Június és július folyamán közzétesszük az oldalon a Csernobil 30 – Az atomkatasztrófa gyermekei című novellapályázatunkon dobogós helyezést elért szövegeket. Ezek a szövegek szerkesztetlenek, úgy kerülnek elétek, ahogyan azt a zsűri is megkapta. Az ingyenesen letölthető e-kötetbe, mely a legjobb – nagyjából tucatnyi – írásokat tartalmazza majd, már a szerkesztett változatok kerülnek be.
Következzen az első helyezést elért novella.
Kovách Kristóf: Írás a falon
– Ajtó! – bömbölte valamelyik asztaltól egy kivörösödött arcú, szakállas polgártárs. Pavel Joszipovics nagyot sóhajtott, a vállára vetette a rongyot, amivel addig a poharakat törölgette, és elindult, hogy újra gondjába vegye az ajtót, ami állandóan kinyílt, mivelhogy megvetemedett a tokja, legalábbis az öreg Suhov szerint.
Már múlt héten megmondtam neki, hogy csinálja meg, füstölgött magában Pavel Joszipovics. Hétfőn is mondtam neki, hogy csinálja meg. Legutoljára ma reggel mondtam neki hogy csinálja meg, és még mindig nincsen foganatja. A vodkát bezzeg minden egyes alkalommal megitta, fene az ingyenélő gigájába. - Ha nem az ő kocsmája lett volna, talán köpött is volna egyet, de ez azért még se járta, még akkor se, ha a deszkapadló a talpa alatt látott már ennél sokkal jobb napokat is. Csakúgy mint a vendégek köre: válogatott lumpenek és huligánok egytől egyik, akik nem átallottak ordítva méltatlankodni - legtöbbször belekeverve Pavel Joszipovics különböző nőnemű hozzátartozóit is - valahányszor megtörtént a baj.
Nagy lendülettel ragadta meg a kilincset, de nem tudta bezárni, mégpedig egy láb miatt, ami mintha a levegőből materializálódott volna, abban a szentséges minutumban. A lábhoz természetesen egy úriember is tartozott, öles termetű, valószínűtlenül sovány figura, kurta-furcsa kockás zakóban és pantallóban, zsokésapkában a fején. Nem volt hétköznapi látvány, annyi szent.
– Gyönyörű ez a söntés! Igazán remek, nagyszerű egy hely ez a söntés! – Pavel Joszipovics meghökkenten fordult hátra, mert a kocsmája, bár nagyon a szívéhez nőtt, igazán nem érdemelte ki az elismerést. Sötét, mocskos hely volt, durva asztalokkal, a durva asztaloknál mosdatlan arcokkal - az idegennek azonban valódi elragadtatás sütött a hangjából, pár szál bajusza valósággal belereszketett az izgalomba. Egyetlen elegáns mozdulattal kicselezte Pavel Joszipovicsot, és máris a pultnál termett, hogy csiptetőjén keresztül vizsgálja meg a néhány koszos üvegből álló választékot. - Fülledt egy nap van ma, nem igaz, Pavel Joszipovics?- ez a kérdése két okból is meglepte a házigazdát, egyrészt, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is bemutatták volna őket egymásnak, másrészt, mert odakint éppenséggel vad szélrohamok zörgették a retkes ablakokat, s bent sem volt sokkal jobb - ő maga is pufajkában állt a pult mögött. Hirtelenjében nem is tudott mit mondani, de a pepita öltönyös amúgy sem fejezte még be. – Egészen kellemes, mondhatni meghitt itt a hangulat. – mintegy végszóra, a fal melletti asztalnál a kövér Sztolipov felzokogott, a falhoz teremtette az üres korsóját, és talán a világnak is nekirontott volna, ha asztalszomszédai nem akaszkodnak rá két oldalról, mint medvére a vadászkopók. Az a kurva az oka mindennek, mondta az egyik cimborája Pavel Joszipovicsnak az előző rundó alkalmával, ő pedig diplomatikusabbnak látta, ha perpatvar helyett inkább hozzáad kettőt a Sztolipovnak behúzott vonásokhoz. – Persze, jó társaságban könnyen múlik az idő. Úgy látom, csak az a jóember szomorkodik ott magában. – valóban, az ivó tömve volt, olyannyira, hogy hátul hárman már nem is széken, hanem felfordított műanyag hordókon ültek. Elvégre szombat este volt, és szombat este még itt, a Zóna határától néhány kilométerre is szombat este. Épp ezért volt annyira különös, hogy a legjobb helyen - messze a klozettól, és közel a kályhához – egyetlen ember üldögélt.
