberben rejtező szörnyeteg motívuma egyébként végighúzódik a teljes regényen – még Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ját is említi a szöveg –, ám korántsem olyan didaktikus módon, ahogyan azt egy vámpírtörténettől megszokhattuk. A Vérgróf jóval becsapósabb és okosabb, mint a zsáner átlagos regényei, éppen ebben áll értéke: megtalálhatóak benne a megszokott klisék, melyeket egy valóban nem várt csavarral szépen keresztülhúz a szöveg.
A könyv bátran ajánlható mindazoknak, akik kedvelik a kevert műfajokat, és akik nosztalgiát éreznek a századelő fővárosa iránt. Mind a krimi-, mind a vámpírrajongók megtalálhatják a számításukat, akárcsak azok, akiknek a művelődéstörténeti szál keltette fel az érdeklődésüket, mégsem kell attól tartania senkinek, hogy A Da Vinci-kódhoz hasonló, összeesküvés-elméleteket szintetizáló „misztikus thrillert” vesz a kezébe. Nem csak azért, mert A Vérgrófban nincsenek nyakatekert összeesküvés-elméletek, hanem azért is, mert vannak benne összetett mondatok.
(Eredeti megjelenés: Irodalmi Jelen, 2012. június, 128. szám; Irodalmi Jelen Online, 2012. május 3. http://irodalmijelen.hu/node/13551)
