Lapszemle – Black Aether magazin 2. szám

Bevallom, valahol tartottam a második szám megjelenésétől.

 

Nem mintha azt gondoltam volna, hogy a készítők nem tesznek meg minden tőlük telhetőt egy színvonalas kiadvány megalkotásért. Ám a Black Aether első száma esetében – melyről itt írtam – sokat számított mind az újdonság, mind a nosztalgia érzése, mindemellett pedig néhány nagyon jó írást is tartalmazott a magazin. A második szám mindig veszélyes. Az olvasók már ismerik a koncepciót, vagyis az újdonság érzése már kevésbé játszik szerepet az általános megítlésben. És feltűnőbbek lesznek az esetleges hibák is.

 

Minden kétségem ellenére ismét nagyon izgalmas volt kézbevenni az új számot. A külső megjelenés ez alkalommal is egyedi és mutatós, de ami a legfontosabb – atmoszférikus. Ha hasonló marad a vonal, akkor bizony a Black Aether magazin stílusa – ami a vizualitást illeti – könnyen felismerhető lesz és védjegyként működhet. A belső elrendezés, a papírfajta és a tipográfia továbbra is azt az érzést kelti, mintha az olvasó valamelyik klasszikus folyóiratot – mondjuk a Black Aetherrel többször együtt emlegetett és szerkesztése folyamán is etalonnak számító Weird Talest – tartaná a kezében.

 

A közölt szövegek az első szám anyagához hasonlóan a folyóirat jellegéből adódóan egyenetlen színvonalúak, bár általában az alapszituációk nagyon ötletesek. Nem csupán minőségben, de formában és műfajban is változatosak a második szám írásai. Például a szerkesztői előszó után következő első írás, mely a Halszag, villámok és alvó istenek címet viseli, egy parodisztikus szöveg. Rengeteg popkulturális és szerepjátékos utalást megmozgató novella, jól formált, gördülékeny mondatokkal. Sajnos azonban viccesnek egyáltalán nem vicces, inkább csak vicceskedő. Jó paródiát írni nagyon nehéz feladat, nem csupán a parodizált szöveg szabályait kell ismerni, de a paródiáét is, miközben hibátlan arányérzékkel kell rendelkezni – sajnos ez most itt érzésem szerint nem sikerült. Az írás ráadásul folytatásos, így aztán minden bizonnyal a harmadik számra is jut egy paródia. A szöveg stílusa alapján világos, hogy Bacsai Gábor tudja, hogyan kell jó mondatokat írni, éppen ezért szerintem nem csupán én volnék kíváncsi arra, hogy milyen novella születne, ha elhagyná a paródia/szatíra terepét.

 

A nyitószöveg után viszont újra a lovecrafti horroré a terep. A második szám olvasása közben többször ötlött fel bennem az az érzés, hogy a szerzők nagyon szigorúan próbálják követni a Lovecraft által kitaposott utat és nem tesznek kísérleteket arra, hogy - ha a hangulatot tekintve nem is - az írói eszközök tekintetében bátrabban távolodjanak HPL örökségétől. Holott ez több szempontból is gyümölcsöző lenne. Egyrészt, amit Lovecraft megírt, az már meg van írva. Újraírni fölösleges, ráadásul nagy eséllyel nem is fog olyan jól sikerülni, mint az eredeti - talán ebben minden sértődés nélkül megállapodhatunk. Ha mégis ezen a vonalon marad a szerző, akkor a maga idejénben elevennek számító lovecrafti megoldásokból kliséket farag, ami a Mester életművét persze nem inflálja, a magazin színvonalát viszont előbb-utóbb igen. Másrészt azért is érdemes kockáztatni és megpróbálni kicsit kilépni Lovecraft árnyékából, mert sokkal érdekesebb szövegek születnek akkor, ha csupán néhány apró motívumot használ fel a szerző a lovecrafti hagyatékból, mivel ezek mellett rengeteg saját ötletre és kreatív megoldásra marad lehetőség. Természetesen Lovecraft nagyon hosszú árnyékot vet és az alakját övező kultusz nem is könnyíti meg a szerző stílusától való eltávolodást, különösen a keményvonalas rajongók számára nem, akik olyan tisztelettel kezelik az örökséget, hogy emiatt nem képesek új ötletekkel megtölteni a régi formákat.