Mintha ő is, az asztal is, meg a három üres szék is láthatatlan lett volna.
Pavel Joszipovics még sose látta ezt az embert, és úgy tűnt, a körülötte ülők most sem látják: senki nem kötött bele kivételezett helyzete miatt, és még a legrészegebbek is kikerülték, ha arra tévedtek. Legalább három órája ott ült már, előtte egy kopott keménykalap, meg egy pohár. – Ismeri esetleg az urat?
Pavel Joszipovics megrázta a fejét.
– Én viszont azt hiszem, ismerem. Megyek, üdvözlöm…olyan régen volt már, hogy utoljára találkoztunk. – egy lépés után mégis sarkon fordult, és mindkét kezével jól megrázta Pavel Joszipovics kezét.- Egyébként Panajev vagyok, és vodkát iszom.– kacsintott egyet – Természetesen abból, amit saját használatra tart.
A ház ura hümmögve figyelte, ahogy elkacsázik és leül az asztalhoz, éppen átellenben a másik idegennel. Először nem is szólt: hosszan, érdeklődve szemlélte a rút ábrázatú, lángvörös hajú szerzetet, akinek a szájából agyarforma fog kandikált ki, s fél szemét hályog fedte.
– Nohát, nohát. – mondta végül a Panajev nevű, de mielőtt folytathatta volna, megjelent Pavel Joszipovics a rendeléssel. A pepita zakós hosszan forgatta kezében a poharat, amit kapott: megszagolta, megint megforgatta, aztán így szólt. –Azt megértem, hogy sajnálja egyszerű földi halandókra vesztegetni azt a nektárt, amit a hátsó szobában, a tükrös komódban rejteget, de az mégiscsak túlzás, hogy alkohol helyett bodzaszörppel kínál. –megcsóválta a fejét – És ezen az sem segít, hogy ilyen ostoba képet vág.
Pavel Joszipovics valóban olyan meglepettnek tűnt, mintha hottentotta nyelven szóltak volna hozzá.
– Az kérem nem lehet. - nyögte végül.
– Nem lehet? Nem lehet?? – rikácsolta magából kikelve Panajev – Szagoljon bele! Kortyoljon bele! Aztán ellenkezzen, ha mer! – Pavel Joszipovics báván engedelmeskedett, és összeránduló arca magáért beszélt. –Ahhá, hát mégiscsak igazat beszéltem! Jobban teszi, ha kiköszörüli a csorbát, és akkor hajlandó leszek fátylat borítani az egészre. Tudja mit? Hozzon egy egész, bontatlan üveggel, legfeljebb majd megkínálom vele a polgártársakat – felpattant, és a szomszéd asztalhoz lépett, ahol hat tagbaszakadt, torzonborz ábrázatú férfiú üldögélt csöndes delíriumban - Már ha nem sértem meg ezzel a urakat. Mit mondanak? Szeretik a vodkát? – hat ködös szempárban csillant fel az izgatottság ténye : az asztalon halmozódó poharak számát tekintve Panajev nem hazardírozott nagyot - Úgyis van, a magunkfajta dolgozó emberek megérdemelnek egy kis szórakozást. Nohát, még mindig itt van? Ájn, cváj, dráj, szomjasak vagyunk!- így hát Pavel Joszipovics visszakullogott a pult mögé, és kisvártatva egy vaskos tálcával tért vissza, amin egy teli palack (címke nélkül) és hét pohár sorakozott. Mostanra már visszanyert annyit a lélekjelenlétéből, hogy legalább némi morgással hangot adjon nem tetszésének, megleckéztetője azonban nem kegyelmezett, és Pavel Joszipovics kénytelen volt saját kezűleg eltekerni az üveg nyakát. Azután töltött, és sértett mosollyal kínálta meg Panajevet, de az csak intett, és megvárta, míg mindenki kap.
