A 21. század mainstream fantasyjét már nehezen tudnánk elképzelni vizualitás nélkül. Ha egy regény megtalálja a maga közönségét, hamarosan megjelennek a neten az első fanartok és képmontázsok; ha pedig nemcsak az átlagolvasót nyűgözi le a történet világa, akkor akár játék, sorozat vagy film is készülhet belőle. Ma már a zsáner klasszikusai is sok esetben előbb jutnak el a közönséghez vizuális, mint verbális formában. Magyarországon, úgy gondolom, ez fokozottan érvényes, hiszen a fantasy széleskörű olvasottsága nagyban köszönhető a 2000-es évek elején mozikba kerülő Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura trilógiának, és azok számára, akiknek akkor nem volt lehetősége vagy türelme átrágniuk magukat a három vaskos köteten, Középfölde látképe örökre összeolvadt Új-Zéland tájaival (meg persze kicsit azoknak is, akik olvasták a könyveket). Ha egy picit hátralépünk, akkor persze a filmek látványvilága mögött is ott találjuk Alan Lee és John Howe kiváló illusztrációit, hogy csak azokat a művészeket említsem, akik Jackson stábjának munkáját is segítették. Ha még tovább megyünk, eljutunk azokhoz a rajzokhoz és akvarellekhez, amelyeket maga Tolkien készített. A hobbit művészete című kötet ennek a vizuális időutazásnak a legtávolabbi pontjáig kalauzolja olvasóját: sorra veszi A hobbithoz készült illusztrációk feltételezett történetét a legelnagyoltabb, de a későbbi elképzeléseket már jól sejtető vázlatokig, amelyek a professzor íróasztalában lapultak. Az album korábban már megjelent magyarul az Európa gondozásában, most viszont a Magvető újrakiadásában vehetjük kézbe. (A Magvető logója egyébként gyönyörűen belesimul a borítóképbe – mindig is azt gondoltam, hogy a quenya írás mellékjeles betűire emlékeztet; ez a közeg csak még jobban kiemeli a hasonlóságot.)
A kötet jól igazodik az albumok formai követelményeihez, a képekre és a hozzájuk szorosan kapcsolódó információkra szorítkozik, nem próbál mélyebb ok-okozati összefüggéseket feltárni. Világosan, érthetően igyekszik előadni az egyes rajzok keletkezési körülményeit, és ahol lehet, össze is kapcsolja őket egymással. Kifejezetten tetszett, hogy a szerzők nem akarják meg nem értett művészként beállítani Tolkient, vagy álszakmaisággal leplezni alkotásainak hiányosságait. Már az elején világossá teszik, hogy a professzor számára társadalmi státuszából adódóan természetes volt, hogy készségszinten értenie kell a rajzoláshoz, festéshez. A hobbit megjelenésekor már közel harminc éve tevékenykedett amatőr művészként, szeretettel és türelemmel dolgozott, de az albumban több helyen idézett szavai igazolják, hogy végig tisztában volt képessége korlátaival. Bár nyíltan nem mondják ki, olvasás közben végig az volt az érzésem, a szerzők pontosan tudják, hogy azok az illusztrációk, amiket egy író készít a saját művéről, valójában többet árulnak el magáról az íróról, mint a szövegről. Én legalábbis számos érdekességet tudtam meg Tolkienről, amik írásainak elemzése kapcsán ritkán merülnek fel.
Kiderült például, hogy – akárcsak korunk alkotói (igen, még a profik is!) –, a professzor is küzdött a megfelelő referenciaképek felkutatásával. Ez pedig sokkal nehezebb volt a digitális világ előtti időkben, hiszen akkoriban még senki nem ugorhatott föl a Pinterestre, hogy kifejezetten művészek számára készült stock fotókat böngésszen. Tolkien számára maradtak az enciklopédiák ábrái (így készült el például a sas részletesen kidolgozott alakja a „Bilbó ébredése a korai nap fényével” című képen), illetve a saját vizuális tapasztalatok (a Ködhegység ábrázolása gyakran beidézi Tolkiennek az Alpokban tett látogatásait).
Összetettebb képet kapunk továbbá arról is, hogy miért szerepelnek szinte kizárólag tájképek, illetve üres (Beorn terme) vagy majdnem üres (Bilbó háza) belterek A hobbit illusztrációi között. Persze ott lenne a kézenfekvő magyarázat, hogy a tolkieni fantasyben kiemelt szerepet kap az ismeretlen tájak és kultúrák felfedezése, és maga A hobbit sem szól másról, mint hogy egy ifjú hobbit az „amott” és az „emitt” között bejárja Középfölde útjait, ez az album egy sokkal prózaibb magyarázattal teszi árnyaltabbá a képet. Tolkient idézi, aki pironkodva bevallja, hogy nem érzi magát erősnek emberalakok ábrázolásában, ezért többnyire csak apró alakokat helyez el a képein, helyettük a terek dominálnak.
Az ábrázolásban megnyilvánuló korlátai ellenére Tolkien kreativitása a vizualitás terén is megmutatkozott, ennek is fokozott figyelmet szentel A hobbit művészete. Különösen érdekesek azok a metafikciós törekvései, amelyek arra irányulnak, hogy „hiteles” középföldei dokumentummá változtassa a regény kéziratát. Erre érdekes példa Tolkien terve, miszerint a holdrúnákat tükörírással a lap másik oldalára nyomtatva, a lapot fény felé tartva az írás láthatóvá válna. (Ezt az elképzelését a kiadó végül nem valósította meg, de ha készült valaha ilyen kiadás, azt szívesen kézbe venném.) Hasonlóan érdekes darabja az albumnak Thorin levele Thorin kézírásával, ami egyben arról is bizonyságot ad, hogy noha egy gyermekkönyv hőseihez híven A hobbit szereplői nem túl árnyaltak, az író valójában egy sokkal plasztikusabb képet őriz róluk az elméjében, amelybe a kézírás ismerete is belefér.
Az albumban számomra az egyik mélypontot a 104. ábra jelentette, amelyen két bizonytalan vonal látható (a szerzők szerint Völgyzugoly szurdokának íve), bár kissé felhúztam a szemöldököm azon az ábrán is, amelyen az egyik akvarellképhez tartozó színpróbák láthatók. Ettől függetlenül úgy gondolom, ezek a képek is betöltik a kötet fő célját: közelebb hozzák az olvasóhoz az alkotót mint embert, és adnak némi biztatást a Középfölde bűvöletében élő amatőr művészeknek.
Megmarad a kérdés, hogy a legegyszerűbb vonalrajzokig tett utazásunkkal közelebb kerültünk-e ahhoz a kortárs vizualitás előtti Középföldéhez, amely egy 19. század végén született angol filológus képzeletében létezett. Azt gondolom, hogy aki kezébe veszi ezt az albumot, közelebbről megismerheti Tolkien gondolkodását saját világának tereiről, de ezeknek az ismereteknek a birtokában sem lesz képes elfelejteni mindazt a látványt, amelyet más illusztrációk, filmek, játékok révén megismert. A legjobban akkor jár, ha ezeket egymás mellé helyezi, mert akkor kaphat egy olyan többdimenziós képet Középföldéről, amitől ugyanaz az érzése támad, mint egykor C.S. Lewisnak A hobbit elolvasása után: „[ez a világ] már azelőtt is létezett, mielőtt belebotlottunk volna.”
