2016 különösen jó év a hazai Lovecraft rajongóknak, hiszen nem csupán egy, hanem mindjárt két fanzin indult el kis időkülönbséggel a témában. A Magyar Lovecraft Portál által kiadott Azilum és a The Black Aether (szintén) lovecrafti weboldal által kiadott Black Aether – A szokatlan és hátborzongató történetek magazinja.
Kis kitérővel kell, hogy kezdjem.
Nagyjából húsz évvel ezelőtt találkoztam először Lovecraft irodalmi munkásságával és azóta is rendszeresen vissza-visszatérek a szövegeihez. Amikor az Azilumot a kezembe vettem, valamifajta nosztalgikus izgalom kerített hatalmába. Húsz éve nagyon örültem minden apró hírnek, cikknek, megjelenésnek, ami Lovecraft szövegeihez kapcsolódott, hiszen nagyon máshogyan hatottak rám HPL szövegei, mint ahogyan azt más rémtörténetektől megszoktam. Jópár barátom hasonlóképp volt ezzel és sűrűn beszélgettünk a novellákról, amelyeket épp olvastunk. Sokat adtunk volna egy ilyen-olyan időközönként megjelenő fanzinért, nemhogy kettőért. Ma, amikor az online jelenlétünk annyira kiterjedt, hogy ha nem vagyunk felcsatlakozva 24 órában az jobbára tudatos döntés eredménye, nem pedig a technikai korlátoké, rengeteg tartalom érhető el Lovecrafttal kapcsolatban (is), ez a két megjelenés mégis képes volt izgatottá tenni. Húsz év telt el és közben a Lovecraft-életműhöz való viszonyom is megváltozott. Van pár nagy kedvencem az írásai között, mások újraolvasására pedig semmi szín alatt nem fecsérelném az időt. Látom a nehezen tagadható korlátait a prózájának, miközben csodálom azt a sajátos atmoszférát és gazdag mitológiát, amelyet teremtett. Röviden: nem vagyok fanatikus rajongó. Mégis nagyon megörültem a megjelenéseknek, olyannyira, hogy mindkét magazint azon melegében megvettem.
Adódhat a kérdés: van hely két Lovecrafttal foglalkozó magazinnak is Magyarországon? Elvégre HPL rétegszerző, bármennyire is a popkultúra szerves része az általa teremtett mítosz. Az, hogy valaki hallotta már Cthulhu nevét, nem biztos, hogy azt jelenti, ismeri Lovecraftét is. Talán csak szereti a South Parkot. Nem tudom a választ a kérdésre, de őszintén remélem, hogy van hely. Már csak azért is, mert a két kiadvány profilja nagyban különbözik egymástól. Az Azilum, amellett, hogy Lovecraft fordításokat tartalmaz, a szerzőhöz köthető egyéb szövegeket, filmeket is bemutat. Egyértelműen HPL áll a fókuszban, mégpedig a lehető legátfogóbb és legalaposabb módon. A lap jelentős jegyzetapparátust működtet bizonyos szövegeknél, a kritikai igény úgyszólván tudományos. Ezt erősíti az a tény is, hogy helyet kapott egy anyag Lovecraft vallási örökségéről, melynek elkészültét nem kevés kutatómunka előzhette meg (csak zárójelben közlöm, hogy az írást jegyző Takács Gábort Acélpatkány néven is ismerik és a Próza Nostra egyik szerkesztője).
Az Azilum 40 oldalas első számát kifejezetten jó kézbevenni. Fanzinként nincs mögötte se reklámbevétel, se pályázati tőke, tehát nevezhetjük amatőr kiadványnak, ugyanakkor hiányzik belőle az amatőrizmus. Mind a megjelenés, mind a szerkesztés, az anyagválogatás profi munka – Somogyi Gábor megérdemel minden elismerést. Rengeteg munkája lehetett ebben a számban, hiszen fordítóként és szerzőként is jegyez szövegeket. A színes Lovecraft-rövidhírek és a mítosszal kapcsolatos filmek szemléje mellett Houellebecq esszéjének ismertetője, illetve a szöveg előszavának fordítása is megtalálható a lapban, ugyanakkor e két utóbbi sajnos eléggé távol került egymástól, jóllehet érthető a válogatás logikája, mely a tartalomjegyzéket áttekintve azonnal nyilvánvaló; mégis elegánsabb lett volna, ha ez a két tematikusan szorosan összetartozó anyag egymást követte volna.
