Száz éve született a huszadik század science fiction irodalmának egyik nagy alakja, a Mars kitartó krónikása, az emberi szabadság hírnöke, a könyvek és a könyvkultúra legendás védelmezője, Ray Bradbury. Nagyságát jól mutatja, hogy olyan szerzőkre volt hatással, mint Margaret Atwood, Stephen King és Neil Gaiman, a sort pedig hosszan folytathatnánk. Alighanem azon kevesek közé tartozik, akit Bush és Obama is méltatott. Kétségtelenül az egyik utolsó humanista gondolkodású alkotó volt, aki még valóban hitt az emberiség (szellemi) fejlődésében, az emberek közti egyenlőségben és az élet értékében.
Érdekes módon Bradbury leginkább a hosszabb lélegzetű műveiről és azok adaptációiról lett világszerte ismert, munkássága jelentős részét mégis a több mint hatszáz darabból álló rövid történetei teszik ki. Bradbury igazi rövidtávfutó volt, és véleményem szerint a regényformával szemben sokkal inkább ez volt az ő igazi terepe. Erre nemcsak az egyik legismertebb gyűjteményes kötete, a 2019-ben magyarul új fordításban megjelent Az illusztrált ember kiváló példa – benne a Fahrenheit 451 előzmény- vagy ikertörténete, A száműzöttek című novella –, hanem maga a Marsbéli krónikák is, ami sokkal inkább rövid történetek laza füzére, semmint összefüggő nagy regény, vagy a Gonosz lélek közeleg, ami szintén egy korai, az Októberi vidék írása során készült elbeszélésből nőtte ki magát.
Az illusztrált emberrel való ismerkedést mindenképp érdemes rögtön az elején kezdeni. Bevallom őszintén, számomra azért is fontos ez a kötet, mert az első olvasása óta imádom az alapszerkezetét, mondhatni, kiváló tankönyvi példa. Arra a kérdésre ugyanis, hogyan érdemes egymástól különböző témájú és terjedelmű szövegeket összerendezni, gyakran szoktam ezt a könyvet felemlegetni. Tedd bele az egészet egy másik történetbe! Ezzel rögtön feladod a leckét az értelmezendő nyomokra éhes olvasóknak, és a kiadó is megnyugodhat kissé, hogy ha már eladhatatlannak számító novellákat írsz, legalább azt mondhatja rá, hogy szinte regény. Bradbury alapötlete, a titokzatos vándor eleven testfestéseinek története kiváló belépő az olvasó számára. A keretszöveg már az elején olyan alaphangulatot ad a kötet novelláinak, amelyek a továbbiakban – már csak a nyitány miatt is – nehezebben sorolhatók a hagyományos sci-fi kategóriájába, a fantasztikum sokkal nagyobb területét, „kaleidoszkópját” láthatjuk. A „minden novella egy testfestés” elképzelése pedig rögtön tűzbe hozhatja az olvasók értelmezői készségeit.
Ráadásul Bradbury ezzel a viszonylag egyszerű megoldással visszahozza az illusztrált könyvek világát, és alighanem a képregényeken edződött olvasókra is kikacsint. Nyilván a mai olvasók számára ez kevésbé tűnhet izgalmasnak, hiszen számos paratextuális zsonglőrködést láthattunk már a könyvekben, az amerikai popkultúra aranykorán nevelkedő Bradbury azonban éppen ennek a hagyománynak a folytatójaként léphetett fel a háború utáni irodalomban. De ennek a markáns kerettörténetnek van egy tágabb kulturális referenciája is, hiszen a megelevendő képeket a bőrén hordozó ember alakja a különös, furcsa, egzotikus szereplőkre és történetekre mindig is éhes vándorcirkuszok és a testi rendellenességeket látványosságként mutogató freak show-k világába vezeti vissza az olvasóját. Vagyis egy olyan utalásrendszert mozgat meg, amely sokkal elevenebben élt még a kötet eredeti megjelenésekor. Ugyanerre a referenciára épít egyébként a Gonosz lélek közeleg vagy a szerző más kötetekben megjelent novellái, mint A tetovált asszony vagy A törpe. Sajnos a magyar olvasók számára ez mai napig kevésbé kontextualizált része az életműnek, de mindenképp érdemes lenne foglalkozni vele, hiszen izgalmasan újrarajzolná a kialakult „marsbéli krónikás” Bradbury-képet.
A kötet szövegeinek többször ismétlődő motívuma érdekes módon éppen az „érkezés”, akárcsak a várakozás. Hol űrhajósok, papok, katonák érkeznek a bolygókra (A száműzöttek, A betonkeverő), hol meg a visszatérésüket láthatjuk(Új pálya, A város), hol pedig a családtagokat vagy egyszerűen csak a halált várják a szereplők. És ez mindig feszültséggel tölti meg a szövegeket. Nem meglepő, hogy az emberi kultúra egyik legismertebb égi utazójának, a bibliai Megváltó történetének a parafrázisa is számos alkalommal helyet kap (A jövevény, A vendég), és ezekben gyakran visszatérünk az illusztrált ember alaphelyzetéhez: hihetünk-e a különös jövevénynek vagy sem, jó vagy rossz ember, ártani akar-e vagy segíteni, és hogyan kell nekünk reagálnunk a megjelenésére stb. A legkomolyabb teológiai kérdéseket mégis A lángléggömbök teszi fel az egykori hittérítőket megidéző, az idegen lények lelkének létezését firtató történetével, és az egyik legizgalmasabb választ adja a kérdésre. (Hasonló filozófiai mélységeket jár be egyébként az Ahol se éjszaka, se reggel című szöveg is.) A messziről jött idegen azonban nem hoz valódi megváltást (vagy nem látjuk azt), és nehéz lenne megmondani a novellák alapján, hogy miért. Talán a technológiába vetett kétely, vagy az ember mélyén rejlő sötét ismeretlen, esetleg mindkettő miatt. Bradbury nem ad egyértelmű válaszokat, mégis olyan kérdéseket, problémákat vet fel, amelyeket majd az utána érkező alkotók fejtenek ki részletesebben, mint például Philip K. Dick vagy Stephen King.
