A Könyvhéten talán a legjobb, hogy személyesen találkozhatnak egymással az irodalomkedvelő emberek: olvasók, írók, szerkesztők, könyvkiadók, kritkusok, kulturális újságírók. Nincs is jobb annál, mint amikor beszélgethetünk arról, ki mit olvasott, mit ajánl, vagy épp melyik dedikálásnál készül sorba állni. Hogy valamennyire visszaadhassuk ezt az élményt, azzal a kérdéssel fordultunk a hazai könyves élet néhány szereplőjéhez, hogy meséljék el nekünk, melyik magyar kötet volt rájuk a legnagyobb hatással. Így, ha személyesen nem is, de virtuálisan kaphatunk tőlük ajánlatot, milyen olvasnivalóval vágjunk neki a nyárnak.
Gaura Ágnes, a Borbíró Borbála-sorozat és a Túlontúl szerzője
Kákosy László: Ré fiai
Általában elég nehezen mérhető, „mekkora” hatást is fejt ki egy könyv az olvasóra, de az én életemben van egy könyv, amelynek a szemlélet- és életútformáló ereje elég szépen dokumentálható, és ez egy egyiptológiai szakkönyv: Kákosy László tollából a Ré fiai. 10 éves koromban láttam meg egy antikvárium kirakatában, és kaptam meg kicsit később ajándékként apukámtól. (Ekkor be is jelentettem, hogy egyiptológusnak akarok tanulni, így nem értem, miért lepődtek meg a szüleim, amikor nyolc év múlva emlékeztettem őket arra, hogy nem kell a pályaválasztással foglalkozni, hiszen ezt már megbeszéltük.) Az ókori Egyiptom számomra egy igazi alternatív, fantasztikus univerzum: egy mitikus gondolkodásmód-uralta világ (ez általában jellemző a fantasy irodalomra), amelynek filozófiáját leképezi a hieroglif írásmód. (A hieroglif írás ugyanis alapvetően hangjelölő írás, amelynek részét képezik a hangot nem jelölő, de a tartalmat értelmezni segítő hieroglifák is, miközben az egész szöveg esztétikus elrendezése harmóniát, egy esztétikus vizuális világot teremt. Minden részlete azt üzeni: az írás – világteremtés.) A tartalom és annak képisége számomra meghatározó együttes mind a mai napig, és az, hogy kicsit belekóstolhattam az óegyiptomi nyelvbe és a hieroglifaolvasásba, a legnagyobb vonzereje volt az egyiptológia szaknak, amit végül elvégeztem. Sosem dolgoztam egyiptológusként, de közben elvégeztem az angol szakot és mint jó bölcsész megismerkedtem a vámpírokkal és egyéb szörnyekkel. Jelenleg ezzel a területtel foglalkozom a szakmámban is – csakúgy, mint az egyiptológus és angol bölcsész végzettségű Borbíró Borbála karakterem, akiből végül vámpírológus lett. Úgyhogy nem is értem, miért nem futunk össze néha a konferenciáinkon…
Jassó Judit, a Kaszt című novelláskötet szerzője
Babits Mihály: A gólyakalifa
Fogékony életkorban találkoztam A gólyakalifával. Húsz évnél is több eltelt, és még mindig gyakran eszembe jut, hol egyik, hol másik jelenet belőle. Szeretném újra elolvasni úgy, ahogy először, átélni az első találkozás élményét Tábory Elemér történetével. Babits egyszerre írt szépirodalmi művet és zsánerregényt, a kétféle olvasatban testet öltő lélektani nyomozás lebilincselő és felkavaró olvasmányban ötvöződik. Befelé visz önmagunkba, a psziché rejtekútjaira csal, elbizonytalanít, majd kijózanít, ne legyen cseppnyi kétségünk felőle, hogy mindez velünk is megtörténhet. Én, az olvasó leszek a tizenhat éves Elemér, ahogy belemerülök a sztoriba, legmélyebb félelmem tör az övében felszínre. Ki és hol vagyok én valójában? Ugyanazt tapasztalom, amit ő: az élet olykor álomnak tűnik, az álom, ha benne vagyunk, mindig a valóságnak, és lazán idekötve Szabó Lőrinc versét, „s most már azt hiszem, hogy nincs igazság,/ már azt, hogy minden kép és költemény”. A regény mellé a címadó Hauff-mesét is érdemes elolvasni, és megnézni E. G. Boring amerikai pszichológus Fiatal-idős nő című képét, amely megmutatja, hogyan birkózik az emberi elme azzal a kettősséggel, amit egy kétértelmű optikai illúzió okoz számára.