A már említett tanulmányon kívül három írást szeretnék még kiemelni az egyébként egyenletesen magas színvonalú kiadványból, mégpedig két fordítást és ismét egy tanulmányt. Az első David Haden Walking with Cthulhu című kötetének egy részlete, mely a Séta New Yorkban címet kapta. (A könyvről jól sikerült ajánló is található a lapban, a monográfia azonban már nem tölthető le többé ingyenesen.) A szövegrészlet Lovecraft New Yorkban tett gyakori sétáiról szól, melyeknek nem lebecsülhető szerepe volt az író gondolkodásának alakulásában, illetve a séták folyamán szerzett élmények nem ritkán alapanyagként szolgáltak egy-egy történethez.
A másik fordítás a Közhelyek könyve címet viseli és HPL saját, hamarjában lejegyzett ötleteit tartalmazza, akár idézetek, akár csupán egy-egy lefirkantott szó formájában: ezeket a történeteiben való későbbi felhasználásra szánta. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogyan gondolkodott az író, milyen ötletmagvakból születhettek meg az írásai és mi mindent tartott fontosnak vagy érdekesnek annyira, hogy lejegyezze. Lássunk is néhány elemet példaként. Íme a 8. számú: ”Rémtört. Férfi találkozóra hívja régi ellenségét. Meghal, teste betartja a megállapodást.” A 18. pedig jó példa egy másfajta jegyzetre: “Calamander-fa – egy nagyon értékes bútorfa Ceylonból és Dél-Indiából, hasonlít a rózsafára.” A lista 222 elemet tartalmaz, érdemes bebarangolni teljes terjedelmében.
Molnár Balázs tanulmánya Robert E. Howard pesszimista világképéről szól és persze a téma egyáltalán nem idegen a magazin tematikájától. Ismét alapos és olvasmányos munkáról van szó, ráadásul a HPL korpuszból való kismértékű kitekintés mindenképpen jót tesz a kiadványnak.
Az Azilum tehát olyan lap, amire húsz éve is vágytam, de most sem érzem, hogy az alkotók elkéstek volna vele. Mind a külcsín, mind a belbecs az olvasó megelégedésére szolgál, reméljük, hogy a magas színvonalat fenntartani is képes lesz a későbbiekben.
A Black Aether bár szintén lovecrafti ihletésű kiadvány, elsősorban rémtörténetek közlése a célja. A szerkesztő, Tomasics József előtt a Weird Tales című kultikus magazin volt a példa, Lovecraft a maga idejében ebben a lapban publikálta írásai jelentős részét. Ezek tudatában teljesen érthető “a szokatlan és hátborzongató történetek magazinja” programadó alcím. Itt tehát nem találunk kritikákat vagy HPL életéről szóló, hozzá kapcsolódó anyagokat, hanem kizárólag a spekulatív fikcióé a terep (aki szeretne emellett egyéb lovecrafti infóhoz is hozzájutni, az látogassa rendszeresen a The Black Aether weboldalát, ahol nagy dózisban kaphat belőle).
A magazin külsőre, hangulatában is a nagy elődöt, a mintául szolgáló Weird Talest idézi. A tördelés, az illusztrációk, de még a papírtípus is az ikonikus lapra emlékezteti az olvasót, paradox módon akkor is, ha soha egy példányt sem tartott még abból a kezében. A kivitelezésről ugyanazt tudom elmondani, amit az Azilum esetében is: semmi amatőrizmus. Ámbár a szöveggondozásnak jót tenne egy éles szemű korrektor – ha valaki szeretne segíteni, javaslom, írjon a főszerkesztőnek.
Az első lapszám nyolc írást és egy 8 oldalas képregényt tartalmaz. Először is kukkantsunk bele a nyolc szöveg közül a legfontosabba, a szerkesztő által írt Előszóba.
‘[A] magazin kifejezetten amatőr írók történeteire specializálódik (...) nem akar több lenni annál, mint amiért valójában létrejött. A cél a szórakoztatás és az ösztönzés. Felkavarni az állóvizet (...).”
