Az itt leírt gondolatok Pintér Bence Milyen, és mire jó a magyar fantasztikum intézményrendszere? című pontos és alapos írására reflektálnak. Érdemes tehát először Bence szövegét elolvasni, de az érthetőség kedvéért a számunkra fontos részeket összefoglalom néhány bekezdésben.
Az intézményrendszerről szóló írás alapvetően három területre koncentrál: a kiadók szerepére, a fantasztikus irodalmi recepciót szolgáltató műhelyek (blogok, portálok, események, díjak stb.) tevékenységére és az olvasói mozgalmakra. Habár mindenképpen érdemes e három tényezőt együtt vizsgálni, ehelyütt én csupán – a Próza Nostra nyilvánvaló érintettsége miatt – a második kategóriára, tehát a recepcióra koncentrálok.
A recepció színterét, a zsánersajtót további három szempontra bontja az írás. Ezek a hírszolgáltatás, a hírszolgáltatáson túlmutató anyagok és a könyvrecenzió. A Próza Nostra működési modellje az évek során úgy alakult, hogy leginkább e harmadik területre koncentrálunk, miközben lehetőség szerint igyekszünk a második kategóriát sem elhanyagolni interjúk és helyszíni beszámolók készítésével. Híranyagokat csupán ritkán közlünk, habár a fontosabb anyagokról és a profilunkba vágó megjelenésekről a Facebook oldalunkon keresztül igyekszünk tájékoztatni az olvasókat. Mivel azonban a hírszolgáltatás rendkívül gyors reakciót kíván, ezért ezzel az Próza Nostra, korlátozott lehetőségei miatt, nem kíván foglalkozni.
Legfőbb tevékenységi körünk tehát a recenziók, könyvkritikák írása, melyek nem kizárólag a friss megjelenésekre szorítkoznak, hanem régebbi klasszikusokra, az új kiadások hiánya miatt perifériára került szövegekre is, melyeket valamilyen szempontból értékesnek, érdekesnek tartunk. Pintér Bence írásában a következőt állítja a kritikaírásról: “ennek van a legkevesebb értelme: egyszerűen nem látom, hogy hatással lenne arra, amit és ahogy az emberek vásárolnak és olvasnak”. Ehhez még vegyük hozzá a bevezetés egyik szakaszát is: “hiába írta le (...) szinte mindenki, hogy az Alvó óriások nem igazán jó, az eladás szuperül alakult, jól fogyott a regény, amennyire én tudom; és hiába írjuk le általában egy-egy remek könyvről, hogy remek, attól az még bőven a földbe tud állni”. Bizony, ha az olvasók a kritikusokra hallgatnának, aligha sikerült volna Paulo Coelhonak egynél több könyvet eladni.
A szerzőnek igaza van, amennyiben csupán az általa említett szempontokat vesszük figyelembe, és a kritikaírás olvasóra mért hatását a könyveladási mutatók felől próbáljuk lemérni. Ez egy olyan gazdasági szempont, ami nyilvánvalóan nem csupán a kiadóknak, de a véleményvezéreknek is fontos, hiszen szavuk, kritikájuk súlyát alátámasztják az eladások. Ugyanakkor a kritikaírás “sikerességének” nem csupán – vagy elsősorban nem – az ökonomiai szempontok jelentik a fokmérőjét. A kritikaírás szerepét mindenek előtt abban látom, hogy képes felmutatni a triviálistól eltérő olvasatokat, értelmezési stratégiákat, melyek azon túl, hogy újabb jelentésrétegeit nyitják fel egy szövegnek, játékba hozzák azokat más – esetlegesen nem is azonos zsánerből, vagy nem az irodalom azonos regiszteréből származó – szövegekkel (nyissuk ki a Műútnak, a Tiszatájnak vagy az Opusnak egy-egy számát és azonnal látható is, hogy hogyan is működik mindez a gyakorlatban). Ez a folyamat nem csupán az olvasó olvasási élményére lehet hosszú távon hatással, hanem arra is, hogy általában véve hogyan közelít meg (irodalmi) szövegeket, milyen összefüggést lát meg a különböző kulturális területek vagy akár különböző kultúrák között.
