Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.
A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem. A limit 4000 karakter (amit ezúttal rugalmasan kezeltünk).
Most pedig Fekete I. Alfonz és Kanizsai Ági írt Kleinheincz Csilla Ólomerdő című regényéről.
|
Fekete I. Alfonz Ágon-bogon túl Kleinheincz Csilla régi/új munkája, az Ólomerdő, másodikként és negyedikként találta meg a helyét az életműben. Egy novelláskötet (Nyulak, sellők, viszonyok) és egy regény (Város két fül között) után jelentette meg újra 2014-ben. Átdolgozott kiadásáról van szó, amikor valaki leemeli a polcról ezt az árnyalatnyi dark fantasyvel, tündérmesével, kalandregényre hajazó elemekkel átitatott családtörténetet, utóbbi a 2007-es keltezésűben ifjúsági regénnyé módosul. Röviden, az írónő szerkesztői (Hetvenhét, Erato) és fordítói munkásságának (Scott Westerfeld Leviatán-trilógiája, Catherynne M. Valente könyvei) szintézisével van dolgunk. Mindkét kiadásban két világ találkozik, ütközik össze. Héterdőből, az egyik világból egy fiktív, pszeudo-feudális társadalmi modell olvasható ki, míg a másikból, korunk Budapestje. További közös vonás, az az anyai mesélői szemszög, amely az egész narratívát áthatja. Ez a perspektíva egyszerre merít az európai tündérmesék történetszövő tárházából, később márpedig mintha egy nem-gyermekirodalmi alkotó fonná egybe a történetkacsokat. A narrátor nem átall a tündérmesék korábbi hallgatóságához, a felnőttekhez, szólni. A cselekmény főszereplője a tizenkét éves Emese, aki két határsértő frigyéből jött a világra. Mint egy Tennesse Williams-drámában, a főhős keresi a hiányzót, aki elment, jelen esetben az anyát, a tünde Lónát. A kaland kezdete, hogy elindulnak otthonról ki-ki a maga útján. Vándorlásuk során az ember apa, István és gyermeke, a féltünde Emese többször egymásba botlanak, de a kalandok során újra elsodródnak egymás mellől. Héterdő irányító ereje – az ígéretek kimondása, megtartása vagy azok megszegése, okozza a legtöbb bonyodalmat a mese során. Ezek után érdemes egy pillantást vetni arra, mi az, ami eltérő a két verzió között. Az első inkább ifjúsági regény, Emese és Judit barátsága rendre beszűrődik a narratívába, illetőleg, keretet ad az egésznek. Hangsúlyosabb lesz Emese iskolai élete, míg a 2014-ben kiadott Ólomerdőben, ezek teljesen eltűnnek, helyüket a család veszi át, ennél fogva elmondható, hogy az új Kleinheincz-kötet, ahogy az a hátsó borítón is áll, családregény. Az írónő jóval több allúziót használt 2007-ben, mint 2014-ben. Egyebek közt George MacDonald Kófica a A hercegnő és a koboldból vagy a Fehérlófiában megismert szereplők bukkannak fel. Ugyanezen kiadásban feltűnik a bűverejű pünkösdi rózsa, és a nővé válás aktusának is szemtanúi lehetünk, mint a Csipkerózsikában. Mindezen pozitív megítélés ellenére kevésnek érzem a regényeket. Az atmoszférán túl a két, egymással szemben álló világ szereplőinek motivációja azonos. Habár a világok egymáshoz való közelítése fontos, az ilyen egyezés csorbítja a karakterek élét. Kivétel nélkül mindenkit ugyanazok hajtanak: irigység, árulás illetve azok megtorlása. Ez végeredményben nem lenne baj, azonban ezzel értékét, ha úgy tetszik, varázsát veszti Héterdő. Továbbá, mindössze a beszédaktus ezen részére alapozni (illokúciós aktus – ígéret) a létrejött textuális világot nem elégséges, mert az kellő kidolgozottság híján, nem tud teljes erejében kibontakozni. A mitológiateremtési szándék nagyszerű, annak ellenére, hogy a világot benépesítő lények egyszerűek, tehát inkább funkciók, kevésbé bírnak önálló akarattal. A mesélői hang, ahogy maga a könyv is, nem mer (még) teljes mellszélességgel kiállni azért, amit szeretne képviselni (magyar népmese-fantasy), inkább csak pedzegeti, emiatt kínos egyensúlytartást erőszakol magára, ami nem tesz jót a szövegnek, mert el-elbicsaklik. Ahogyan az Egyszervolt, úgy az Ólomerdő mindkét verziója azt erősítheti meg, hogy a magyar népmesei világgal kacérkodó fantasyben rengeteg lehetőség lakozik, s a szerzők egyelőre még nem merik kirabolni a lőszerraktárat, inkább unciánként mérik írásaikba. Várom a robbanást! |
