Ha találkozik jelenkorunk Budapestje egy alternatív valóság teokratikus berendezkedésű Bábelével, majd kettejük randevújából születik egy gyermek, úgy őt mostantól Moskát Anita első regénye, a Bábel fiai személyesíti meg a magyar irodalomban. A fantasy és sci-fi határán egyensúlyozó könyvet a Gabo Kiadó science fiction-nel és fantasyvel foglalkozó SFF részlege gondozta. A borítókép gomolygó füstje, a háttérben felsejlő, építmény teteje, a sötét tónusok előrevetítik a könyv varázsát, hangulatát és atmoszféráját. A bodorodó dohányfüst ködbe burkolja az egymásba fonódó két történetszálat, ezzel meghökkentő, elborult és torz történethálót sző az olvasó köré. A körülölelt történetfogyasztó a történet olvasása során egyetlen egyszer sem tudja megtörni a delejt, a Bábel fiai pedig biztatja, fogyasszon még többet az általa előidézett kábultságból.
A portál fantasy stílusjegyeit magán viselő regény gerince két fő cselekményszálból épül össze. A főszereplők közül kettő az olvasó által ismert világ Budapestjéről érkezik – egy testvérpár: az önjelölt művész Dávid és a tanár Lívi –, a harmadik Bábel főpapja, Arzén. A budapesti narratíva szerint a látását fokozatosan elvesztő Dávid álmot lát, amelyet először nővérének, majd egy barátjának, Áronnak mesél el. Látomásában világossá válik számára, hogy látását elorozta egy „szemétláda, aki ott sütteti magát a torony előtt a napon … És ott pihen az erszényében a látásom, az életem, a …” [55.o.], ahogy megfogalmazza Áronnak. Dávid ezért útra kel, hogy visszaszerezze, ami az övé s megbosszulja az állítólagos tolvajon a „lopást", így a megtudott információk alapján meg sem áll Bábelig. Megérkezése, majd látszólagos beilleszkedése után, a benne forrongó gyűlölet a Bábelben uralkodó politikai erőgépezet iránt átcsap együttműködésbe. A megkeseredett Dávid jelleme inkább torzul kalandjai során, semmint fejlődik. Hedonizmus, bűnbakkeresés, és állandó elégedetlenkedés a mindenkori jelennel hármas metszéspontjaként írható le viselkedésének mozgatórugója. Lívi az aggódó idősebb nőtestvér alakját ölti magára, egyúttal a kulcsa és segítője Dávidnak útja során. A családi titok, amelyet sokáig csak ő és szülei ismertek, napvilágra kerülése meggyőzi Dávidot, hogy álma nagyon is valós s a helyre elérhető, ezáltal hozza közelebb bosszújának beteljesítését. A nő testvére keresésére indul, át is lépi a két világ határát, némi bolyongás után Arzén háztartásához csatlakozik, aki végül ágyasává teszi. Arzén meseszála a Bibliában megjelenő Bábel tornya példázat után játszódik. A történetszál szerint, a tétova, döntésre képtelen, és az intézményesült vallás erő-mechanikájától idegenkedő, apja árnyékából kilépni nem tudó Arzén figurája minduntalan beleütközik hátrahagyott örökségébe, a konzervatív papok régi rend melletti kiállásába. Alakján keresztül mutatkozik meg a legenda–, a történelem– és a valóságképzés problematikája a regényben. A szokásokat, hiedelmeket készen kapja apjától, így azok ezen minőségükben érinthetetlennek bizonyulnak. Egyrészt a bábeli kultúra felvirágoztatójától származnak, másrészt szokásjog alapján bebetonozódtak s alig egy emberöltő alatt civilizációjuk alapjaivá lettek. Átitatják a bábeliek mindennapjait, semmilyen változtatást nem tűrnek meg, dacára a némely esetben progresszíven gondolkodó főpapnak, akit a kezén található tetoválásai és a hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó papok akadályoznak abban, hogy elképzeléseit életbe léptesse. Védtelenül az intrikákkal szemben, a vallás hatalmi gépezetének ellentáborába menekül.