 

Úgy gondolom a második szám írásai közül Komor Zoltán Lebbencs Cthulhu című szövegének sikerült a legszabadabban és legtermékenyebben felhasználnia a hagyományt. A szerző nevét az amerikai bizarro szubkultúrában valószínűleg többen ismerik mint idehaza, tekintve, hogy ez a műfaj nálunk még jobbára ismeretlen. Az Egyesült Államokban viszont több bizarro antológiában is jelentek meg már írásai a szerzőnek. Nem kétlem, hogy Komor szövegét olvasva többek szemöldöke is megemelkedett, ám nem lenne jó bizarro történet, ha nem valami hasonló reakciót váltaná ki az olvasókból. Igazán nagy teljesítménynek tartom, hogy a röhejesen abszurd alapszituációt a történet végére képes volt úgy megcsavarni az író, hogy az egy riasztó haláltáncba forduljon, melyben ott munkál valahol a lovecrafti örökség is.

 

Különösen nagy örömmel fedeztem fel, hogy a második Black Aether már nem csupán prózai szövegeket, de lírát is tartalmaz. Vasas Marianna versei atmoszférikusan szintén illeszkednek a kozmikus horror hagyományához, miközben képesek éppen annyira távol maradni Lovecraft szövegeitől, hogy ne utánérzésnek hassanak, hanem a szerző eredeti hangján szólaljanak meg.

 

Mindenképp meg kell említenem Katkó György és Vidra Gyula novelláit. Előbbit (Egy csillag halála) egyedi narratív nézőpontja, utóbbit (Levél egy macskáról) okos történetvezetése és hangulatteremtése miatt. Mindkét szöveg gyorsan bevonja az olvasót, noha Vidra Gyula szövegét érdemes lett volna még egyszer átolvasni és feloldani benne a vége felé egyre gyakrabban előforduló és zavaróvá váló szóismétléseket. A hasonló szépséghibák kis időráfordítással könnyedén kijavíthatóak.

 

Természetesen a Black Aether magazin az útja elején jár (egy nagyon ígéretes út elején), hiszen még csupán a második számot vehettük kézbe. Abban is biztos vagyok, hogy sokat fog még alakulni, mire elnyeri viszonylag állandó formáját. Ugyanakkor előbb-utóbb a szerkesztőknek meg kell hozzák azt a döntést, hogy magasabb minőségi küszöböt állítanak a szerzők elé, ezzel még színvonalasabb tartalmat szolgáltatva. A Black Aether magazin szimpatikus és fontos kezdeményezés, mely óriási űrt tölt be a magyar popkultúrában. Külön főhajtást érdemel a lap, amiért ennyire demokratikusan válogatják be a szerkesztők a szövegeket. Ám ahhoz, hogy állandó és hűséges olvasóbázist legyen képes kialakítani - ami nyilvánvalóan a hosszú működés feltétele még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy teljesen nonprofit kezdeményezésről van szó - szükség lesz bizonyos minőségi standardra. Ez természetes folyamat. Az állóvíz felkavarása megtörtént. Több, eddig ismeretlen amatőr szerzőnek is sikerült bemutatkoznia a magazin hasábjain, mindemellett pedig veteránnak számító írók is megmutatták magukat egy olyan műfajban, amelyben nem találkozhattunk még a nevükkel. Ez hatalmas siker és valóban egyedülálló szolgálat. Nagy szerepe lehet ebben annak a szellemi háttérnek is, melyet a Lovecraft Kerekasztal nevű Facebook csoport biztosít. Most pedig a szerkesztőknek lehetőségük van arra, hogy a magazin és a Micro Aether kezdeményezés segítségével egy stabil és jelentős szerzői műhelyt építsenek ki, melyre talán évek vagy akár évtizedek múltán is úgy emlékezhetnek az olvasók, hogy a Black Aether-kör. Ez persze ambíciózus vállalkozás. Ahogyan a semmiből egy print fanzin elindítása is az volt, mely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy felkavarja az állóvizet.

 

Mi mást mondhatnék még? Nagyon várom a harmadik számot.

 

Az első két szám utánnyomása hamarosan elkészül. Ide kattintva rendelhetitek meg a lapot.