– A glasznosztyra! –süvöltötte a pepita zakós, s a hat szerencse fia uniszónó hajtotta föl az italt, hogy aztán egyszerre köpjék a padlóra. A válogatott káromkodások sem maradtak el, sőt, ketten közülük talán Pavel Joszipovicsnak is nekitámadtak volna, ha Panajev – kezében a teli pohárral –nem áll közéjük. – Ahogy látom, nagy mókamester maga, polgártárs, bár elég fantáziátlan. Kétszer elsütni ugyanazt…nem járja, még a legócskább varietékban sem. ÉN szégyenkezem maga helyett. Tessék, igya meg. –Pavel Joszipovics üveges tekintettel hajtotta fel a kezébe nyomott poharat, és olyan vörös lett az arca, mint a főtt rák. Kínjában az üveg után nyúlt, és ivott abból is.
– Bodza. – mondta megsemmisülten.
– Az bizony. – Panajev megcsóválta a fejét, mint a tanító, aki különösen vásott kölyköt fogott fülön – Tudja mit? Csináljuk a maga módszere szerint. Hozzon egy kis bodzaszörpöt. – látva a másik értetlenségét, hozzátette – Úgyis ez lett volna a csattanó, nemde? Vodkából csinált bodzaszörpöt..most csináljon hát az bodzaszörpből vodkát. Na gyerünk, mire vár? – Pavel Joszipovics volt annyira zavarodott, hogy szó nélkül engedelmeskedjen, s amikor harmadjára is megjelent, egy poros, színes üveg volt a kezében, nem egy, nem kettő, de mindjárt három fehér mackóval az elején. – Még mit nem, polgártárs! Először kóstolja meg maga. – csak úgy reszketett a tokája, amikor a szájához emelte . Nagyot kortyolt belőle. –Még, még, integetett Panajev, úgyhogy ivott még, aztán csak annyit mondott:
– Ez is bodza.
– Persze hogy az. Mi más is lehetne egy szörpös üvegben? Hátra arc, irány a hátsó szoba. Két üveg is van abban a sublótban, az egyiket hozza az uraknak, a másikat nekem.
Így esett, hogy a porrá alázott Pavel Joszipovics csakugyan elővette azt a két üveg vodkát, amihez maga is csak állami ünnepek alkalmával nyúlt hozzá - címeres fukar révén akkor is beérte egy kupicával - és felszolgálta a pepita zakósnak, meg a többieknek. Ezúttal már Panajevnek sem volt kifogása.
– Ez igen. – kérdezés nélkül töltött a másiknak is, aki most végre felemelte fejét, és farkasszemet nézett vele.
– Te aztán semmit se változtál.
– Igyekszem, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból.
– Túl sok a hűhó, ha engem kérdezel. Egy csipetnyi bűbáj is elég lett volna, már az első pohárnál is.
– Annak nem lett volna semmi erkölcsi tanulsága.
– No persze….te meg a rigolyáid. Sosem tartottam őket túl sokra.
– A Messire általában nagyra értékelte.
– A Messire elment. – a sötét szemekben különös fény villant – Elment, és magunkra hagyott bennünket. Egy szó nélkül. - az asztalra ütött, és Panajev pohara felborult: a cseppekből kicsiny pókok keltek ki, és futottak szanaszéjjel - Mit nevetsz?
– Eszembe jutott, mennyit mondtam neked: vigyázz, Azazello, vigyázz, hogy mit kívánsz! Hát tessék, valóra vált. Nincs több korholás, nincs több lecke…nem fogja le többé senki a kezed. A magad ura vagy.
– Nem ezt érdemeltük, ennyi év szolgálat után.
– Mert az ő idejükkel méred a szolgálatot. – Panajev felállított a poharat, és töltött - Őneki tán csak annyi egy emberöltő, amennyit egy madár ver a szárnyával. Egyszer, kétszer…mire harmadszor ver, talán hirtelen itt terem megint.
– Már nem fog visszajönni.
– Honnan tudod?
