Mark Lawrence Széthullott Birodalom trilógiájának második kötete ritka jelenség a kortárs fantasy irodalomban, ugyanis nemcsak, hogy hozza az első regény színvonalát, hanem annak minden gyengeségét kijavítva túl is szárnyalja azt. A Tövisek hercege – melyről itt írtunk – ígéretes kezdet volt ugyan, de a könyv végére érve maradhattak kétségek az olvasóban azzal kapcsolatban, hogy minőségileg milyen irányba fog mozdulni a második kötet. Jorg kitűnően felépített, érdekes karakter, de vajon képes-e Mark Lawrence újra elkápráztatni vele az olvasókat, vagy kifog rajta a teremtménye? Hát nem fogott ki.
A történet jelen ideje négy évvel az első regény befejezése után játszódik, Jorg király menyegzőjének napján. A boldog ünnepet csupán az árnyékolja be, hogy a tizennyolc esztendős Jorg várát – az Odút – egy több ezer katonából álló, jókora túlerőben lévő sereg veszi körül. Nincs más választása, meg kell harcolnia ezt a csatát is.
Persze a narráció – és vele együtt az elmesélt események – ebben a kötetben sem ennyire egyszerűek. A nyitó regényhez hasonlóan a fikció jelenidejében Jorg négy évvel korábbi eseményeket beszél el (vagyis közvetlenül a Tövisek hercege befejezését követő történéseket), melyek kezdetben függetlennek tűnnek a fősodortól, egy ponton viszont összeérnek, hogy az olvasó fejében is értelmet nyerjenek az aktuális történések. A fejezeteket ezúttal az első kötetből megismert Katherine hercegnő naplójegyzetei is megszakítják, így egy újabb nézőpontot kapunk. Bizonyos eseményekről ezért árnyaltabb kép tárul elénk, illetve olyan epizódokat is megismerhetünk, melyekre Jorg nem tér ki története leírása közben. Ez a fajta elbeszélési mód rengeteg lehetőséget rejt magában, melyek közül nem egyet ki is aknáz a szerző, mindazonáltal talán még ennél is lehetett volna bátrabban használni a technikát. Ez a narrációs összetettség szinte felkínálja azt a lehetőséget, hogy az olvasó hazugságon kapja a narrátor Jorgot azáltal, hogy egy eseménynek két, gyökeresen más leírását kapja a narrátoroktól. Ez nem csak az olvasót bizonytalanítaná el Jorg narrátori szavahihetőségével szemben, hanem egyszersmind a karaktert is tovább radikalizálná.
A Jorg által elmesélt két idősík és Katherine naplójegyzetein felül létezik a szövegben még egy elem, mely csavar egyet a narráción, ez pedig a ládikó, melyben az ifjú király néhány nap emlékeit őrzi. Míg a ládikóba zárva vannak, addig ő sem tudja, hogy pontosan milyen események emlékei ezek, így sokáig mind az olvasónak, mind a főszereplőnek hozzáférhetetlen, hogy mi ment végbe az eddig elmesélt történet bizonyos pontjain. Ez időnként olyan helyzeteket eredményez, amelyek nyugtalanítóan beilleszthetetlenek az eddigi cselekménybe és alaposan megtornáztatják az olvasó elméjét. Ugyanakkor szép példája a ládikó annak, hogy a szüzsé bizonyos elemei hogyan képesek hatni a narrációra és a szöveg e két rétege valójában mennyire szoros viszonyban van egymással.
A kellően fordulatos és drámai történetben sok, az előző kötetben megismert karakter felbukkan – barátok, fegyvertársak és
megveszekedett, ádáz ellenségek egyaránt. Ugyanakkor már a könyv térképmellékletére pillantva is látszik, hogy a regény által elmondott események jóval nagyszabásúbbak az előző kötet eseményeinél. Nagyobb területen is mennek végbe, így egyre szélesebb szeletét ismerjük meg ennek a különleges – és bizonyos tekintetben különösen ismerős – világnak. Természetesen új szereplőkben, új ellenfelekben sincsen hiány, ahogyan a játszma tétje egyre nagyobb lesz. Lovagokat, püspököket, királynőket és királyokat ismerhetünk meg, miközben egy vár ostromának történetét olvassuk – a sakkjátszma minden résztvevője felsorakozik, amiből talán már ki is következtethető, hogy az előző kötetben megismert és jól működő sakkszimbolika a második köteten is végighúzódik, anélkül, hogy unalmassá és túljáratottá válna.
A szimbólumok használata a könyv nagy erősségei közé tartozik. A szépen kidolgozott szimbólumok lassan, de biztosan az egyedi történet felé emelkednek és az általános emberiről kezdenek beszélni. Ilyen a két hatalom például, melyek Jorg megszerzésére törekszenek egymással szemben és az sem zavarja őket, ha ezzel elemésztik vágyuk tárgyát.
Ám hiába fordulatos a történet és érdekesek a narrációs megoldások, hiába igényes a regény szimbolikája és található benne rengeteg kiváló mondat, ugyanis a jellemábrázolás és a karakterfejlődés ereje és hihetősége minden más erényét elhomályosítja a szövegnek, annyira mesteriek. Jorg alakjától időnként viszolygunk, olykor szánjuk, de – valami megmagyarázhatatlan oknál fogva – mindig kedveljük. Az első kötetben megteremtett ellenszenv egyre inkább halványul, miközben bepillantást nyerünk vágyaiba, gondolataiba és – lassan, nagyon lassan – érzelmeibe. Rafinált vagy találó meglátásai, kiváló emberismerete és szénfekete humora ellenállhatatlanul vonzóvá, ugyanakkor valahogyan kissé idegenné, embertelenné teszik alakját, melytől csak még érdekesebbé válik. Kevés az ennyire árnyalt karakter a modern fantasyben. Mindezt a feszes, mégis színes és élénk prózanyelv csak jobban elmélyíti. Jorg olyan narrátor, aki szeret mesélni és azt egyedi hangon teszi.
„Mindnyájuk közül nagyanyám emlékeztetett leginkább anyámra.
Az arccsontja vonala, koponyájának formája. Takaróval a térdén gubbasztott,
pedig nagy volt a hőség. Kisebb volt, mint ahogy emlékeztem, és nem azért,
mert már nem voltam gyermek. Mintha összecsukaszkodott volna lánya halála óta,
hogy kisebb célpontot nyújtson az ellenségessé vált világnak.” – 408. o
A Tövisek királyának magyar kiadása a Fumax Kiadó kezét dicséri, ahogyan a fordítás Gy. Horváth László hozzáértését. A kiadvány keményfedeles, ha lehet még szebb, mint az első kötet volt. A borítófestmény szintén Jason Chan munkája és hasonlóan hatásvadászra sikerült, mint az első köteté, mégis – érzésem szerint – jobban működik, mint az. Mark Lawrence ezzel a két kötettel a modern fantasy élvonalába írta magát. Kíváncsian várjuk a Tövisek császárát.
(A harmadik kötet angolul augusztusban jelenik meg és – ha minden jól megy – talán már idén magyarul is olvasható lesz. A kiadó addig is ingyenesen olvashatóvá tett egy Lawrence-novellát, melynek természetesen Jorg a főszereplője és ami ide kattintva elérhető.)
