2015 tavaszán jelent meg a Holdárnyék-sorozat második kötete, az Acorenu – Kiválasztva, melyben Amy Soleil és társai újabb kalandjairól olvashatunk. A borító sok izgalmat sejtet, a fülszöveg legalább ennyit ígér (noha kissé drámaibb hangon, mint ahogy az a kötet hangulatára jellemző) – és valóban, a sok már megismert és jó néhány új téma mellett jut tér egy fordulatokban gazdag történetnek. A számlista ismét címszavakban vetíti előre a történet ívét, és a fejezetek kezdetén, illetve végén az előző kötetben elveszített testvér, Ashley naplótöredékei kísérik végig a történetet, kifejezve a szereplők gyászát, egyúttal megőrizve emlékét az olvasói gondolatok peremén.
Néhány fontosabb változtatással indít a szöveg. Először is egy teljesen új helyszínnel bővül a regény tere: a szereplők igazgatói rendelkezésre beköltöznek az iskola kollégiumába, a cselekmény nagy része itt zajlik. A végtelenül hangulatos helyszínekről olvasva megint nehéz elszakadni a Harry Potter-kötetek miliőjétől, amely sok esetben visszaköszön a főképp gótikus stílusúként leírt épületegyüttes megformálásában. Ugyanakkor új síkra emelődik a történetek kerete: az előző kötetben búvópatakként meghúzódó, majd az utolsó lapokon az olvasó elé táruló rejtett elf világ válik uralkodóvá. Az elf és sötételf karakterek csaknem mindegyike hagyományos nevén kerül említésre a szereplők között, a narrátor viszont gyakran segít, ismétel, emlékeztet az olykor nyakatekertnek tűnő nevek közötti kiigazodásban. Az előző kötethez képest Amy alakja is sokkal hangsúlyosabbá válik, elvonva a figyelmet a többi szereplőtől, akik most inkább egyfajta keretet képeznek, melynek elsődleges szerepe a kép ragyogásának elősegítése. Még a narrátor maga sem győzi a rendelkezésére álló eszközökkel kifejezni (legyen szó akár a kommentárokról, a leírásokról és háttérszereplők beszéltetéséről), mennyire csodálatos is a fiatal elf lány – aki viszont a történet során nem feltétlenül tesz bármit, ami ekként értékelhető lenne. Sokkal inkább a személyéhez fűződő tulajdonságként jelenik meg: egy elf hercegnő, aki alanyi jogon bír ezzel a vonással. Ezzel az elbeszélői aktivitással a szerző akarva-akaratlan Geoffrey Chaucer elfogult narrátorát idézi meg, aki hasonló módon minden lehetséges alkalommal Cressida különlegességét és csodálatosságát hangsúlyozza, egyúttal próbálja felmenteni őt esetleges ballépései miatt. Ami viszont továbbra is ismerős, és a kötetek mindegyikére jellemző hangulatosság védjegyének is tekinthető: a közös zenélések és a koncertek magával ragadó lendülete, a tanórán kívüli foglalkozások könnyedsége és örömtelisége, a szereplők bájos leírása és a kapcsolataik támogató miliője, illetve, ami mindezt egybefogja: a narrátor szeretettel teli elbeszélése.
Az Acorenuban egyre többet megtudhat az olvasó a halhatatlanok világáról. Kiderül, hogy az elfeken és a sötételfeken kívül még számos más faj létezik, akik szintén emberi külsőt öltve járnak a halandók között. Az első kötetben felmerülő éles ellentét viszont csak az elfek és a sötételfek között feszül. Ez többnyire egy alapvető bizalmatlanságon és állandó előítéleten alapul, mely mindkét fajra egyaránt jellemző, mégis értelmetlen udvariassági formulából ered: semmi szín alatt nem szabad egy másik halhatatlan származásáról és különleges képességéről érdeklődni – erre az információra rá kell tudni érezni, illetve kivárni, amíg megjelenik. Nem csoda, hogy ez a nem tudásból fakadó félelem és konstans gyanú folyamatosan aláássa a két faj közötti bárminemű együttműködés lehetőségét. Ezt a távolságot pedig végképp áthidalhatatlanná teszi a becsület erényeként felfogott merev makacsság – az elfek vezetője, az úgynevezett Myrkweord, emiatt is tart ki az első kötetben indított háború mellett, még akkor is, ha a két faj erejét sokkal okosabb lenne egy ellenük törni készülő harmadik fél ellen egyesíteniük. Ez a viselkedésmód elég ironikus két ilyen több szempontból is magasabb rendűként bemutatott faj esetében. Egy további hiányossága a halhatatlan fajok háttértörténetének, hogy ugyan meghalhatnak harcban, illetve balesetben, mégsem bírnak egy másvilág-mítosszal, vagy bárminemű elképzeléssel arról, hogy mi vár rájuk a haláluk után – ez újabb félelemmel gazdagítja amúgy sem fesztelen látásmódjukat. Az ifjaik kezelésében is eltér a két faj egymástól: míg az elfek az őszinteség és egyenesség megkérdőjelezhető címén rendszeresen töröltetik a gyermekeik emlékezetét, a Modeus Carva varázslórend segítségével átírva az emlékeiket az előző kötetben megismert és immár köztudottan veszélyes, passzív természetfeletti erőbe, a ködbe, a sötételfek gyermekei végig megőrizhetik a személyiségüket. Az elf módszernek köszönhetően hiteles tinédzser szereplők elevenednek meg a történetben, viszont a szerző nem látta problematikusnak, hogy a fiatal sötételfek ábrázolása is minden nehézség nélkül beilleszthető ebbe a keretbe: a több évtizedes „korkülönbség” problémamentesen oszlik el közöttük. A fiatalok között ugyanakkor érvényét veszti a szüleik által fenntartott ellentét, főképp amiatt, mert ők még nem bírnak a fent említett különleges érzékeléssel és képességekkel – ezek kialakulása, illetve felfedezése a felnőttkor elérését jelzi. Hangsúlyos példa e határok elmosódásának Gary, Enithree és Lea szerelmi háromszöge: a fiú az elfek hercege, mégis egy sötételf lányt választ kedvesének, míg a sötételfek nagyurának lánya érte epekedik.
