A Fantorzio magazinról 2016 tavaszán hallottam először, május elsején harangozták be, mint azt az újságot, amit a vasútállomások boltjaiban kereshetünk utazás előtt, ha épp nincs nálunk könyv – és, ha nem politikára, gazdaságra, sportra, vagy valami rétegkultúrára vágyunk. A Fantorzio a krimi, a fantasy és a horror vonalán pozícionálta magát és már a kezdetekkor leszögezték, hogy ez bizony egy fanzin lesz, azaz nem ismert szerzőktől közölnek írásokat, hanem a műfajokat kedvelő amatőröktől várják a műveket, pályázat keretei közt, amelyet végül 138 beérkezett szöveggel zárták le július 4-én. A 5Panels alkotói csoportra épülő szerkesztőség (amely egyébként az EpicLine-ért is felel), élén Tálosi András főszerkesztővel (rajta kívül nincs is senki nevesítve), eredetileg idén tavaszra tervezte az első megjelenést, de a jelentkezők nagy száma alapos válogatást követelt. Február elején végül tizennyolc versenyművet engedtek a második körbe, amelyekből ízelítők kerültek föl az egyre csinosodó honlapra (eladdig ugyanis interneten elérhető képekkel dolgoztak, de idővel megérkeztek a profi grafikusok munkái is – amelyek közül az egyik a magazin borítóján is látható, Maticsek Tamás tollából).
A magát ponyvalapnak tituláló sajtótermék végül szeptember 26-án került a boltok polcaira – magam azok közé tartozom, akik hamarabb jutottak hozzá, mint a szerkesztőség, lévén oda csak délután érkeztek meg a példányok. A külalakra tetszetős újság, nyilvánvaló erősségei mellett, több szempontból hagy maga után kívánni valót. Először is, az önelnevezés. A „ponyva” szóra alighanem sokunknak az olcsóság jut eszünkbe a szórakoztatás mellett - ó, azok a végtelenségig gyűrhető Albatrosz-könyvek! - és nem tűnik legitimnek pusztán a másodikra hivatkozni a kategória kapcsán, miközben a lap árából kijönne egy politikai-, egy gazdasági-, egy sport- és egy rétegkulturális termék is.
Belelapozva nem csak az impresszum, de a tartalom karcsúságával is találkozunk: a lap mindössze két elbeszélést tartalmaz, a második ráadásul csak egy jelenet, ami vélhetőleg azt a célt hivatott szolgálni, hogy összekösse ezt az első lapszámot a november végén érkező másodikkal (bár mindez nem meglepetés, ha azt nézzük, hogy Tálosi már a Randomkultnak adott, szeptember 20-i interjúban jelezte ezt a felépítést).
A belső borítókon egyébként ízléses kedvcsinálók kapnak helyet: az elbeszélések légköréhez illő kereskedelmi hirdetéseket látunk itt a milleniumi Budapestről (bár nincs közük a cselekményhez), valamint, a hátlapon, néhány jegyzetet, amelyekből kiderül, hogy több személy, hely és esemény valóságalappal bír. A belső borítón kap helyet a Tálosi András által írt főszerkesztői Előszó (?) is, ahol bepillantást nyerünk a magazin megszületésének körülményeibe. A hátsó borító a főelbeszélés cselekményét foglalja össze tőmondatokban. A belső grafika, Koska Zoltán tollából, cirkalmas. Ám a páros oldalak bal alsó sarkában elhelyezett női szoborfej szerepeltetése ötletes: lapról-lapra fordul egyre inkább az olvasó felé és vág egyre emberibb arcot.
Az utolsó rostán csak a XIX álnéven író szerző két műve, a Halál a korzón – a gyilkos egy óriási gyík és A révész éjfélkor címűek jutottak át. A miértre több válasz adható.
Először is, ezek összetartoznak. A Columbo-, vagy inkább Ötvös Csöpi-szerű történet a gólem mítoszt gondolja tovább a békebeli Budapesten, a főszereplő, Sándor Kristóf pedig könnyen és lebilincselően nevet a hatóság, a bűnözők, de a nézők arcába is, szinte az utolsó oldalig izgalmas történet ez, a gyakori klisék és a kevésbé gyakori nem odaillő kifejezések ellenére is (a tipográfiai és helyesírási hibák száma elenyésző). A második sztoriban az első egyik mellékszereplője, a részeges révész, Sándor segítője szenved véres halált, üzenetet küldve ezzel a volt rendőrnek. Ez enged következtetni arra, hogy nem kerek egészet tartunk a kezünkben, amit pedig Tálosi megígért. A kisregény-formát ugyanis nem csak saját ízlése miatt részesítette előnyben, hanem azért is, mert szerinte az nem darabolja föl úgy az olvasó figyelmét, mint egy novellafüzér. Ez esetben viszont indokolatlan a cliffhanger (hacsak nem Sándorról fog szólni a következő rész is - mert a végül meg nem jelent további tizennyolc írásdarab sorsáról nem tudni semmit).
Egy másik lehetséges oka a végleges formátumnak, hogy a továbbjutók közül ez az egyetlen krimi. Egyébként a néhány horrortól eltekintve (Kovács Gábor: Mérgező; Szalai Sándor: A manó) fantasy-kkal találkozunk az első szűrőn átjutók közt, hullámzó minőségben (bár kiemelném a szintén ismeretlen szerzős Legendárium: Bodor Jankó és a kútvégi fenevad-írást, ahogy Sümegi Attila Sose nézz hátra!, Faragó Zsófia Az utolsó gyertya és Sziács Viola A címer-küldetés című novelláit is, és Matuszka Máté Sminkmosolyát, amit fragmentumként nem tudok besorolni a három kalap egyike alá sem). A sci-fi bevallottan szerkesztői alapállás miatt lett száműzve.
A projekt egyik fázisában közönségszavazásra bocsátotta a szerkesztőség, hogy hogyan nézzen ki a magazin, és itt arra jutott a nép, hogy kevesebb, de nagyobb lélegzetvételű írást szeretne olvasni. Ez sem elhanyagolható szempont.
Némely megnyilatkozásában Tálosi arra enged következtetni, hogy XIX ő maga, Sándor Kristófról pedig, mint a saját figurájáról beszél (aki már a végül meg nem valósult Midway9-ben is szerepelt volna) – ha ez igaz, akkor ez elég ok arra, hogy végül így valósult meg a magazin. Félreértés ne essék, az írások nem rosszak. Ha viszont az áll a háttérben, amit fentebb vázoltam, az egyenlőtlen küzdelmet feltételez és az amatőrök céltalan lelkesedését (ami a projekt egyik legnagyobb hozománya egyébként, hogy sokan direkt emiatt ragadtak virtuális pennát).
Összességében, az a bizonyos jelentés valahol félúton elveszett: „igénytelenebb” kivitelben (értsd: pl. újrahasznosított papír, jóval kisebb betűformátum, kevesebb nyomdaköltséget jelentő belső illusztrációk stb.) talán több írás elfért volna a lapban, kevesebb pénzért és így a magazin az lehetett volna, aminek indult, a szórakoztató rétegirodalom iránt érdeklődők menedéke. Ehelyett itt egy hibrid, ami leginkább csak kérdéseket vet föl.
