Petit, az Ogre Király fia, a nemesi klán legkisebb óriása. Alig nagyobb egy egyszerű embernél, így ő a legújabb előjele családja fokozódó hanyatlásának, aminek következtében minden nemzedék egyre kisebbre nő az előzőnél. Apja szégyenében megölné, ám az anyja a vérvonal megújulásának lehetőségét látja benne, hiszen Petit képes lehet az emberekkel új utódokat nemzeni, éppen úgy, ahogyan az óriások dinasztiájának őse, az Alapító tette egykoron. Kétségbeesésében az anya Desdée nénire, a klán legidősebb tagjára bízza a gyermeket. Desdée kegyvesztetté vált a király előtt az emberek iránt érzett szeretete miatt, és a kastély egy elhagyatott szárnyában él a családtagjaitól elzártan. A The Ogre Gods világában az emberek nem többek az óriások szolgáinál és táplálékánál. Desdée útmutatása ellenére Petit-t az édesanyja időnként titokban meglátogatja annak érdekében, hogy bevezesse a családi hagyományokba, beleértve az ezzel járó kegyetlen ösztönök kiélésébe is. Petit úgy lép hát be a felnőttkorba, hogy az anyai neveltetése által szerzett étvágy és a nagynénjétől tanult együttérzés között örlődik.
Sokáig kétkedve fogadtam az olyan műveket, amik kijelölnek egy fantasztikus koncepciót, és a lehető legnagyobb részletességgel, ám a mitológia vagy a zsánerhagyomány által meghatározott kontextusából kiemelve, kizárólagosan, azaz más koncepcióktól függetlenül térképezik fel azt. Ez a fajta világépítés a képregények terén leginkább Japánban figyelhető meg (lásd: Tokyo Ghoul, Demon Slayer, Attack on Titan). Alapvetően nem a feldolgozott tradíció enciklopédikus kidolgozottságát hiányoltam az ilyen művekből, sokkal inkább azt éreztem, hogy a kiragadott elemek egyedi feldolgozása gyakran öncélúnak bizonyult, és reflexió híján nem gazdagította a hagyományt, inkább csak kisajátította azt. A The Ogre Gods tetralógia bár elsősorban az óriások koncepcióját járja körül, mégsem esik bele ebbe a csapdába.
A képregény több irodalmi tradíciót is egyesít magában: az ókori görög és északi mitológiát, kora középkori francia folklórt, XVI. századi szatírát (François Rabelais), újkori pikaresz regényt (Voltaire, Jonathan Swift), valamint a XX. századi epikus fantasy-t. Ez a keveredés kifejeződik a cselekmény elsődleges helyszínéül szolgáló palotakomplexum változatos építészeti stílusában is (klasszikus ókori, bizánci, gótikus és barokk elemek keverednek egymással). A palota korszakokon át egyre csak bővült annak érdekében, hogy megfelelő szállást nyújtson a gyarapodó és annak fénykoráig méretükben is csak egyre hatalmasabbra növő óriás-dinasztia számára. A kastély a képregény cselekményének idejére kietlen, romos mauzóleummá züllött, ami egyszerre fenséges és gyászos, így a gótikus regénnyel is némi rokonságot mutat.
Kétségtelen, hogy a The Ogre Gods hordoz magában manga jellegzetességeket, főleg ami a drámai gekiga műfajt illeti, ám ez csupán a képnyelvi és kompozíciós megoldások terén mondható el, ahol ugyanúgy tetten érhető az ezredforduló után Nyugaton elterjedt szélesvásznú képregényes irányzat hatása is (Bryan Hitch, John Cassaday, Frank Quitely). Bertrand Gatignol korábban animációs filmeken dolgozott, nem csoda tehát, hogy a drámai, azaz párbeszédes szituációk mellett ugyanolyan fontos szerep jut a dekompresszív jellegű, azaz a képi expozíció, akció és a karakterek közötti néma interakciók ábrázolásának is. Az angol nyelvű kiadásért felelő Lion Forge-nak adott interjúban Bertrand Gatignol egyenesen úgy fogalmaz, hogy a képregény megalkotása során rendezőként tekintett magára, aki rajzaival jeleneteket hívott életre Hubert forgatókönyve alapján. Hubert maga dizájner, azon belül is színspecialista végzettséggel rendelkező író volt (tavaly februárban hunyt el), ami némiképp ironikus, hiszen a kötet valamennyi rajza szürkeárnyalatos. Lényegében egy sötét fantasybe oltott, néhol horror elemekkel operáló Disney rajzfilm elevenedik meg a The Ogre Gods lapjain.