A Kiválasztott lényegesen kevesebb szereppel bír még ebben a kötetben: az ő története, megjelenése inkább a háttérben húzódik meg, hasonló arányossággal és szerkesztéssel, mint a Cleadur-kötetben az elfek rejtett világa. A világ minden tájáról származó ősrégi jóslatok töredékeit gyűjtve próbálnak mind az elfek, mind a sötételfek fényt deríteni a Kiválasztott kilétére, ám emellett elhanyagolható figyelmet kap a másik két fél, a fagy rabszolgái és az alkony meghasonlott fiai, akik szintén az ő megtalálására törekednek. Nagy valószínűséggel ők is a következő kötetekben fognak előtérbe kerülni. Amy és barátai szintén nyomozásba fognak, viszonylag könnyen jutnak hozzá a sötételf nagyúr birtokában lévő töredékekhez, és talán még ennél is könnyebben jönnek rá a Kiválasztott kilétére. A kiválasztottság viszont nem csak Jerry alakját érinti. A jóslatok által az idők végezetét és a monumentális eseményeket előrevetítendő különleges képességek a fiatal főszereplőknél is kibontakoznak: Gary-ről kiderül, hogy úgynevezett Ködjáró – melyek közül évezredek óta nem született egy sem, Kim a legjobb képességű harcos Táncosok egyike, Amy pedig még nála is tehetségesebbnek bizonyul az alapok elsajátításánál. Ugyan az ő képességei egyelőre nem derülnek ki maradéktalanul, mindössze annyi, hogy képes mások gondolataiban olvasni, de a szövegben elhintett információk, és ikertestvére kivételessége alapján nem lenne meglepő, ha szintén a megemlített évezredek óta nem született tehetségek egyike lenne.
Számtalan más részletet lenne érdemes említeni a szövegből, melyek hozzájárulnak fordulatosságához, a kivételes elbeszélői stílushoz, az egyedi hangulathoz, melyek mindegyike a kötet javára írható. További pozitív vonás, hogy a halhatatlanok megjelenített világa nem feltétlenül fekete és fehér: noha sok sötételf és elf szereplő ezt megerősíteni tűnik, a főbb szereplők cselekedeteik és véleményük mentén mégis átmenetivé válnak. Ez az átmenetiség, az éles határok elbizonytalanodása jellemzőbb a sötételfekre, és tetten érhető például Lord Mashirasul becsületességében, diákjait óvó magatartásában, Lea hűségében és bajtársiasságában, és természetesen Amy nyitottságában. A szerelmi szálak, a tinédzser lányok témái és játékossága eltaláltak és kedvesek, ugyan helyenként kissé felszínesre sikerültek. Az óangol, pikt, kelta és távol-keleti vonások szövegbe fűzése ezúttal is hozzájárul annak érdemeihez.
Ugyanakkor érdemes szót ejteni a regény néhány elmarasztalható vonásáról is. Akárcsak az első kötetben, itt is érezhető mennyiségben szűrődött át a Harry Potter-történetek hangulata. A párhuzamok és ismerős vonások helyenként inkább zavaróak, semmint a szöveg előnyére írhatóak. A pofonok zavaró és erőltetett jelenléte, a szövegben ütött diszharmóniája sajnos ezúttal sem maradt el. Különösen azokban a jelentekben tűnnek érthetetlennek és feleslegesnek, ahol a nagy termetű, szembetűnően hatalmas varázsló a mágikus tetoválásaiba rejtett erő segítségével „legyinti tarkón” a fiatal szereplőket. A történet záró jeleneteinek egyikében egy monumentális csatajelenetnek válik tanújává az olvasó, a seregszemle pazar, egy epikus küzdelmet vetít előre, azonban az évezredek alatt edzett vezérek, illetve egy végleges halál lehetőségét elhozó harc esetében várható taktikázás helyett frontálisan egymásba rohanó-ömlő felekről számol be a szöveg. A halhatatlanok közötti kapcsolat- és viszonyrendszerről sem tudni meg eleget ahhoz, hogy egyelőre ne tűnne következetlennek: a két fél közötti amúgy sem hangsúlytalan bizalmatlanságot tovább feszíti az érthetetlen udvariassági forma, avagy tilos érdeklődni a másik származásáról, képességeiről.
A következetlenségek ellenére A. M. Aranth újfent egy nagyon hangulatos, fordulatokban gazdag történettel ajándékozta meg olvasóit. A szöveg nem csak szórakoztat, hanem tanít is: a barátság, a bajtársiasság és az őszinteség értékeire hívja fel a figyelmet, illetve részleteket villant fel a középkori angol irodalom egyik gyöngyszeméből, és a fordítás öröméből is. Biztos vagyok benne, hogy a készülő kötet legalább annyi várakozást és figyelmet kap olvasóitól, mint az Acorenu.
