A Monstress-sorozat harmadik részéről, a Rejtekről ugyanaz jut először eszembe, mint az első kettőről: Marjorie Liu és Sana Takeda képregénye egy vizuális élmény. A pasztellszínek, az emberi és állati testrészek keveredése, az aprólékosan kidolgozott és a kultúrát tükröző belső terek és tárgyak az ismerősség érzetét keltik. A paneleken felerősödő steampunk elemek viszont azt sugallják, hogy Maikával együtt új helyszínre ér az olvasó.
Maika és útitársai Pontosba érkeznek, a város jelentősége pedig abban áll, hogy a korábbi háború során a védőpajzsa által menedéket tudott biztosítani a menekülteknek. Maikára hárul a feladat, hogy ismét mozgásba hozza a szerkezetet, viszont a felkészületlensége miatt elrontja, így a Sámáncsászárnő városban található laborjába kell mennie az új alkatrészért. Mindeközben Pontost támadják, és összecsapás alakul ki.
A történet kevésbé érdekes, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó a kötet. Inkább arról van szó, hogy a megismert karakterek személyiségfejlődése, egymáshoz való viszonya egészen más a Rejtekben. Maika például szelídebbé válik, az érzései valamivel nyíltabban mutatkoznak meg. A kis rókafigura, Kippa már nem egy félős, oltalomra váró kölyök, hanem éppen ellenkezőleg, bátran kiáll a sajátjaiért, és keresi, hogyan tud tenni értük. Mindez vizuálisan is jól leképződik, hiszen nem bújik mások háta mögé védelmet remélve, hanem aktív szereplőként keresi, hogyan tudja biztosítani a fajtája túlélését. Kippa tevékenyebb szereplése a rókanép helyzetébe is betekintést enged, viszont újabb rejtélyeket hoz magával a története. Mindez másik útitársukkal, a nekomantákhoz tartozó Rennel is összekapcsolódik, aki a mindentudó tanácsadó helyett ugyancsak új pozícióba kerül. Míg Kippa által a rókák társadalmából láthattunk életképeket, addig Ren a nekomanták irányába nyitott meg egy új, kérdésekkel teli szálat.
Maika és a benne lakó lény, Zinn viszonya is kötetről kötetre alakul, amit kettőjük ábrázolása is tükröz. Az első részben, az Ébredésben Zinn még hirtelen, erőteljesen tört ki a lányból, a Rejtekben viszont emberszerű alakot ölt, köpenyt visel. Már nem egy folyton éhező szörnyetegként jelenik meg, inkább a Maikával lévő szimbiotikus kapcsolata válik hangsúlyossá. A lány hiányzó karja helyén szinte vékony fonalként jelenik meg Zinn egy része, ami összeköti emberi alakját és Maika testét. Mintha köldökzsinór feszülne köztük. Kötetről kötetre láthatjuk, hogyan válik formátlan, burjánzó anyagból egyre emberibbé Zinn, hogyan születik meg ez a lény. Erről a születésről tanúskodhat az is, hogy a lény neve sem azonnal derül ki. A szereplők akkor kezdik használni, amikor már nemcsak az ételt követeli Maikától, hanem segíti is. A Rejtek vizuálisan erősebben követi ezt a változást, ami egyrészt a szimmetrikus, tükörszerűen megjelenő testtartásukban érzékelhető (ami éppen a cselekmény csúcspontján a leggyakoribb ábrázolásuk), másrészt a kötet tetőpontját kínáló panelben, ahol Maika sötét hajtincsei Zinn fonalszerű, testét alkotó kötegeibe olvad. Ez azt is sugallja, hogy ők ketten részben egyek, ahogyan a magzat is része az anya testének, és ahogyan Zinn is Maika testében tud rejtőzni.