A regényről alkotott véleményem kettős. Egyrészről, az atmoszférája páratlan, a határsértés, a határátlépés és az álom toposzok szerepeltetése a narratívában érthető, megteremti a két világ kapcsolatát, ugyanakkor azok ismétlésére sarkallja a szereplőket. Másrészről, míg a díszletek, történetszövési technikák hitelessé teszik a textuálisan aktuális világot, addig a három főszereplő logikája, motivációrendszere rosszul kidolgozott, hézagos. Míg Budapest egy realisztikus leképezése a városnak, addig Bábel Arzén apja és elődje a főpapi tisztségben, Léonard Château által életre hívott mitológiából merítkező vallási hitben fuldokló tér. E tér egyszerre merít a bibliai szövegekből, a jórészt budapesti profán tárgyak szakrálissá tételéből, néhány ponton a magyar mitológiából, illetőleg a bábeli nép tudáshiányának hatalom által való kiaknázásából. Nyíltan témájává teszi a mesterségesen megalkotott vallást és az abban gyökeredző problémákat. Míg a hatalmi struktúrával rendelkező vallásról lerántja a leplet retrospektív visszaemlékezések sorozatában, addig a hitet, mint az emberiség megtartó erejét nem rombolja le, nem állítja be hamisnak. Inkább leír, mint megkérdőjelez vagy felforgat és újrarendez. Rámutat az intézményesült vallásban uralkodó hierarchikus rend átláthatatlanságára és az azzal járó visszaélésekre. Az istentől eredő kinyilatkoztatásoktól, az utódválasztás procedúráján keresztül a bűnösség kinyilvánításáig mindent átitat az a képmutatás, amely mögött a gyarló emberi természet lapul. Végül minden ténykedés, akár a kívülállókank szóló hatalmi színjáték, akár a belső hatalmi harcok, a torony felé mutat, abban gyűlik össze.
A torony megtestesíti a felsőbb entitást és magát a közösséget is. Léonard Château ezt látja meg, így a kaotikus, nyelvzavar utáni állapotból emeli vissza a bábelieket korábbi ragyogásukba. Babonájukban bízva elhiheti velük kiválasztottságát, később a saját maga által írt, isteni eredetűnek beállított szövegeket bemutatva az addig hitetlenkedőkbe fojtja a szót, mintegy eltörölve az ellenállás lehetőségét is. A toronyépítésnek tehát folytatódnia kell, ezúttal az épület fenntartása emberektől szerzett vagy általuk magukból felajánlott áldozatokkal megy végbe. Léonard Château egyeduralma lehetővé tette azt, hogy ez meggyökeresedjen az emberek tudatában, a hit által átitatott életük egyetlen célja a torony építésében vagy az abban való feloldásban jelenjen meg. Tehát az indivídum nem létezik többé, kizárólagosan csak a közösség. Ez egyidejűleg azt is magában hordozza, hogy az áldozók elkülönülnek a társadalom többi tagjától, magukat egyfelől perifériára, másfelől társadalmilag „megbecsült” pozícióba juttatják. A különös rész-egész viszonyrendszere a történet során változik, átalakul, hogy ki, milyen minőségben lesz tagja a közösségnek vagy a toronynak. Emiatt talán az épület végső áldozatának kérdése is érthetőbbé válik, mert egyrészről eredendően külső személy, másrészről megszerzett kapcsolata révén kötődik a helyiekhez és Bábelhez.
Moskát Anita regénye nagyszerű atmoszférát teremt, a világ kidolgozásában és narratív technikákban való jártasság mellett azonban a karakterek logikájának és motivációinak hiányosságai miatt az olvasásélmény kissé fanyar lehet. Ugyanakkor nagyító alá veszi a közösségek áleszmék mentén való kialakulását, építményként való megjelenését. A magyarországi fantasy rajongók és az irodalom más műfajokat előnyben részesítő, ám érdeklődő kedvelői pedig egy tehetséges elsőkötetes írónő munkájával gazdagíthatják polcukat.