Lőrinczy Judit, az Ingókövek és az Elveszett Gondvána szerzője
Temesi Ferenc: Por
Temesi Ferenc szótárregényét még mindig olvasom, meg újra is olvasom, aztán nem olvasom, aztán megint. Lehet, hogy ez a regény különleges szótárszerkezetéből is adódik: a szócikkek maguk is töredékesek, emlékképeket, impressziókat hordoznak, de a szálak hosszabb kihagyás után is könnyen felvehetők. A lelke mélyén - most már tudom - akkor is alföldi marad az ember, ha elszármazik onnan. A Por segít "feldolgozni" nekem ezt az élményt, a szegedi éveimet, a jelentős részben alföldi származásomat, amire mostanság kiváltképp szükségem van.
Sümegi Attila, A Vadhajtás és a Bezár a fény szerzője
Gemma: 16 sci-fi novella (kiadta: VÉGA Magyar Sci-Fi Egyesület, 1985)
Nagyon sokat gondolkodtam, mire rájöttem, hogy ez a könyv volt a legnagyobb hatással rám a gyermekkoromban a Delfin-sorozat könyvei mellett. Rengetegszer levettem a polcról, és először azokat a történeteket olvastam el, amelyeknek tetszett a címe. Emlékszem, milyen csalódott voltam eleinte, hogy nincsenek benne nagy kalandok, lézerharcok, űrcsaták. Ez a nyolcvanas években, amikor a moziban a Jedi visszatért vetítették éppen, egy fiatal számára ingerszegénynek hatott. Aztán el kellett ismernem, hogy némelyik novella mindezek ellenére mégiscsak tetszik. Ez a kötet tanította meg nekem, hogy egy történet akkor is működhet, ha nem harcolnak a szereplők, vagy nem fegyverrel harcolnak, és nem másokkal, hanem saját magukkal. Megtanultam, hogy egy jó ötlettől is elámulhat az ember. Nem tudom, miért, legjobban az a novella maradt meg bennem, amelyben egy nő és egy férfi - egy szerelmespár - a háztartási-sebészeti gépükkel olyan arcot plasztikáztatnak maguknak, amilyet csak akarnak. Gyerekkoromban ez csak egy jó ötletnek tűnt, később rájöttem, hogy ez az ötlet mennyi mindent elmond az ember önbizalmáról, önmagáról alkotott képéről és a társadalmi elvárásokról is.
Szabó Dominik, az Ekultura.hu főszerkesztője
Bartis Attila: A nyugalom
Bizonyos szempontból nagyon rosszkor, bizonyos szempontból nagyon jókor olvastam ezt a regényt. Rosszkor, mert nagyon fiatal voltam hozzá: tinédzserkorom közepén nemhogy nem tudtam felfogni az összetettségét, de még azt sem tudom nyugodt szívvel állítani, hogy az érzelmeiből mindent értettem (persze ezt mondjuk a mai napig nem állítanám). Ugyanakkor a legjobb időben voltam ahhoz, hogy belépjek a nagybetűs Irodalom világába, és Bartis Attila tökéletesen megmutatta, hogy micsoda gazdagságra, micsoda mélységre, micsoda fájdalomra képes az irodalom. Úgy maradt meg bennem ez az időszak, hogy külföldi szerzőktől főleg zsánerkönyveket olvasok, a magyaroknál pedig ingázom a Márai Sándor/Wass Albert/Esterházy Péter tengelyen (attól függően, melyik könyv jön szembe először a könyvtárban), és akkor egyszer csak ott van Bartis és hirtelen nem tudom, hogy hol és ki vagyok valójában. A nyugalom olyan regény, amit egyszerre nagyon rossz és nagyon jó olvasni; képtelenség érzelemmentesen viszonyulni hozzá: vagy sosem von be magába, vagy olyan mélyen elnyel, hogy a kiút sem látszik.
Szép Eszter, képregénykutató, a Magyar Képregény Szövetség ügyvivője
Bán Zsófia: Amikor még csak állatok éltek / Farkas Balázs: Ismétlés
A rám legnagyobb hatással lévő magyar könyvek körét egyetlen címre leszűkíteni egyszerűen lehetetlen, vallom, hogy több könyv is lehet legnagyobb hatású. Az egyik ezek közül Bán Zsófia Amikor még csak az állatok éltek című kötete (2012). Szeretem, ahogy elsodor a novellák nyelve, ahogy hullámzom a szövegekkel, amelyek sokszor képekről szólnak. Egy másik pedig Farkas Balázs Ismétlés című novellagyűjteménye. Erről szeretnék részletesen írni, mert nagyon szeretem, ahogy hullámzom a szövegekkel, amelyek sokszor rólam szólnak.