Mert miközben Bradbury képes tökéletesen megírni az ember űrutazás iránti (gyermeki) vágyát A rakétában, és szövegeiben repkednek az űrhajók, léteznek a virtuális világokat megidéző okosszobák vagy az embert helyettesítő gépi hasonmások, finoman szólva sem lehetne technooptimizmussal vádolni.A szavannában elszabadul az okosház és gyanús, hogy ebben szerepet játszanak a techfüggővé váló gyerekek; a Róka az erdőnben a szereplők az atomháborúk elől menekülnek az időben, akárcsak Az országútban; a Kaleidoszkóp hajótörött űrutazói egymást gyilkolják, miközben az űrben sodródnak; A rakéta pedig többek közt a technológiai fejlődés és a társadalmi egyenlőtlenségek problematikáját veti fel. Külön ki kell emelnem az Új pályát. Ebben a történetben a fekete lakosság kénytelen a Marsra menekülni a fehérek elnyomása elől, hogy új életet kezdjenek, mígnem megérkezik a Földet atomháborúval tönkretevő fehér közösségek maradéka, hogy a vörös bolygón keressenek menedéket. A marsiaknak pedig dönteniük kell, revansot vesznek, vagy új életet kezdenek. Mondanom sem kell, egészen kísérteties most, az Egyesült Államokban napjainkban zajló, a fekete lakosság ellen elkövetett erőszakos eseményekkel párhuzamosan olvasni. Nem tudom, hogy Bradbury ma hasonlóan optimista lenne-e, mint amikor megírta; vannak kételyeim. Mindenesetre, ha Az illusztrált ember novellái alapján kellene konklúziót vonnunk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a technikai fejlődés sosem mehet végbe az egyetemes emberi értékek megőrzése nélkül. Ellenkező esetben mindig a diktatúráknál kötünk ki, amit rendszerint a könyvégetés szimbolizál. Ennek a gondolatnak egyébként egészen különleges, szinte posztmodern drámáját láthatjuk A száműzöttekben. Ebben olyan szerzők, mint Shakespeare, Poe, Bram Stoker, Bierce, Shelley stb. és műveik szereplői kénytelenek voltak egy elnyomó, a könyveiket égető diktatúra elől az űrbe menekülni, de ott sem lehet nyugodalmuk, fel kell készülniük a földi csapatok támadása ellen. Fantáziadús, önmagában is sok játékot megengedő történet. Egészen változatos az a témakavalkád, ami ebben a kötetben teret kapott.
A rakétás vagy a Hosszú eső mélyen megrázó történetek az emberi magányról és elveszettségről. Előbbiben egy gyerek szemszögéből láthatjuk a Földre alkalmanként visszatérő űrjáró apa földi elveszettségét, ürességét és állandó elvágyódását, függőségét. Utóbbiban pedig, a Vénuszon, a folyton szakadó eső labirintusában a menedéket jelentő Napkupolát kereső alakulatban a kereső ember modern toposzát találhatjuk meg. A világ utolsó éjszakája viszont a szerző kiváló dramaturgiai érzékére remek példa, szinte kamaradráma, és megmutatja, miért is talált magára az író a rádiós hangjátékokban. És kevés meghatóbb történetet olvashatunk a gyerekeinek rakétát építő, szegény sorból származó apánál, éppen ezért A rakéta méltó lezárása a kötetnek, és ebből csak a nyugtalanító Utóhang zökkent ki újra. Ezek a történetek kétségtelenül szépirodalmilag is izgalmas pontjai a könyvnek, és bizonyítékai annak, hogy Bradburynek szinte teljesen tiszta lap volt a világegyetem, olyan vászon, amire kivetíthette végtelenül gazdag fantáziáját. És valahol ez az igazán izgalmas a Bradbury-olvasásban: az atomkatasztrófák után, a hidegháború és az űrkutatás kezdeti lépéseinek árnyékában ott buzog az ember technikai fejlődése iránti érdeklődés a szövegeiben, de ennek során is csak a mélyen emberiről tud írni. És éppen ezért lehet bátran ajánlani bárkinek az olvasását.
Ray Bradbury végül ténylegesen is elérte a világűrt. 2008-ban a NASA Phoenix űrszondája ugyanis több más művel együtt a Marsbéli krónikák digitális verzióját is elvitte a Marsra. Szerencsére ezt még a szerző is megélhette. Tökéletes lezárása ez egy kivételesen gazdag életműnek.