Különbséget kell tennünk a kritikaírás általam fentebb említett aspektusa és bizonyos szerzők és olvasók által favorizált naiv álláspont között, miszerint az irodalom olyan alakzat, melyet “tisztán kell tartani” a gazdasági szempontoktól. A könyvkiadás – mely az irodalom elsődleges disztributív rendszere – akár tetszik, akár nem, gazdasági tevékenység. Óriási szerepet játszanak a fogyási mutatók, és ezért egyetlen piaci szereplőt sem lehet kárhoztatni – különösen azokat nem, melyek semmiféle állami támogatásban nem részesülnek –, hiszen saját szegmensük versenyében vesznek részt. Sőt, amellett, hogy primer céljuk az, hogy rentábilis és ezen keresztül fenntartható legyen tevékenységük, nem titok, hogy időnként “szerelemből” olyan címek kiadását is felvállalják, melyek megjelenítését szívügyüknek, küldetésüknek érzik. Még akkor is, ha tisztában vannak azzal, hogy az adott cím csupán nagyon soká vagy adott esetben egyáltalán nem hozza vissza a belé fektetett forrásokat. A kritikaírás azonban más modell szerint működik nem csupán az olyan “hobbimagazinoknál”, mint amilyen a Próza Nostra is, melyet olyan emberek tartanak fenn, akik tevékenységükért semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem kapnak, de az eladásra szánt folyóiratoknál is, ahol a szerzők honoráriumban részesülnek. A kritikák hatékonyságának fokmérője itt sem a könyveladási mutatók alakítása, hanem elsősorban a folyóirat előfizetőinek és vásárlóinak száma, mely hozzávetőleges képet nyújthat a kritikák minőségéről, de a kötetfogyásra gyakorolt hatásukról nem.
Ha mindenképp számszerűsíteni akarjuk a kritikák teljesítményét, úgy gondolom az olvasók száma jó kiindulási alap lehet. Mivel más statisztika nem áll a rendelkezésemre, a Próza Nostra látogatottságából tudok kiindulni. Ez a szempont összefügg a Pintér cikkének felvezetésében található kérdéssel: kinek írunk kritikát? Kinek szólnak az írások? (Fölösleges volna vitatni, hogy a kritikusok vetik rá magukat talán a legvehemensebben a kritikákra, legalábbis én mindenképpen így vagyok ezzel. Jóllehet nem azért olvasom el a kritikák és recenziók nagy részét, hogy eldöntsem, megéri-e megvennem az adott kötetet, vagy kérjek-e belőle recenziós példányt valamelyik kiadótól, hanem a remélt új szempontok és a szakmai érdeklődés, vagy akár a szakmai fejlődés lehetősége miatt.) A Próza Nostra ebben az évben – néhány interjútól és az Arany 200 novellapályázat híreitől eltekintve – szinte kizárólag recenziókat és kritikákat közölt. Mégis, minden hónapban 3-5000 egyedi látogató (olvasó) dönt úgy, hogy cikkolvasással tölti nálunk az időt, alkalmanként átlagosan 2-3 percet (ebben a statisztikában éppúgy benne vannak azok, akik pár másodperc után bezárják az oldalt, mint azok, akik több oldalt is megnyitnak egy-egy alkalommal). Hangsúlyozom, itt nem oldalletöltési számokról van szó, és nem is arról, hogy a látogatók hány alkalommal térnek vissza az oldalra egy hónapban, pusztán azok számát mutatja, akik legalább egyszer a Próza Nostrára kattintottak. Ebben az intervallumban nincsenek benne a novellapályázatot kihirdető hónap jóval magasabb látogatottsága, az alsó küszöböt viszont a nyári hónapok uborkaszezonja képviseli; a három nyári hónap évek óta a legkevesebb látogatót hozó időszak a Próza Nostra életében, ilyenkor mi is csupán takaréklángon égünk és ritkábban szolgáltatunk tartalmat. Ezek nyilvánvalóan nem a legmagasabb látogatottsági számok a színtérben – talán nem is a legalacsonyabbak –, de megmutatásukkal nem is az összehasonlítgatás a cél, hanem annak a ténynek a rögzítése, hogy amennyiben egy non-profit kezdeményezés képes bevonzzani ennyi látogatót havi szinten rendszeresen, pusztán recenziók, kritikák közlésével, akkor ott van valamifajta igény a kritikaírásra és -olvasásra, és nem csupán a kritikákat szerzők oldaláról. A látogatószám pedig évről évre egyre nagyobb – de ez természetesen nem csupán az olvasói érdeklődés növekedésével magyarázható.