Több szempontból is fontos megállapítás ez. Egyrészt azért, mert a lap ezzel vállaltan és nagyon szimpatikus módon helyet biztosít minden próbálkozó számára. Ugyanakkor zsákbamacskát sem árul, hiszen közli, hogy a szövegek minősége akár nagyon hullámzó is lehet. Valljuk be, az is. És ezzel nincs is semmi baj, elvégre a Weird Tales is így működött: szembeszökően gyenge és döbbenetesen erős szövegek olvasztótégelye volt, amiben mindenki megtalálhatta a számára szórakoztatót. Emellett pedig – és bízunk benne, hogy a Black Aether esetében is így lesz – létrehozott egy alkotói műhelyt, kinevelt egy írógenerációt, sőt, talált pár igazgyöngyöt. És legenda lett belőle.
A Black Aethernek minden esélye megvan arra, hogy valóban felkavarja az állóvizet és az eddig hezitálókat is rábírja arra, hogy tollat/billentyűzetet (és talán első lépésként jegyzetfüzetet) ragadjanak; az aktív szerőket pedig, akik eddig csak kacérkodtak a rémtörténetírás gondolatával, talán meggyőzi arról, hogy érdemes azt a területet is bebarangolni.
A magazin írásainak mindegyikére jellemző, hogy egy-egy remek ötlet áll a középpontjukban. A legszembeszökőbb különbség abban áll, az egyes szerzők ezt hogyan képesek nyelvileg kifejezni, mennyire bánnak jól az írói eszközeikkel. Veres Attila A présházban című írása – amellett, hogy elszakad minden lovecrafti klisétől – nyelvileg az egyik legjobban kivitelezett szöveg a lapban, miközben minden elemében valóban szokatlan és különös történet. Farkas Balázs Galóca című novellája, a magazin utolsó írása, nem csupán a magyar helyszín egyedisége miatt, de a kiegyensúlyozott, érthető prózanyelve és a jó ritmusú történetvezetése révén is az egyik kedvencem lett. Végül Lir Morlan Sárga Árny című alkotását említeném, mely nem csupán számomra kedves témaválasztása – a Sárga Király-mítosz –, hanem a Chambers-novellával való kölcsönhatása és az atmoszférikussága miatt is maradandó olvasmányélémény lehet.
A magazinban helyet kapott 8 oldalnyi színes anyag az Ikarow nevű brazil művész Rio Negro című csodálatosan kivitelezett képregényéből, mely mindenképpen feldobja a lapot. Őszintén remélem – és biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül –, hogy sikerül a további számokba is belecsempészni néhány oldalt az alkotásból.
A belső illusztrációk, az említett képregényt leszámítva, fekete-fehérek, ami tökéletesen illik is a lap hangulatához, teljesen fölösleges és kontextusidegen volna, ha színes képek illusztrálnák a szövegeket. Az általában sötét tónusú képek egy-egy jelenetet hivatottak ábrázolni a novellákból, minőségük szintén változatos. A tördelésért is felelős Vígh Dávid - Gr4ss képei hozták számomra a leginkább azt a komor, sötét hangulatot, mely egy efféle magazint – véleményem szerint – meg kell, hogy határozzon, emellett azonban Papp Virág illusztrációi is erősítik a szöveges tartalom üzenetét, miközben öngamukban tekintve is rendkívül baljósak.
A Black Aether nyitottsága a szerzők és illusztrátorok felé irányadóan szimpatikus jelenség, hiszen megjelenési lehetőséget biztosít fiatal alkotóknak, miközben megnyitja a kritika felé is a teret, ezáltal hatékonyan katalizálva a hazai weird irodalmat kedvelő-alkotó közösségek tevékenységét. Nagy köszönet érte.
Összefoglalva, mind az Azilum, mind a Black Aether remek kezdeményezés. Ha bárki úgy látja, munkájával támogatni tudja valamilyen formában őket, akkor ne legyen rest megkeresni a főszerkesztőket! Ám mindenek előtt a magazinok olvasására buzdítok minden érdeklődőt. Teszem ezt azért is ennyire nyíltan, mert mindkét kiadvány non-profit kezdeményezés, legfőbb céljuk a tájékoztatás és a szórakoztatás. Itt az idő bebizonyítani, hogy olvasókként megérdemeljük ezt a rengeteg munkát. A magam részéről mindkét lapnak lelkes olvasója maradok.