– Nem jött vissza Behemót miatt sem, pedig ő volt a kedvence. Akkor miért törődne velünk?
Panajev nem válaszolt, csak a kisujja körmével pöccintette meg a poharát, aminek vérvörössé változott a tartalma. A másik sóhajtott, és ugyanígy tett a magáéval.
– Behemótra!
– Behemótra. - ittak, és hallgattak egy verset. Végül Azazello törte meg csöndet.
– Hát téged merre hordott a szél, mióta nem láttuk egymást? Hány kupecet fosztottál ki, hány csalót csaltál meg? Hány hazuggal járattad a bolondját?
– A legtöbbször csak magamat szórakoztattam.
– Te adtad a cipőt a kopasz kezébe, ugye?
Panajev elvigyorodott.
– Amikor csak lehetett, igyekeztem kerülni a feltűnést… de ezt az egyet nem tudtam kihagyni. Végül is, legenda lett belőle, vagy tévedek? Micsoda idők voltak, és micsoda férfiak….Volt szerencsém megismerkedni a szovjet ember mindkét mintapéldányával….Jurij Alekszejevics az egyik végén, a kövér hohol a másikon….
– Hogy találtál rám?
Az egykori karnagy mintha csak várta volna ezt a kérdést: kényelmesen hátradőlt, és a belső zsebéből egy összetekert újságot húzott elő.
– A maga módján egészen lenyűgöző volt figyelni, ahogyan a sporthírek előtti oldalról egyre előrébb araszolsz a címlapok felé….ahogy a pár soros hírügynökségi színesből egész címlapot betöltő tragédiák válnak. Lenyűgöző volt, és zavarba ejtő is egyben nyomon követni egy magányos, megtévelyedett lélek útját, aki hiába lakik torkig bánattal és szenvedéssel, mégis mindig éhesen kel fel az asztaltól, és az éhsége egyre csak nő és nő….
Azazello árnyéka mintha megnőtt volna, és különös árnyékot vetett a falra, Panajev azonban nem vett erről tudomást.
– A módszernek persze megvolt az a hátránya, hogy mindig csak az események nyomában loholtam. Jártam a Polanski - házban, ott voltam Jonestownban is, és mindenhol ráleltem az apró jeleire annak, hogy volt ott valaki ismerős az árnyak között. – fogta az újságot, és szép akkurátusan kiteregetett maga előtt az asztalon. - Amint látod, ez a Lityeratura Ukrajna 1986. április 24-iki száma..lássuk csak, hol is a sportoldal…ez az, megvan. – megfordította az újságot, hogy a másik is szemügyre vehesse azt a majd két flekket betöltő fényképet, amin a mutatóujja pihent. - Ezek az urak, ha minden igaz, a csernobili atomerőmű centerei, civilben technikusok, akik valamilyen kupagyőzelem alkalmából serleget vesznek ettől az úrról, akit Anatolij Sztyepanovics Gyabrovnak hívnak, és abban az időben helyettes főmérnöki tisztséget töltötte az említett komplexumban. Nomármost, és persze javíts ki, hogyha tévedek, ez a másik alak, Gyabrov főmérnök háta mögött, az egyetlen a képen, akinek nem ér fülig a szája, sőt, egészen búskomornak tetszik, egészen olyan, mint te. – Azazello hallgatott. – A biztonság kedvéért felkerestem azt az urat is, aki Gyabrov úr házmestere volt Pripjatyban, a Lenin sugárút 18. szám alatt, és elbeszélgettem vele egy kicsit. Nem valami megnyerő személyiség, bár ezt valószínűleg a nehéz gyermekkorának köszönheti, és a hagymát is jobban szereti, mint az én ízlésem, de a memóriájával nem volt hiba. Ő még emlékezett Gyabrov úr albérlőjére, akivel a sajnálatos eseményeket megelőzően sülve-főve együtt mutatkozott. A szavait inkább nem idézem, mert nem túl hízelgőek rád nézve…Még ez sem elég? Akkor nézzük csak tovább. – Az öltönye belsejéből még egy újság került elő, színes, nyugati,a címlapján egy sápadt férfivel, aki egy kórházi ágyon nézett bele a kamerába. Azazello elfordította a fejét, Panajev hangjában pedig most először most először nyoma sem volt a gunyorosságnak. – Alekszej Anyenenkónak hívták. Körülötte orvosok, és emitt a sarokban még valaki, talpig fehérben ugyan, de mégsem hiszem hogy a kórház személyzetéhez tartozna…
– Elég legyen. – sziszegte a másik. Kezei, azazhogy azok a dolgok, amik az előbb még a kezei voltak, az asztal sarkát szorítják. – Fejezd be.
