" Mi a költészet? "
Aki erre a kérdésre vár választ - de persze két szóban, ugye? - valójában azt kéri tőled, tudj lemondani a tudásról.
És hogy tudd, és soha ne feledd: szereld le bár a kultúrát, de tudós tudatlanságodban soha ne feledkezz meg arról, amit útközben, az úton átkelve feláldozol.
Ki meri ezt kérni tőlem?
Habár ez nem szembetűnő, törvénye ugyanis az eltűnés, a válasz mint diktált szöveg jelenik meg, diktált szövegként tekint saját magára.
Diktált szöveg vagyok (és akként vagyok egy), jelenti ki a költészet: tanulj meg fejből, másolj át (tisztázz le), vigyázz rám és őrködj felettem, nézz rám, amint diktált szövegként itt fekszem előtted, film hanganyaga, wake, fénybarázda, a gyászba öltözött ünnep fényképe.
A válasz - költőiségénél fogva, vagy éppen azért, hogy költőivé váljon - diktált szövegnek tetszik, diktált szövegként fogja fel önmagát.
És ezért kénytelen megszólítani valakit, aki személy szerint te vagy ugyan, de mint névtelenségbe vesző lény, város és természet között, megosztott titokként, mely egyszerre nyilvános és bizalmas, éppúgy az egyik mint a másik, teljes egészében, feloldozva kívülről és belülről, se az egyik, se a másik, az útra kivetett korlátlan, magányos, önmaga körül apróra összegömbölyödött állat."
Jacques Derrida: Mi a költészet? (részlet)
ford. Horváth Krisztina és Simonffy Zsuzsa