Fontos adalék, hogy az analitikai eszközök tanulsága szerint az organikus kereséssel az oldalra “tévedő” új látogatók részben visszatérőkké konvertálódnak. Habár hiba volna egy ennyire partikuláris statisztika alapján az egész színtérre történő következtetést levonni (ennél kiterjedtebb adatok viszont nem állnak a rendelkezésemre), óvatosan annyi következtetés talán levonható, hogy korai volna a hazai kiritkaírást temetni.
Zavarra adhat okot a megítéléssel kapcsolatban az a tény is, hogy idehaza a kritikák elsődleges terepén – az online fantasztikus sajtóban – az olvasók szempontjából nem különül el a kritika más műfajú szekunder szövegektől, például az ajánlóktól. Egy adott műről tájékozódni kívánó olvasó, az internetes keresés során nagyon változó minőségű szövegekre találhat – és ezek nem biztos, hogy mindegyike azt a célt szolgálja, amit az olvasó vár. Idehaza egyelőre nincsen kiépült intézménye a zsánerek “szakmai” kritikájának. Jelennek meg ugyan efféle szövegek irodalmi folyóiratokban (pl. Tiszatáj, Alföld, Műút stb.), de ezek jobbára esetlegesek. A kritika legfontosabb terepe még mindig az internet “rajongói” portáljai. Így aztán könnyen adódhat az a helyzet, hogy ugyanazt a szakmai kritikát elolvassa egy információéhes netező és egy, az adott mű más, mélyebb aspektusai iránt érdeklődő olvasó is. Hogy szét lehet-e választani a kritika kétféle olvasatát? Aligha. Viszont éppen ezért sem lehet egyértelműen kárhoztatni a kritikát, mert “nincsen hatása az eladásokra”.
Mindezzel nem azt szeretném sugallni, hogy a recepció területén nincs szükség változásra és fejlődésre, csupán Pintér Bence cikkének krízisretorikáját szándékozom más megvilágításba helyezni. Változtatásokra valóban szükség van, ennek irányát viszont én nem a kritikaírás könyveladásra gyakorolt hatásának maximalizálásában látom. Az új olvasók megszólítása a teljes fantasztikus irodalmi közeg igénye, még akkor is, ha a kultúrának ez a szegmense időnként szereti a zártság és az exkluzivitás képét mutatni magáról. Ez a megszólítás leghatékonyabban talán akkor működhet, ha az egymástól ma többé-kevésbé elszigetelten működő szellemi műhelyek egyesítik kreatív energiáikat ennek érdekében és megszűnnek elszigetelt szekértáborok lenni. Ez természetesen nem jelenti ezen műhelyek identitásának megszűnését, csupán az egymással való szorosabb együttműködést. Hasonlóan a sokat emlegetett The Black Aether tevékenységéhez, melynek főszerkesztője az első napoktól kezdődően aktívan kereste az együttműködési lehetőségeket más projektekkel. Azok az invenciók, melyek képesek volnának új eszközökkel gazdagítani a recepciót és úgy általában a fantasztikus irodalmi diskurzust, meglátásom szerint leghatékonyabban effajta szellemi környezetben volnának katalizálhatók.
Rengeteg téma volna, amiről még beszélni lehetne az intézményrendszereket tárgyaló szöveg kapcsán (a fantasztikus irodalom és a popkultúra helyzete a felsőoktatásban, olvasók és kritikaírók térmetaforák mentén való elgondolása, irodalmi díjak, olvasói mozgalmak stb.), ezen a helyen azonban kifejezetten a recepció kérdésére szerettem volna dióhéjban reflektálni.
Végezetül egy rövid megjegyzés. Az a tény, hogy a kritikáról szóló diskurzus felmerült a magyar fantasztikus irodalmi recepcióban, véleményem szerint örvendetes fejlemény. Amikor egy rendszer reflektálni kezd saját működésére, az a rendszer bizonyos fokú érettségének a jele.
stv