A kastély és lakóinak történetéről nem az elbeszélésbe ékelt expozíció révén kapunk tájékoztatást, hanem az epizódok közé iktatott fiktív genealógiai kötet, az Ősök Könyvének (The Book of the Ancients) szemelvényeiből. Ennek a megoldásnak köszönhetően végig gördülékeny marad a főként Petit-re koncentráló cselekmény, miközben a szerzőpáros annak megértéséhez szükséges minden háttérinformációt az olvasók rendelkezésére bocsát a rövid történetek által.
Megtudjuk például, hogy az emberevés szokását egy korábbi uralkodó, az Isten-király (God-King) terjesztette el a dinasztia körében, aki így próbált felülemelkedni a halandóságon. Desdée gyakorlatilag eretneknek számít azért, mert megtagadja az emberevést. A korábbi uralkodó szakítani próbált a barbár gyakorlattal, ám a családtagjai ellene fordultak, és a jelenlegi király elárulta őt, tömlöcbe vetette, ahol éhhalált halt. A szemelvények legfőbb tanulsága, hogy egy jó szándékú uralkodó reformkísérletei is kudarcra kárhoztattak, hiszen azok a hierarchikus társadalmak, amikben ilyen fokú hatalmi különbségek vannak az egyes osztályok között, törvényszerűen rugalmatlanok és regresszívek, éppen ezért stagnálásra és elkorcsosulásra ítéltettek.
A képregény fő konfliktusa is e társadalom sorsa köré összpontosul Petit alakja révén, akit egyre komolyabb kihívások elé állít a kiválasztottság terhe. Desdée azt szeretné, ha Petit művésszé válna és végleg szakítana az óriások dinasztiájával, ám Petit képtelen hátrahagyni a kastélyt, amikor lehetősége nyílna erre. Émione, Petit anyja a belterjesség miatt elfajzott vérvonal megújulását reméli tőle, ám ez emberáldozatokkal járna (az óriásoknak életet adó emberek nem élik túl a szülést), aminek gondolatát Petit nem tudja elviselni. Salával az emberi szolgával való szerelme is éppen ezért beteljesületlen marad. Petit kettőssége miatti vívódása a szociális, családi és biológiai determinizmus fölötti szorongás, pesszimizmus és végül a lázadás kifejeződése. A történet komorságát kezdetben a dacos csínytevésekből eredő humor, majd az egyre fontosabb győzelmek feletti diadal érzése, végül pedig az egyszerre mesés és tragikus végkifejlet katarzisa oldja fel.
A sorozat mindegyik kötete egy-egy portré, amiben más-más karakterek révén tárul fel a Hubert és Bertrand Gatignol által megálmodott világ: a második (Half-Blood) az óriásokat kiszolgáló emberek hierarchiájának működését mutatja be az annak élén álló kamarás felemelkedés-történetén keresztül, a harmadik (The Great Man) révén pedig az óriások és emberek közös társadalmából számkivetettek és az ellene lázadók életét ismerhetjük meg. A kötetek nem lineárisan, hanem organikusan kapcsolódnak egymáshoz: önállóan is élvezhetőek, de ki is egészítik egymást. Már az első is kiváló a maga nevében, az eddig olvasható további két rész pedig egyenesen mesteri. A negyedik kötet nemrég jelent meg franciául (Première-née, “Elsőszülött”) és a Magnetic Press várhatóan ősszel adja ki az angol fordítást.
Megj.: A recenzió az eredeti francia nyelvű kötet (Soleil, 2014) angol kiadása alapján készült (fordító: Jeremy Melloul, Lion Forge, 2018). Az angol kiadás előzetese megtekinthető itt.
