A következő 10 mondatos kritika apropóján úgy gondoltam nem lenne minden tanulság nélküli, ha szánnánk egy rövid bejegyzést a szöveg főszereplőjére. Követlező alkalommal ugyanis Robert W. Chambers A Sárga Király című novelláskötetét mutatjuk be dióhéjban. (Valójában már a címmel probléma van, hiszen a magyarul e cím alatt megjelent novelláskötet valójában a The Maker of Moons címet viselő, sokkal kevésbé fontos kiadvány - sokat elárul ez a Tuan kiadó üzletpolitikájáról).
Lovecraft Cthulhu-mítoszában jellemzően helyet kapnak olyan entitások is, melyek nem a providence-i író hagymázas fantáziájából pattantak elő. Ilyenek például Tindalos-kutyái (Frank Belknap Long) vagy Eihort (Ramsey Campbell). Azért éppen őket említem, mert - szigorúan szubjektíven - talán ők a legérdekesebb olyan szereplői a Mítosznak, akikről maga Lovecraft egyetlen sort sem vetett papírra; azon egyszerű oknál fogva, mert HPL örökségét továbbvivő követők teremtményei.
Hastur ennél speciálisabb eset, ezért talán megér egy misét - csak, hogy stílszerű legyek. Elsősorban azért, mert ő progresszív irodalmi alak, mégpedig nem is kis fejlődésen/változáson ment keresztül, mire elnyerte jelenlegi - talán nem végleges - állapotát. Mit is lehet a kozmikus horror egyik legérdekesebb entitásáról tudni? Röviden: ez a Mérhetetlen Vén az irodalmi hagyomány szerint Carcosa elveszett városa mellett, Hali feketevizű tavában lakik, valahol az Aldebaran csillagképben.
A története Ambrose Bierce-nél vette kezdetét. A Haita, a pásztor (1893)és az Egy férfi Carcosából (1886) című novellák említik először Hasturt (és persze Carcosa városát), habár a Mérhetetlen Vén itt még a pásztorok jóindulatú istene, nem az az iszonyú rémség, amivé idővel válik.
Bierce tehát az, akinél az irodalmi alak és az annak nevével összeolvadó jellegzetességek először megjelennek, de a már említett Robert W. Chambers lesz az, aki ebből mítoszt kovácsol, mégpedig A Sárga Király című novelláskötet (bizonyos) írásaiban. És amikor azt írom „A Sárga Király című novelláskötet”, akkor sajnos nem a magyarul is hozzáférhező, Tuan által kiadott A Sárga Királyra gondolok (mert az – ugye – a The Maker of Moons, más cím alatt megjelentetve), hanem a The King in Yellow-ra, ami ékes nyelvünkön nem hozzáférhető. Egyszerű a helyzet.
A kérdés, hogy ki vagy mi is a Sárga Király.
Először is egy kötet, egy színdarab címe, amivel Chambers megnyitotta a Mítosz-kötetek hosszú sorát, megelőzve a Necronomicont, amit Lovecraft éppen Chambers ötletéből kiindulva alkotott meg, és ami a leghíresebb, leghírhedtebb fiktív kötetté vált azóta. Ez a színdarab – a történet szerint – rendkívül erős hatással van a befogadóra. Olyan igazságokat tár fel a nem-ismert valóságról, melyek súlya alatt összeroppan az erőtlen emberi elme. Álom és ébrenlét ellentétéről pedig azt állítja, hogy látszólagos.
Másodsorban Hastur egy megjelenési formája. A Sárga Király az említett rémség avatárja, egy bizonyos alakja. Arcát sápadt maszk takarja és sárga rongyokba öltözik. Ezek a jellegzetességek először Chambersnél jelennek meg ebben az együtállásban.
Maga Lovecraft mindössze néhány helyen említi Hasturt és a hozzá kapcsolódó attribútumokat és egyetlen novellájában sem foglal el központi helyet. Néhány verse mellett, a Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness) című novellájában találkozhatunk vele.
Lovecraft-követők egész sorozata olvasztotta be valahogyan a Sárga Király mitológiáját műveibe, többek között Karl Edward Wagner vagy James Blish. Utóbbi szerző More Light című novellájában arra tett kísérletet, hogy reprodukálja a fiktív színdarab kevés híján teljes szövegét. Ez ambíciózus, de kudarcra ítélt vállalkozás, hiszen megszűntet minden misztikumot, ami éppen a szöveg ismeretlenségéből fakad. Nem beszélve arról, hogy soha nem kelthet olyan hatást, mint az a förtelmes szöveg, aminek minden szerző, aki említést tesz róla, gondosan jótékony homályban hagyja tartalmát.
Meg kell említeni August Derleth munkásságát is, aki valószínűleg mindenki másnál többet tett azért, hogy Lovecraft szövegei elérhetőek maradjanak, mindemellett óriási tisztelettel kezelte őket. Sajnos nem tudott ellenállni a csábításnak és írni is elkezdett. Mivel inkább lelkes volt, mint tehetséges, ezért a szövegei is túlnyomó többségben felejthetőek. Ennél valamivel rosszabb a helyzet a The Return of Hastur című novella esetében, ami kifiejezetten kínosan sikerült, sajnálatosan éppen irodalmi alakunkkal a főszerepben. Ebben a történetben viszont Hastur már az a rémség, amit legtöbben ismerünk, akik már hallották ezt a nevet – e tény miatt érdemes megemlékezni erről a szövegről is.
Derleth-től származik a Cthulhu Mítosz elnevezés is, azt viszont már kevesebben tudják, hogy első ötlete a „Hastur Mitológia” alak volt. Amikor előadta ötletét Lovecraftnak, az öreg meglehetősen bután nézhetett, mivel a fentebb említett néhány mondatnál többet soha nem vetett papírra Hasturról és kicsit vad ötletnek tarthatta, hogy egy olyan név fémjelezze kozmikus iszonyatának világát, ami nem az ő találmánya. A történet további részét ismerjük: Derleth végül bedobta a nehezebben kiejthető, de sokkal lovecraftibb „Cthulhu” nevet.
A „Hastur Mitológia” elnevezés mögött egyébként az volt az ötlet, hogy eleve összekötötte Lovecraft szövegvilágát más szerzők világával, így tágabb perspektívába helyezve a Mítoszt. Derleth nem volt ostoba figura, minden esetlensége ellenére sem.
Kuriózum, hogy Terry Pratchett és Neil Gaiman közös regényében az Elveszett próféciákban (Good Omens) Hastur névre hallgat a Bukott angyalként, más néven a Pokol Hercegeként aposztrofált, rendkívül vicces figura. (A regénynek nem régen jelent meg új kiadása magyarul, remélhetőleg születik róla a közeljövőben egy írás.)
(A The Hastur Cycle antológiáról részletes ismertetés elérhető itt.)