– Visszamentél megnézni, ahogy meghal, amikor annyi társát láttad elégni……ez nem vall rád.
– Még közöttük is vannak olyanok,akik nincsenek híján bátorságnak. Ezt nem lehet vitatni….tiszteletreméltó dolog.
Panajev nem szólt, és ez mintha felbátorította volna a másikat. Sietősen, szinte hadarva folytatta.
– Hónapokig tartott, mire becserkésztem Gyabrovot. Magának való ember volt, akit súlyos gondok nyomasztottak. Elég volt cigarettával kínálni, és csak úgy dőlt belőle a szó. Eleinte nem sok veleje volt persze…csupa olyan sirám, amit mindenkitől hallani ebben az elátkozott országban. Hogy azok odafent mind ostoba állatok, inkompetens marhák…hogy szarnak azokra, akik idelent vannak, és működtetik a rendszert, kötelességtudatból, erőn felül, pénz és megbecsülés nélkül….Hogy sosem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb, és hogy csak a mindenható a megmondhatója, hogy mikor viszi el az egészet az ördög. – elvigyorodott, és töltött magának - Amikor a fejébe szállt az ital, mindig ugyanoda lyukadt ki…hogy a fáraóknak sincs olyan sírboltja, mint amilyen az övé lesz, ólomból és vasbetonból.…és jaj lesz annak aki háborgatni meri, mert mi egy átok pár száz rad sugárzáshoz képes.
– Egészen egyszerű volt belemászni a fejébe, és onnantól kezdve már mindent tudtam, amit ő tudott…és amikor elkísértem, hamar meggyőződhettem róla, hogy nem a levegőbe beszélt…egyszerűbb volt zűrzavart kelteni, mint egy falusi lakodalomban. Április volt, és a…hogy is..a reaktor éves karbantartására készülődtek, ami hogy-hogy nem, nagyszombat napjára esett. Éppen nagyszombatra.
– A hogyant el tudom képzelni magamtól is. Ami igazán érdekel, az a miért.
– Te magad mondtad….már nem kell elszámolnom senki előtt. A magam ura vagyok, nem felelek senkinek… de hogy neked nem, az egészen biztos!
Pavel Joszipovicsnak a kezében roppant össze a korsó, amibe éppen sört csapolt, és nem jártak jobban a vendégei sem: kinek az ujjai között, kinek a szájában pukkantak szét a poharak. Csak úgy záporoztak a szilánkok mindenfelé, de Panajev meg sem rezzent: a fejét csóválta……
……és a következő pillanatban már egy rozsdás sárga kosárban ültek, a szabad ég alatt. A kosár egy ütött-kopott óriáskerék oldalán himbálódzott, magasan a föld felett: vörösesbarna fenyőrengeteg az egyik, piszkosszürke betonrengeteg a másik oldalon. A kihalt utcákon, az üres házak előtt mindenfelé elhagyott járművek állnak, némelyik az oldalára fordulva, a magasból nézve mintha csak döglött fémbogarak volnának. Csönd van.
– Innem a legjobb a kilátás, nem gondolod? Mellesleg ha úgy érzed, mintha forró tűkkel szurkálnák az arcod, és a nyálad íze, mint a vasé, ne nyugtalankodj: hozzátartozik a couleur localehoz.
– Átkozott! –sziszegte Azazello, de ennél többre nem futott az erejéből. Panajev tekintete mintha gúzsba kötötte volna az akaratát, csak a halántékán dagadó erek mutatták, hogy küzdeni próbál.
