Akadnak olyan könyvek, amelyek a női tematikához egy kidolgozott és szerteágazó mitológiát fejlesztenek ki hátterül, ezzel csalogatják be az olvasókat fiktív világukba, ami élő, impulzív, felfedezésre váró és teljesen más élményt nyújtanak, mint azok, amelyekből ez a többlet hiányzik. Bánki Éva harmadik regényében, a Fordított időben mindez fellelhető, ugyanakkor úgy tűnik, mintha a szöveg ezen jellemzői egyelőre felületesek maradtak volna és a teljes megismerése az írónő által alkotott világnak várat még magára a következő kötetig.
A kötet egy alternatív európai kora középkorban játszódik, ahol a Római Birodalom bukása után a földrajzi, ideológiai és történelmi újrarendezésnek lehet tanúja az olvasó. Az idő, rend, időrend és logika teljesen más fogalmakként jelennek meg a különböző, épp a történelem színpadára lépő népcsoportoknál, emiatt pedig nincs semmilyen egységes világszemlélet, amire bármilyen konszenzus épülhetne: minden képlékeny, ami egyik nap parancs, a következőben már elfelejtett anekdota. Ebben a valószerűtlenségben jelenhetnek meg például a steampunk stílusból ismerős, ember által összeeszkábált repülő rovarok, madarak és pókok, a klasszikus időutazós science fiction-ben korábban már látott időgép vagy esetleg a szorgok az emberi megvetés által megnyomorított élőlények, akik szolgákként tevékenykednek uraik körül.
A Fordított idő pont ezzel, a bizonytalannal játszik. Olyan játékot teremt, ami szórakoztató, hisz a ránézésre ismerősnek tetsző kora közép volt az az időszak, amiről Heribert Illig (aki szereplőként fel is bukkan a regényben) azt állította, fikció; ami zárt, az időbeli és földrajzi távolság miatt megközelíthetetlen, ugyanakkor a (feltételezett?) kronológiai sorrendet követve mégis képesek vagyunk elhelyezni; ami bizonytalan és ellenőrizhetetlen, az olvasó nem rendelkezik az igazoláshoz szükséges, konszenzusra épülő és általa elfogadott bizonyítékokkal; ami inkább produktív, ellentétben a Caillois-i játékdefinícióval, mert a tematizálással létrehozza az önmagára irányuló gondolatokat; ami szabályos, mégpedig ideológiai szabály által irányított; ami fiktív, a kötet folyamatosan felhívja a figyelmet a regény szereplői által valóságnak érzékelt tér és a fantasztikum közötti határvonalra. A főszereplő és vezető mindebben pedig Riolda, aki ebben a játéktérben bolyong, keresi önmagát és próbál túlélni.
Ugyanakkor mégis vannak olyan pontok, amelyek a bizonyosság erejével bírnak. Egyrészről mind a könyv promóciója során, mind pedig az Utószóban úgy pozicionálták, hogy női (esetleg ellen-?) lovagregény. Ez a műfaji meghatározás sokat tud segíteni a könyv megértésében, viszont továbbra is fennáll a kérdés: milyen a női változata ennek a jellegzetesen férfiaknak tulajdonított tematikákat felvonultató írásnak. Itt a férfiak, vagyis a történelemet írók, által racionalizált világ ellenében létrejön egy olyan, amely kevésbé megérinthető, már-már álomszerűen illékony, ahol a másik nem által hozott szabályokat (látszólag) nem tartják be. Ebben a szinte ködbe burkolt térben nem a megörökítendő, helyileg pontosan rögzíthető tettek és elmondanivalók a fontosak, hanem maga a tény, hogy létezik ez a lehetséges tér. Itt az eddig elhallgattatott hangok megszólalnak. Beszélnek veszteségről, szülésről és nőkre testált feladatokról. Ennek a vélelmezett térnek a története és annak leírhatósága, maga a női történelem. Ez, amely a férfi történelemhez képest letakart, adja meg a témáját a női lovagregénynek.
Másrészt ez az elképzelésrendszer csupán széljegyzet vagy éppenséggel marginália magához a műfajhoz képest. Azonban az írónő tudatosan ügyelt arra, hogy erre a szerepre építsen, sőt mi több, ki is aknázza az ebben rejlő lehetőségeket. A regény köré egy tudatosan felépített, aránylag rendszeresen frissülő Facebook oldal kapcsolódik, ahol megtalálhatóak például a korábbi szövegváltozatok vagy olyan középkori margináliák, amelyek olykor-olykor segíthetnek a szöveg megértésében. Tehát az epitextus, vagyis olyan írások, amelyek a főszöveghez kapcsolódnak, de annak környezetén kívül helyezkednek el, válnak vagy válhatnak fontossá az olvasás során.
A bizonytalanság ilyen halmozása pedig egy roppantul finom és különös aláásást eredményez. Pont elég ahhoz, hogy a Riolda által érzett eltévelyedést átadja olvasás közben, viszont ezzel állandó megvezetettséget idézhet elő az olvasóban. Ahogyan az időérzékelés és az időrendiség rekonstruálása mindössze gondolatkísérlet, ami része a játéknak, úgy része ennek a stilisztika - az ismeretlen emberek beszéde esetenként értelmetlen, már-már mesei hörgés-morgássá alakul át - vagy maga a bábeli zűrzavar, ami által a nyelv képtelen megragadni a valóságot.
Elismeréssel kell adóznom a Fordított idő és írónője előtt, mert ötletes, a maga nemében kalandos és határokat feszegető olvasmány. Ugyanakkor ezek következményeként, olvasatomban, nagyon sok részlet, ami nagyon is élővé teszi ezt a fiktív világot, red herringként, vagyis figyelemelterelésként, működött. A rengeteg érintett vagy éppen csak fejtegetni kezdett elgondolás úgy bukkan fel, hogy szinte a bőség zavarával kell megküzdeni. Olyan sok minden jelenik meg, azonban a felszínnél többet nem tudhat meg róla az olvasó. A többség megjelenésének oka, származása valamint a funkciója a történetben nem ismert. Minden esetben lépre csalhatja az olvasót, hogy erre vagy arra fog kanyarodik a regény, azonban mindvégig megtartja a maga által teremtett műfaji kereteket. Ez korán sem hiba, elvégre így is az első magyar női lovagregény, én talán inkább a felvillantott műfajok egy erősebb szintézisére vártam, amellyel, úgy gondolom, akár kultikus státuszba léphetne a szöveg. Elképzelhető, hogy be is fog következni: az írónő már a folytatáson dolgozik.
