Sokszor hallottam már azt a kijelentést, hogy egy sci-fi történet ne politizáljon, hanem szórakoztasson. Ne keverje bele a mindennapi problémákat a történetébe, ne vonultasson fel olyan elemeket, amik a napi politikából, politikusok szájából, híradókból, hírportálokról ismerős. Jobb, ha a szerző nem foglal állást a regényével – akármilyen módon – valamilyen politikai kérdésben. Ezzel az egész felvetéssel mindössze egyetlen probléma van: a sci-fi mindig is politikus volt. Nézzük meg a klasszikus regényeket, amik évtizedekkel később is hivatkozási pontokként szolgálnak! Wells művei tele vannak politikai állásfoglalással, elég a morlockok és eloik kettősére, vagy a marsiak inváziójára gondolni – előbbi a kettészakadó társadalom, utóbbi a gyarmatosítás problémáiról beszél. Lényegüket tekintve a katonai sci-fiket és az űroperákat átitatja a politika (ki harcol kivel, miért, milyen jövőbeli berendezkedések léteznek, van-e velük probléma etc.). Heinleint kamionnal sem lehetett volna elrángatni a politikai állásfoglalástól, de Asimov, Clarke és kortársaik könyvei is könnyedén vizsgálhatóak a politika szemszögéből – hogy az olyan szerzőkről, mint Herbert vagy Dick már ne is beszéljünk! És ahogy haladunk előre az időben, egyre konkrétabb példákkal találjuk szembe magunkat, legyen szó a világ „nyugati” vagy „keleti” blokkjáról. Persze van különbség a „nyilvánvaló”, kortárs politikai helyzetre való reflektálás és a „minden emberi aktus végső soron politika” elve között, de talán nem kell tovább magyaráznom, mire is gondolok.
Magyarországon is akadtak politizáló sci-fik, de mégis úgy tűnhet, hogy itthon manapság ritkán születnek aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó írások. Tavaly jelent meg a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond regénye, a Xeno, ami viszont pont ezt teszi, még ha ehhez idegen fajokat, hatalmas űrbéli objektumokat (közkeletű nevükön BDO-kat) és csodás sci-fi találmányokat használ fel.
A történet száz évvel a jövőben kezdődik, amikor az emberiség már közel ötven éve az idegen migrátorok nevű faj uralma alatt él. Ennek az uralomnak a legfontosabb jellemzője, hogy a migrátorok erőszakkal más idegeneket telepítettek a Földre, közben pedig embereket szórtak szét a három másik faj bolygóin. A regény főhőse, Olga Ballard a Föld legnagyobb xenológusa, aki azért dolgozik, hogy minél jobban megértse egymást a négy faj: a vízi élethez szokott hidrák, a művészeti alkotásvággyal teli firkák, a rejtélyes, hanyatló ostorosok, és az emberiség. Amikor azonban Olgából is agymosott migrátor „szónokot” akarnak csinálni, belecsöppen egy titkos összeesküvésbe, amelynek az a célja, hogy az emberiség megszabaduljon az idegen elnyomástól. Ehhez pedig az összeesküvők, ha kell, még a gyűlölt és megvetett másik három elnyomott faj segítségét is készek elfogadni.
Nem kell nagyon gondolkodni, hogy egyből felfedezzük a párhuzamokat a regény és a mi világunk között. Ma a világunk egyik legfontosabb problémája a migráció, és ez olyasvalami, ami folyamatosan napirenden is van a közbeszédben. Olga Ballard 2117-jében sincs ez másképp. Az erőszakosan betelepített idegenek lassan elkezdik átformálni a Föld képét, ez pedig az emberek jelentős részének nem tetszik. Nem is csoda, hiszen olyan látványos dolgokról van szó, mint hogy több ezer firka átfesti az emberi civilizációs örökségek egy részét, komplett városrészeket alakítanak át, mindezt pedig gyakran az emberek tudta és beleegyezése nélkül. A helyzeten az sem javít, hogy bárki, aki ellent mer mondani a migrátoroknak, tehetetlen bábbá változik – az idegenek ugyanis mikroszkopikus gépekkel szórták tele a levegőt, így azok minden emberben (és idegenben) benne vannak, és képesek átvenni a gazdatest fölötti irányítást. Hiába kaptak az emberek új technológiákat és szűntek meg a háborúk és a nyomor, a szabadság és a korlátozottság érzése, valamint a kényszermigráció (ami családokat szakított szét) hihetetlen mértékben xenofóbbá tette az embereket. Állandósultak az idegenek elleni támadások - amelyeket csak a migrátor nanogépek tudnak visszafogni -, a xenofób párt komoly politikai erőt képvisel. Tévhitek, rossz emlékek, véres konfliktusok és merev elzárkózás jellemzi az emberek és az idegenek viszonyát, annak ellenére is, hogy se a firkák, se a hidrák nem önszántukból kénytelenek a Földön élni, és az idegen világokra telepített emberek is sokszor pozitívabban nyilatkoznak új otthonukról, mint az anyabolygójukról.
Innen szép győzni, mondhatnánk, és valóban, Brandon Hackett főszereplője, aki mindvégig kitart elvei mellett – minden értelmes lényt megillet a tisztelet, és törekedni kell a megértésre, különben mindegyik félnek csak rosszabb lesz – lassan rá is jön nagyon sok titokra, és elkezdi megérteni az idegeneket. Kár, hogy nem minden szereplő gondolkodik ugyanúgy, mint ő. És ebben rejlik igazából a Xeno legnagyobb ereje: minden szereplője másként látja a problémákat, de mindegyik szempont érthető, még akkor is, ha néha fájdalmasan gyarló, és a legmocskosabb tettekre vezeti a karaktereket. A szerző nem idealizál, ugyanakkor nem is démonizál: apró momentumokkal, egy-egy jó helyen elejtett, okos és mély párbeszéddel, és az egész történetre megrázóan rezonáló személyes szállal mutatja meg, mennyire nehéz is ez az egész helyzet – a könyvbeli és a sajátunk egyaránt. Hogy hiába néha a gonoszság és önérdek vezeti az embereket (és idegeneket), a legnagyobb probléma sokszor inkább a tudatlanság, a félelem az idegentől, és az ismeretlen. De attól, hogy egy ember tudja az igazságot, attól milliárdok élete megváltozik? Attól, hogy képesek vagyunk jobban megérteni az idegeneket, attól még nem válik mindenki azonnal elfogadóvá. A Xeno végkifejlete fájdalmas, szó szerint rettenetes, mert pont arról szól, hogy nem lehet mindent varázsütésre megoldani. Nem idealistának kell lenni, hanem realistának.
Nagyon sok remek dolog van a Xenóban, ami a sci-fi olvasókat könnyen elvarázsolhatja, igazi űroperai kaland, high-tech kütyük, egyedi és izgalmas idegen lények, remek fordulatokkal, jól működő akciókkal, megérthető karakterekkel együtt. Mindez erősíti a könyvet, és pont ezért bízom benne, hogy a regény nem marad pusztába kiáltott szó, hanem elgondolkodtat legalább pár embert arról, amiről valójában beszél. Nem az a lényeg, hogy mi történt az ostorosok fajával vagy hogy mit akarnak a migrátorok – az a lényeg, hogy mi mit gondolunk és teszünk akkor, amikor az idegennel, a mással találkozunk.
A Xeno legnagyobb tanulsága pedig pont az, hogy végső soron a legnagyobb idegen maga az ember.