– Nagyra vagy a tudományoddal, ugye? - sziszegte - Mindig is az voltál… és mire használtad fel? Mire használta a Messire? Gyerekes csínyekre, olcsó vásári mutatványokra, fél szemmel mindig az égre sandítva, mint a gyerek, aki tanító pálcáját lesi…. nehogy haragra gyúljon, ha már egyszer a maga képére és hasonlatosságára alkotta ezeket a nyomorultakat.
– Elfelejted, hogy valamikor én is ember voltam.
– Köpök rá! Micsoda hatalom volt a kezünkben! Úgy formálhattuk volna ezt a világot, ahogy nekünk tetszik, és urak lehettünk volna benne, nem csak vándor csepűrágók. Engedj kicsit..fáj… - Panajev elgondolkodva szemlélte, azután bólintott, Azazello pedig nagyot nyelt, mielőtt folytatta – Ha a Messire itt lenne, a szemébe mondanám neki is! Ha ő nem akarta használni a korbácsot,nyugodtan ránk bízhatta volna. Azazhogy rám… mert te meg Behemót úgy kushadtatok a lába mellett, mint valami pincsi, aki a szarni sem mer, míg a gazdája nem engedi….
– Ontottunk vért így is éppen eleget, nem gondolod?
– Megérdemelték mind!
– Hogy ki mit érdemel, azt nem a te dolgod eldönteni.
– Akkor kié? Talán a tiéd?A Messire nincs itt…. ami meg Őt illeti….te éppúgy körbecsavarogtad a föld minden zegét - zugát, mint én…és láttad a nyomát bárhol is mostanában? Hol van?
– Ismertem Lvovban egy rabbit, akitől egyszer megkérdezték ugyanezt. Széttárta a kezét, és csak annyit mondott: én megmutatom neked, hol van, ha te megmutatod nekem, hogy hol nincs.
– Az biztos, hogy a vezérlőteremben nem volt ott. Nem fogta le a kezem, és nem sújtott le a villámaival, amikor a hecc végén megnyomtam…amikor Gyabrov megnyomta azt a gombot.
– Tudod, hogy ez nem így működik.
– Amikor a Messire elment, és elszakadtunk egymástól, elrejtőztem az árnyak között..hosszú, nagyon hosszú ideig, míg kezdtem úgy érezni, hogy lassacskán magam is eggyé válok velük. Ha Behemót nincs, talán így is történt volna….de ketten könnyebb volt elviselni a számkivetettséget. Alkalmazkodtunk, és egy-két apróbb csínytevéstől eltekintve kívülállóként figyeltük, hogy rohan körülöttünk mindenki a színtiszta őrület felé. Amit azokban az időkben láttam, felülmúlta minden képzeletemet, és egyben újabb bizonysága volt annak, amit mindig is tudtam: nincs bűn, amit ezek el ne követnének egymás ellen, nincs olyan szörnyűség, ami ki ne telne tőlük.- Panajev vonásain nem volt nyoma a gúnynak, elgondolkodva figyelte a másikat, akinek előbukkant, majd újra eltűnt a másik, hideg és fehér arca, az üres-fekete-szemekkel - Én még emlékszem azokra az időkre, amikor mindennél jobban félték Őt….vagy ha Őt nem is, legalább bennünket..és hova jutottunk mostanára? Te ott voltál a Messirével a Patriarsije Prudin..az a kövér skribler, meg az elvtársai még csak tagadták a létezését, de nem kell már sokat várnunk,és valaki be is bizonyítja majd, hogy nincsen más, csak a tovább nem osztható, és a lélek sem több, mint protonok és neutronok bonyolult összessége. - felnevetett - Csak azt hagyták ki a számításból, hogyha nincs többé ördög,akkor a bűneik is csak a saját fejükre szállhatnak, és a gonoszt sem kereshetik máshol, csakis saját magukban. Ha azt hiszed, megtébolyodtam, tévedsz: sosem láttam még ennél világosabban. Ha voltak is kétségeim a követendő út felől, egy csapásra eltűnt mind, amikor Behemót odaveszett. Akkor megfogadtam, hogy vége az olcsó trükköknek, és bármit is teszek, az a húsukba vág majd. Ha csakugyan ott voltál a nyomomban, akkor tudod, hogy miről beszélek…és hosszú, hosszú évekbe tellett, mire rájöttem, hogy csak az időt pocsékolom. Néhány élet mit sem jelent nekik,lapoznak egyet az újságban, és már el is felejtették. Valami új, valami nagyobb célt kerestem, amibe beleremeg a világuk, hogyha porba dől..és mi lehetett volna alkalmasabb erre, mint az Anyag egyik temploma itt, az istentagadók földjén? Hogy lássák végre az írást a falon. –várakozón nézett Panajevre, talán azt remélte, hogy a szenvedélye magával sodorja őt is, de az csak ennyit mondott:
– Gyönyörködj hát a látványban, ha tetszik.
