Tegyük fel, hogy Isten csak tegnap teremtette a világot és úgy állította be azt, mintha millió éves lenne, azaz az evolúció fátylával fedte le. Most vegyük ki Istent az egyenletből és koncentráljuk a saját felfogóképességünkre, illetve annak gyenge, megtéveszthető voltára: hisz annyit vagyunk képesek megérteni, amennyit észlelünk, ez az összefüggés pedig maga az élet. Vannak bizonyítékaink, csontok, kövületek, jól érzett összefüggések arra vonatkozóan, hogy ami minket körülvesz, igencsak kőbe vésett és régi. Nem mellesleg az emlékezet is segítségünkre van abban, hogy ne essünk a bizonytalanság kútjába. Ez a kút mégis megnyílik, ha az ismeretlennel találkozunk. Ha viszont van egy felsőbb hatalom, az megment a kilátástalanságtól. Attól, ami akkor fenyeget, mikor a fenti, második elméletet próbáljuk vizsgálni. Ezzel ugyanis nem jutunk messzire, hacsak nem keresünk, egyébként bizonyíthatatlan (mert tapasztalati alapú), metafizikai fogódzókat, úgynevezett kategóriákat, amelyek akkor is megvannak, ha a dolog, amire vonatkoznak, nem létezik. A filozófia kígyójától megmartak Descartes, Berkeley és Kant ideológiai harcát találják – az irodalom búvárainak pedig itt van Robert Charles Wilson Darwinia című regénye.
A könyv alaphelyzete, hogy az első világháború előestéjén, 1912 márciusában megtörténik a Csoda. Európa, a világ történetének igazi beteg embere megszűnik Európának lenni, a helyén új kontinens jön létre, az ismertre hajazó, de valójában teljesen ismeretlen flórával és faunával, a régire csak nagy vonalakban emlékeztető földrajzzal – és a megszokottól teljesen elütő kultúrával, azaz inkább a kultúra hiányával, hisz Európa egykori lakói teljesen eltűntek. A regény jól álcázza magát sci-finek, holott valójában társadalmi elemzés, Amerikának az önállóság elvesztésétől való félelmeit tárja elénk. Nem mellesleg a kellően rövid és zavarba ejtő közjátékok mesterien lebegtetik a regény műfajiságát. Európa e „válságára” az amerikai félteke válasza a félelemből hozott állásfoglalás, ahogyan a semlegesség doktrínája volt az első világháború elején. Az USA-ban, néhány évvel korábban, de lezajlik a gazdasági válság és óriási vallási ébredés söpör végig a kontinensnyi országon. Régi téma az amerikaiak félelme a pápai hatalomtól (gondoljunk csak a Kennedy-t elítélő, nem is olyan halk hangokra) és a katolicizmus kiközösítése, valamint a spiritualizmus óvatos elfogadása felé tett lépések (ugyanakkor ennek kritikája is, mely át- meg átszövi a 90-es évek nagy misztikus sorozatát, az X-aktákat).
Amerikában az izoláció és a progresszív küldetéstudat, a világ rendőrévé válás harcol, de meg is termékenyítik egymást. A legnagyobb tudósok a mély vallásosság felé fordulnak, Európa átalakulását Isten ujjaként értelmezik és az lesz a bevett álláspont, hogy ez a Csoda a Mindenható figyelmeztetése és büntetése. Kutatócsoportok szerveződnek, amelyek egyre több tárgyi bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy Európa már egy másik világ – a tudósok pedig Isten eme jelét próbálják értelmezni. Az egyik ilyen csoport tagja a fiatal Guilford Law fényképész is, aki társaival behatol az immár Darwiniának nevezett kontinens belsejébe – azért e név, mert néhányan az evolúciót látják cáfolni az új Európával és nevetségessé igyekeznek tenni Darwin majom-tanát (nem ismeretlen ez Amerika 20. század eleji történelméből, gondoljunk csak az 1925-ös majomperre, ahol eltiltották az evolúció oktatását a tennessee-i közoktatásból). Guilfordék ismeretlen-ismerős állat- és növényvilággal találkoznak és egy ősi városra bukkannak, amely ugyanúgy önfelismerésre sarkallja őket, mint Howard Phillips Lovecraft antarktiszi történetének szereplőit: létük tudatát változtatja hitté ez a találkozás.
A regény egy másik szálában az amerikai társadalom hangsúlyeltolódásait találjuk a spiritualizmus felé. Elias Vale kisstílű asztrológusból és csalóból lesz megbecsült vallási szaktekintély és az istenek titkos küldötte. Könnyen küzdi fel magát a társadalmi ranglétrán és egyre tisztábban látja a feladatát.
Sem Vale-t sem Guilfordot nem veszi körül egyértelműen a sötétség és a fény, de érezzük, hogy össze kell csapniuk. Wilson egyik szereplőjével el is beszélteti, hogy nem létezik tisztán jóság és gonoszság, de mi, emberek a korlátoltságunkból fakadóan így látjuk a világ működését – a világét, amely, legalábbis a közjátékok tanulsága szerint, sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint gondolnánk. Csak egy embernek jutna eszébe egy képletbe egyszerűsíteni, vagy akár filozófiai ruhát adni rá. A világot gyúró erők túllátnak ezen – az erők, amelyek felfalni igyekeznek egymást és e harc állomása Darwinia megjelenése, ahogy a gyanús, kék foltok is a Marson. Mindazonáltal az embernek elég a saját válasza, sántítson az bármennyire – elég, mert elégnek kell lenne, hisz a felfoghatatlant definíció szerint nem foghatja föl. Nem lustaság, még csak nem is félelem ez a viselkedés, hanem a normális emberi életre vonatkozó remény állandósága.
Wilson regénye nagy kérdéseket feszeget és abszurd kiindulópontjával vad következtetésekre ad okot – azaz jó könyv. Sok kérdést vet föl, legtöbbjüket meg is válaszolja, ám van, amelyiket elegánsan kikerüli. Amerika alternatív 20. századi történelmét festi, amely Európa feszültségei nélkül is szinte ugyanúgy alakul: megvan az elzárkózás, a nacionalizmus, a hódítás vágya, a belső ellenség keresése és a nyugalom társadalmi programmá válása, ugyanakkor a spiritualizmus térnyerése is, amelynek veszélyeire (hisz könnyen radikalizálható) Wilson figyelmeztet.
Lassan hömpölygő elmélkedés ez, amely túlmutat az abszolút tudás biztos tudatán, átvezet az eldönthetetlenség ingoványán, hogy visszatérjen a feltételezéssel való megelégedésbe. Jólesően nyitva hagyja a kapukat, hogy végül felszabadultan mondhassuk Borges-szel (aki Lovecraft-esszéje címéül adta ezt): „vannak még több dolgok”.