A vizualitás mellett az anya-gyerek kapcsolatot idézi fel az is, amikor a Rejtekben Maikát edénynek, csészének, tartónak nevezik, hiszen hosszú hagyománya van a női méh ilyen típusú elképzelésének. A matriarchátus, az anya metaforikus alkalmazása, tisztségként való használata már az első kötetben megjelent, majd Maika anyához való viszonya is árnyalta a nők kérdését. A nagy hatalmat képviselő feltaláló-mágus, a Sámáncsászárnő szintén női figura, de ami talán ennél is fontosabb, Zinn szerelme volt és Maika őse. Az egyik egész oldalas képen – ahol Zinn és Maika a fekete szálak által összefonódik – mindhármukat láthatjuk háromszög alakba rendeződve, ami a Sámáncsászárnő körül egy olyan szabályos ötszög csúcspontjaival egészül ki, amit fénygömbök jeleznek, a hatodik gömb pedig az alakzat közepén helyezkedik el. A Sámáncsászárnő egyébként egy fehér körvonalon belül helyezkedik el széttárt karokkal, egész alakos ábrázolással, ami akár a Vitruvius-tanulmányt is eszünkbe juttathatja. Az istenszerű figura kéztartását, vagyis a második pár kezet, a tizennegyedik fejezet Maikát ábrázoló címlapja egészíti ki. A két ábrázolás együttesen pedig erősen emlékezetet a tizenhetedik fejezet végén található Tam Tam professzor archívumának képére, ami sokkal direktebben idézi fel da Vinci rajzát. A geometriai formák uralta szimmetrikus koncepcióban a háromszöget idéző elhelyezésben középen, fent a Sámáncsászárnő kap helyet, lent jobbra Maika, balra Zinn. Ez a kép felidézi a keresztény Szentháromságot, viszont az Atya, a Fiú és a Szentlélek helyett az Anyát (vagyis a Sámáncsászárnőt), a Lányt (Maikát), és a Régi Istent ismerhetjük fel. A pazar kompozíció, a gyönyörű vizuális megoldás és a kép jelentése mellett azért is kulcsfontosságú ez az oldal, mert bemutatja, nem egyszerűen hatalmi csere jelenik meg a nemek között, hanem egy mindenre kiterjedő, a társadalmi nemi szerepekhez is igazodó világképet kínál a Monstress, ami az általunk jól ismert kulturális tartalmakat mossa össze és sűríti magába.
Ez az információbővülés nemcsak a Monstress egész világának logikáját, a nekomanták vagy rókák népét érinti, hiszen egyre több derül ki a Sámáncsászárnőről és technológiájáról, a Zinnhez való viszonyáról. Az alkatrészek kereséséhez kapcsolódó laboratóriumi jelenetsor többek között ezért is kiemelkedő, másrészt azért, mert robotokkal találkozhatunk, melyek vizuálisan mély nyomot hagynak az olvasóban. A Zinnhez kötődő új információk nem apadnak el a szerelmi szállal, hiszen a többi ősi istenhez való viszonya, és ezáltal eredetük, esszenciájuk is új színezetet kap, láthatóvá válik a belső hierarchiájuk.
Bár az alá-fölérendeltség fontos a kötetben, és emiatt azt gondolhatnánk, hogy az ábrázolás le is követi a pozíciókkal, mégis a szimmetrikusság, az egyező testtartás, az egymással szembeni azonos helyzetű elhelyezkedés képei szerepelnek a cselekmény szempontjából kulcsfontosságú paneleken. Ezzel érzékelhetővé válik, hogy az egymással szembenállóknak több közös pontja is van, és inkább ugyanannak az éremnek a két oldalát testesítik meg. A szabályos, tükörelven alapuló képeket persze gyakran megtörik Sana Takeda dinamikus és valóban alá-fölérendeltséget sugalló rajzai, viszont a panelek elhelyezkedése, a nem feltétlenül szabályos, téglalap alakú, hanem hektikusan váltakozó panelformák ellensúlyozzák. A változatos képvilág és oldalkompozíciók jól tükrözik a cselekményt is, hiszen a kibontakozó harcjelenetekben a legszembetűnőbbek a szabályszerűséget követő panelek.
Bár a képregényben a pasztellszínek dominálnak, nem hiányzik a vér, az erőszak ábrázolása sem, így a képek színvilága ellensúlyozza a tartalmat. A szem motívuma mellett az arcok láthatósága, láthatatlansága, hiánya is strukturálja a Rejteket. A szemek a hatalmat, a dominanciát, a fenyegetést sugallják továbbra is, és minden oldalon több is figyel a testekről, a ruhákról és a bútorokról, de a baljós üzenet ellenére nyugtalanító, amikor Zinn fekete testével nem tudunk farkasszemet nézni lehunyt szeme miatt.
A Rejtek tehát nemcsak első ránézésére igen tetszetős, hanem az oldal- és egy-egy panelkompozíciója is megérdemli az elmélyült figyelmet. A kötet igazi erőssége éppen az, ahogy vizuálisan, apró testtartásokkal jelzi, hogy a szereplők is változnak, nemcsak a helyszínek. Egy-egy oldal vagy beállítás az egész Monstress-univerzum lényegét képes magába sűríteni, és közben illusztrálja a szereplők egymáshoz való viszonyát. Bár a cselekmény részben megismétli a második kötet, a Vér sztoriját, mégis új élményt tud nyújtani a bővülő információkkal, helyszínekkel és a kimunkált, vizuális kódok által lekövethető karakterfejlődéssel. Egyre könnyebb elmélyülni ebben a világban, kötődni hozzá, mint magzat az anyjához. Egy képregény pedig igazán akkor tud – legalábbis engem – rabul ejteni, amikor egy-egy kép sokrétű, komplex többletjelentéssel bír. A Monstress lapjai pedig bővelkednek a képi feladványokban.