Kanizsai Ági „A meséket érteni kell, nem megélni.” Az idei könyvfesztiválra jelent meg Kleinheincz Csilla új kiadású kötete, egy hét évvel ezelőtti ígéret eredményeként. A történet nem veszített korábbi érdemeiből, ám az új kötet összességében jóval érettebb: határozottabb, feszesebb vonalvezetésű, és sokkal tudatosabb. Ennek fényében a drámai jelenetek kiélezettebbek, és a szerepek is világosabbak. E különbségek szembetűnőek, ám írásomban mégsem a két szöveg összehasonlítását tűztem ki célul: a köteteket olvasva úgy éreztem, inkább érdemes a két szövegről együttesen beszélni. 2006 környékén abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy belelapozhattam az első kiadás előtt álló, átolvasásra szánt szövegbe. Már akkor nagyon megfogott a szöveg finom retorikája, a választékosság, a szóhasználat képzeletet gyönyörködtető összhangzata, amelyet a maga teljességében élvezhetünk az Ólomerdő 2007-es kiadásában. Remekül eltalált, egyedi hangulat születik meg a hasonlatok, hangutánzó és hangulatfestő szavak összjátékából. Az erdő kifejező képeinek sora magával ragadja az olvasót, és sokszor kelti azt a benyomást, mintha e varázslatos helyszín maga is szereplőként jelenne meg. A Rengeteg nem pusztán narratív térként szolgál, hanem akár a falakon egyre terjedő moha, a külvárosban teret nyerő zöld, beszűrődik a szöveg minden szegletébe. Összeköti az emberek és a tündérek világát, hatással van a szereplőkre és a történet menetére egyaránt. Az epizódok maguk is összeköttetésben állnak a záró és kezdő mondatok egy-egy szavával, sajátos ornamentikát oltva a fejezetek megformáltságába is. A szöveg egészére jellemző „fonatosság” olykor annyira áthatóvá válik, hogy egy-egy jelenetben a fokalizációk közötti váltás megtartása kevésbé sikerül, a nézőpontok egymásba folyni látszanak, a határok elbizonytalanodnak. Innen viszont mindössze egy lépés a határáthágás mozzanata, mely a szöveg egyik fő témájává válik: maga az erdő az elhatárolás és az összekötés szerepeit vállalta magára, ugyanakkor határainak átlépésével a szereplők nem csupán az emberek és tündérek világának elkülönülésére hívják fel a figyelmet, hanem ennek az átmeneti térnek a határosságára is. A Rengeteg nem csupán az a hely, ahol a mágia alakot ölt. Ahogy a történetből is kiderül, nagyon szigorú szabályok mentén szerveződik, akárcsak a tündérek világa. E szabályok kötik a szereplőket, meghatározzák erejüket, kapcsolataikat, vágyaikat, döntéseiket, illetve a világban (és a történetben) elfoglalt szerepüket. Ez azért is érdekes, mert a szerző az általunk jól ismert mesék (melyek felhasználásáról maga is beszámolt egy interjúban) másik oldalának feltárására vállalkozik. A szövegben újabb értelmezési lehetőségek lépnek játékba e mesék kapcsán, a szerző pedig nem csak megerősíti a mesehatárokat, hanem egyúttal kérdőre is vonja az érvényességüket. A Rengeteg farkastörvények uralta világában mindennek megvan az ára. Hangsúlyossá válik az erő és az állhatatosság: a karakterek e tulajdonságok birtokában őrizhetik meg szuverenitásukat, illetve kerülhetnek ki győztesként a hatalomért folyó küzdelemben. Az önzetlenség, az érdek nélküli, „politikamentes” gondolkodás rövid úton bukásra ítéli a Rengetegben élő, vagy oda belépő szereplőket: meg kell fontolniuk a segítségnyújtás minden formáját, illetve a bajtársak megválasztását is, hiszen ezek bármelyik pillanatban a visszájára fordulhatnak azok számára, akik nincsenek tisztában a törvényekkel. Emese, a történet egyik főhőse, makacsságának és folyamatos függetlenségre törekvésének köszönhetően képes megőrizni a szerepét, és a történet fókuszában marad. Alakja azért is fontos, mert találkozik benne az emberek és a tündérek világa, e határlét pedig csak olyan szerepben őrizhető meg, mely nem enged befolyást egyik oldalnak sem. Törekvése sokszor komolyságot, kérlelhetetlenséget kölcsönöz a karakterének és a látásmódjának egyaránt, mely így a Rengeteg sokszínűségéről szőtt képet is ólmos nehézséggel telíti. A tündérvilág törvényei Emesére is vonatkoznak: folyamatos tiltásokkal, ígéretekkel vállalt megkötésekkel határolódik le nem csak az ő, hanem a Rengetegben élők mozgástere is. E szabályok terhe az átok jelenségében teljesedik ki, mely az Ólomerdő történetében sajátos értelmezésben tárul elénk. Az átok meghatároz, alávet, és behatárolja a rendelkezésre álló lehetőségeket, ugyanakkor össze is köt: a közösség és az együttérzés, a bajtársiasság mozgatójává is válik, különösen Rabonbán és Firtos kapcsolatában. Egy-egy átok szorításában ugyanakkor lehetőség nyílik a fejlődésre is. A történet egyik kulcsmondata is erre utal: „A meséket érteni kell, nem megélni.” Azt sugallja, hogy nem szabad áldozatként belezuhannunk, megadnunk magunkat életünk nehéz helyzeteinek, hiszen akkor a tanulságok levonása, a fejlődés lehetősége elmarad, és csupán kimerevített tapasztalatok zárványa fog körülvenni bennünket. |
