"You are reading this for the wrong reason.” – Dan Simmons: Endymion
Ez a mondat járt a fejemben, amikor a végére értem Ann Leckie amerikai írónő Mellékes háború című kötetének. Mert hiába éreztem, hogy én nem azt a könyvet kaptam, amit vártam, mégsem mondhatom azt, hogy ez egy rossz regény. A Mellékes háború jó regény, de nem abból az okból, amiért én szerettem volna, hogy az legyen.
Nagyon különös élményben volt részem tavaly. Miután elolvastam Leckie többszörös díjnyertes regényét, a Mellékes igazságot (ami jelen írás tárgyának az előzménye), egy igencsak lelkes hangvételű kritikát írtam róla, kiemelve, mennyire fontos a téma, amiről szól. Ez a téma nem elsősorban a genderkérdés (a Radch űrbéli birodalmában nincs megkülönböztetve még nyelvi szinten sem a féri és a nő), hanem az identitás, hiszen a főszereplő, Breq egy hajdani csatahajó mesterséges intelligenciája, ami/aki a történet idején emberi testben kényszerül véghezvinni bosszúját. A könyv akkor úgy tűnt, hogy okosan és érzékenyen nyúlt nagyon fontos témákhoz, tette pedig mindezt egy érdekes sci-fi háttér előtt. Nem sokkal ezután viszont elolvastam egy másik véleményt, ami arról szólt, Leckie a regényben mennyire elmaszatolt több fontos kérdést, és hogy igazából az erénye maga a kérdésfelvetés, nem pedig az, hogy a kérdésre megpróbált választ adni. Kitalált egy ötletet, de a felületes ábrázolás mellett nem ásott annak mélyére. Ennek az írásnak az olvasása engem is arra késztetett, hogy átértékeljem a regényt: továbbra sem tartom rossznak, és megelőlegeztem az írónőnek a bizalmat, hogy a folytatásban képes lesz jobban kidolgozni a problémás pontokat.
A Mellékes háború ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye abbamaradt. Breq az uralkodó, Anaander Mianaai megbízásából a nem olyan távoli Athoek rendszerbe megy egy hadihajó fedélzetén. Megbízása az, hogy mindenáron óvja meg az itt élőket, hiszen a Birodalomban éppen polgárháború dúl. Breq tisztjeivel és katonáival hamar a helyi lakosság körében tapasztalható feszültség középpontjába kerül, ami nemsokára azzal fenyeget, hogy az egész rendszert pusztulásba taszítja.
A regény központi eleme ugyanis az Athoeken élő radchaiak és a meghódított népek közti viszony. A Radch Birodalom amolyan űrbéli Római Birodalomként működik, ahol nem mindenki rendelkezik polgárjoggal, a polgár fogalma viszont összekapcsolódik a civilizált fogalmával, ami további asszociációknak enged utat. Breq Athoeken szembesül azzal, hogy a meghódítottakon nem egyszerűen uralkodnak, hanem a radchai polgárfelfogás mentén meg is fosztják őket emberi jogaiktól. Így, miközben Breq lassan, különféle machinációk és érzékeny mondatok segítségével kiáll az elnyomottakért, a Mellékes háború egy sci-fi ötlet kifejtése helyett politikai sci-fivé válik. Ha hallgatni akarok a belsőmben megbúvó hangra, akkor én ezt sajnálom; remek lehetőségek rejlenek Ann Leckie ötletében, és igen, a genderkérdés is jelen van: ahogy az identitáskérdés, úgy ez is fel-felbukkan a cselekmény során vagy a szereplők párbeszédeiben, de mindez háttérbe szorul. Leckie megmarad az emberi léptékeknél, ám éppen eközben mintha eltávolodna az űroperai világ sokkal égetőbb kérdéseitől. Olyan ez, mintha valamifajta disszonancia lenne a felütés és a cselekmény között, egy nagy léptékű probléma indítja el Breqet, ám ő végül kis léptékű konfliktusokat old meg. Értem a szerzői szándékot, és el is fogadom, hogy mindaz, amiről a kötetben beszél, legalább annyira fontos, mint az identitás kérdése. Csupán hiányérzet maradt bennem, amit a lezárás során kiderülő újabb rejtélyek csak tovább erősítenek.
Így végül Breq és Anaander Mianaai történetének a feloldása a harmadik kötetre, a feltehetően magyarul idén érkező Ancillary Mercy-re marad, amikor is megtudjuk, hogyan is képesek felülkerekedni a polgárháborún, és mit is jelentenek azok a kulcsfontosságú információk, melyekre végül fény derül. A Mellékes háború ugyanis nem ezekről szól. Ez a regény egy érzékletes, emberi karakterekkel és sorsokkal foglalkozó űropera, Leckie ugyanis mindezektől függetlenül továbbra is jó író. Breq még mindig szerethető figura, aki egyszerre pórbálja felvenni az emberi élet fonalát és sóvárog elveszített „mindenhatóságáért”, mindeközben pedig végtelen igazságérzete és bűntudata hajtja előre. Mellette a többi figura nem kap sok teret – hiszen a narrátor maga Breq –, de köztük is találunk érdekes alakokat. Számomra a legemlékezetesebb Karl Öt, Breq „tisztiszolgája”, aki bár igyekszik mellékesként viselkedni, noha nem az, többször mutatja meg emberi oldalát is, nem egyszer humorossá téve egy-egy szituációt. További erőssége a könyvnek, hogy Leckie a radchai kultúra megalkotását olyan érdekes szimbólumokkal teszi, mint a kesztyűhordás vagy a teázás rituáléja, ami érdekes színt visz az egész elbeszélésbe. Korábban említettem, hogy a genderkérdés is felbukkan, sőt, itt valamennyire talán hangsúlyosabb is, mint az első kötetben, hiszen találunk példát abuzív kapcsolatra és szexualitásra, mint a hatalommal való visszaélés eszközére. Továbbra is úgy látom, akkor igazán érdekes ez a kérdéskör, ha megpróbáljuk magunk elé képzelni a figurákat: lehet-e az abuzáló fél nő? Vajon mennyire zavaró, hogy egyes karakterek egyszerre mutatnak férfinek és nőinek gondolt viselkedésjegyeket? Ez szemmel láthatóan olyasmi, ami fölött érdemes elgondolkodni.
Mindent összevetve bár csalódtam, mégis azt tudom mondani, érdemes elolvasni ezt a részt, már csak azért is, mert összeszedettebbnek hat az első kötetnél. Itt ugyanis van egy jól körülhatárolható és átérezhető probléma, – a nem radchaiak elnyomása – amivel könnyű azonosulni. Aki viszont a nagy kérdések feloldására vágyik, annak várnia kell a harmadik kötetre, a Mellékes háború lezárása után ugyanis az olvasó újfent megszavazza Leckie-nek a bizalmat egy újabb regény erejéig.