Ha lett volna a közelben halandó lélek, különös látványban lett volna része: a kerék, az egyik kosarában a két apró figurával nyikorogva elindult felfelé, s nem állt meg, csak amikor a kosár legfelülre ért. Panajev akkor két szivart húzott elő a zsebéből, és az egyikkel megkínálta a társát. Azazello összeszűkült szemmel, gyanakodva nézte.
– Mondd meg hát végre, mit akarsz tőlem?
– Én? Semmit, az égegyadta világon. Nem ítélkezem feletted -megteszi azt a Messire, amikor visszatér. Mert vissza fog térni, arra mérget vehetsz… és akkor, barátom, nem lennék majd a helyedben.
Azazello végül elfogadta a kínálást, és kesernyés elégedettséggel fújta ki a füstöt.
– Én nem lennék ilyen magabízó a helyedben…éppen olyan kevéssé érsz fel az észjárásához, mint én. Ilyen bizonyossággal állítani, hogy mit gondolna, vagy tenne, éppen az a fajta gőg, ami mindig is főbenjáró bűn volt a szemében. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen az ő munkáját végeztem.
– Egyként sújtani vétkest és ártatlant nem büntetés, csak mészárosmunka.
– Bűnösök és ártatlanok..no persze. Tudod, mi történt Behemóttal?
– Csak annyit, hogy a nagy háborúban tűnt el…valahol Ukrajnában.
– Akkor már majd fél éve Kijevben lebzseltünk, és ott maradtunk akkor is, amikor bevonultak fekete egyenruhások. Ismerted milyen volt, pimasz és elővigyázatlan a végletekig…épp egy zsidó kocsmárost, meg a háza népét egzecíroztatta napok óta. Pukkadásig lakott a zűrzavarral, és éppen a legrosszabbkor fogyott ki a bűbájból. –megcsóválta a fejét - Nem tudom, miért kísérte el azokat az embereket a temetőhöz, ahová a fekete egyenruhások rendelték ki őket, de egyszer csak ott találta magát a harmincezer nyomorult között, akiket egyenesen ahhoz a babíj-jari szurdokhoz kísértek. Mondjam tovább?
Panajev csak intett.
– Amikor rádöbbent, hogy mi folyik körülötte, már túl késő volt. Amikor őt is kivezették a géppuskák elé, megpróbált elillanni, átváltozni, de ahogy mondtam, nem maradt semmi ereje, és végül könyörgőre fogta. Az a tejfölszőke unterscharmführer, civilben műbútorasztalos, aki puskatussal noszogatta, világosan emlékezett rá még évekkel később is, amikor megkerestem, és kivájtam a szívét. Kerek, szőrös képe volt, azt mondja, egészen olyan, mint egy kövér macska, és hogy mi mindent össze nem hordott nekem! Hogy ő nem is zsidó, sőt, tulajdonképpen nem is ember, neki nem is kellene itt lennie. És maga, kérdeztem én? Rám nézett azokkal a vizes, buta szemeivel, és szinte szabadkozva mondta: akkorra már torkig voltunk a kifogásokkal, kérem.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
A szerzőről:
Kovách Kristóf
Ügyvédként dolgozom egy Észak-Kelet Magyarországi megyeszékhelyen, de amióta az eszemet tudom, írogatok. Idén jutottam el odáig, hogy megpróbáljak publikálni néhányat a – főleg weird fiction stílusú – történetek közül, és ez a novella az első, de remélhetőleg nem az utolsó, ami kikerült az asztalfiókból.