Ebből a bevezetésből döbbentem rá, hogy a legnagyobb hatást ezek szerint én a sodrás és a nyelv megformáltsága mentén értelmezem.
Az Ismétlést kegyetlen kötetnek tartom, amiben nincs köntörfalazás és mellébeszélés. Egyrészt adott egy szikár és költői nyelv (igen, egyszerre), másrészt egy üres és ismerős elemekkel teli világ (ez is egyszerre.) Az Ismétlés egy őszinte vizsgálat, aminek van egy körkép-jellege. Fogunk egy viszonylag erős fényű elemlámpát, és azzal pásztázzuk a sötétségben az életet: a teljességre törekvést, a dolgok elkopó fontosságát, a sokféle szörnyet, a mániát. Milyen élni, kérdezzük az emberektől, akiknek épp a szemükbe világítunk, és kérdezzük a sötétségtől is.
A saját szemünkbe is bevilágítunk, a pupillánk összeszűkül.
A novellák egyik részében az élet elmúlik, szépen, lassan, egyedül. Nem tudok nem rácsodálkozni, hogy mennyire igaz ez. A novellák egy másik részében a természetfeletti benyit a magyar faluba és felemészti a tudatot. Nem tudok nem rácsodálkozni, hogy mennyire igaz ez.
Vörös András, a Cser Kiadó vezetője
Horváth Viktor: A kis reccs
Persze, biztos egy csomó minden más is, gyerek- meg ifjúkoromban, de arra ki emlékszik már? 2012-re könnyebb, az nem volt olyan régen. Akkor még nem dolgoztam könyvkiadónál, csak passzióból olvastam (bár ez végül is azóta is így van, hogy könyvkiadónál dolgozom), tényirodalmat, klasszikusokat, mindent, csak épp kortárs magyart nem annyira. Nem tudom, miért. Aztán valahogy a kezembe került A kis reccs, és azt gondoltam, hogy belekezdek. Nem tudom, miért. Horváth Viktorról sose hallottam, illetve egy másikról igen, a Heavymetal.hu magazin főszerkesztője volt, és egyszer véletlenül ráléptem a hajára a ráckevei Csüggedő fesztiválon (tényleg volt ilyen, és így hívták), de valami azt súgta, hogy nem feltétlenül ő a szerző. Azért belekezdtem. Furcsán indult, jó, hát ilyen történelmi regény lesz ez akkor, görögök meg egyiptomiak mennek benne előre lándzsákkal, csak néha egy-egy odavetett félmondat zavaró, mintha a 21. században játszódna mégis. Nem értem. Mindegy, nem teszem le, ha már belekezdtem, végül is a Moszkva-Petuskit is végig lehetett olvasni anélkül, hogy bármelyik irodalmi vagy történelmi utalást értettem volna, utólag mondta valaki, hogy tele van ilyenekkel. És akkor, egyszer, valahol 150 oldal után, jön a csavar, a fordulat, kivilágosodik minden, csodálatos lesz az utópia vagy disztópia, kinek mi, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ja, a kortárs magyar az ilyen? Ilyen jó? És ezek a mindenféle emberek, akik írják, nem képek egy múzeum falán, hanem itt isznak a sarki kocsmában? Vagy gyereket nevelnek, dolgoznak és lemennek a kisboltba tejért meg kifliért, mint én? És rájuk lehet írni gratulálni, vagy odamenni hozzájuk a Könyvhéten, és örülnek neki, ha tetszik, amit csináltak? Hát akkor szevasztok! Jöhet még egy, még kettő, még tíz és sose lesz vége, mert amikor már azt hiszem, hogy egészen kezdek képbe kerülni, akkor kiderül, hogy nem százan vannak, hanem ezren, és nem is mindig mindegyik hozzám beszél, de amelyik igen, az nagyon. És mindezt valaki miatt, akiről 2012-ig sose hallottam, és még a hajára se léphettem rá, mert nincs neki. Úgyhogy, Viktor, bár azóta tudom, hogy ezt a könyvedet te speciel pont nem szereted olyan nagyon, azért kösz!