Az elmúlt évben az Agave Könyvek jóvoltából volt szerencsém több olyan kötetet is olvasni, amelyeket a külföldi kritikusok a fantasy következő lépcsőfokának neveztek. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy leírható-e a fantasy haladása fejlődésként vagy sem, meglátásom szerint ezek a könyvek úgy tudják összeszedni a műfaj jellegzetességeit – gondolok itt a világépítésre, az idegen fajokra, legyenek azok emberszerűek vagy sem, és magára a narratívatípusokra –, hogy ezalatt intelligens módon behozzák az újat a korábbiak helyére vagy mellé, amitől valóban kiugróvá válnak. Ilyen elképzelésekkel élt A varázslók-trilógia, de Az ötödik évszak N. K. Jemisintől is ebbe a kategóriába esik.
A Jemisin írta fiktív világ onnan indul, ahol a legtöbb narratíva véget ér, az Apokalipszistől. Ezt a tényt azzal bővíti ki az írónő, hogy ez az esemény nem egyszeri, hanem többszöri – amikor kizökken az idő, megtörténik a pusztítás, vagyis egy negyedik évszak után jön egy ötödik is. A látszólag lehetetlen pozíciót Jemisin arra használja fel, hogy posztapokaliptikus világát egyfelől felépítse, másrészt ezalatt meg is magyarázza azokat a tudnivalókat, amelyek segítségével gyakorlatilag egésszé teszi ezt a világot. Ezen kettősség játéka adja az egyik különlegességét Az ötödik évszaknak és itt a varázslat – itt orogénia – működésében szinte megkülönböztethetetlen a science fiction mechanizmusától.
A könyv kezdetén egy mindentudó narrátor közli az olvasóval, hogy milyen formában érkezett az utolsó ítélet a kontinensre, Rezdületlenre. Bemutatja a negyvenkét éves női főszereplőt, Essunt, aki férjét keresi, mert elrabolta a lányukat, Nassunt és megölte fiúkat. A világ bemutatásában azonban a másik főbb szereplőnek, Damayának és Szienitnek van nagyobb jelentősége.
Azzal, hogy a kötet átvette az SF azon metódusát, hogy mindent racionalizálva kell elsajátítani, semmi sem maradhat magyarázat nélkül ezen, egy megismerési fékkel gátolja a narratívát. Egyrészt Essunon keresztül kapunk egy olyan szemszöget, amely már nem talál értéket az életben, ezért tapasztalatainak köszönhetően, az újdonságok bemutatása és azok megismerése nála háttérbe szorul. A nő céltudatos megindultsággal tudósít a körülötte folyó eseményekről, mégis az ő elbeszélői pozíciója az egyes szám második személy miatt órási mankó a szöveg átélésében és megértésében.
Másrészt a két másik főbb szereplő, Damaya és Szienit jóval fiatalabb Essuntól, így ingereik sokrétűbbek az idősebb nőétől. Mindkettejük fejlődését figyelemmel kísérheti az olvasó. Előbbiről kiderül, hogy rendelkezik a mágia képességével, így szülei egy olyan személy (őrző) gondjaira bízzák, akit gyerekkora óta arra oktatnak, hogy az orogénekkel, vagy gúnynevükön, roggákkal foglalkozzon, tartsa kordában és megvédje őket a többségi társadalom ellenszenvének különböző megnyilvánulásaitól. Szienit egy fiatal és még tapasztalatok híján lévő orogén lány, aki egy tengerparti küldetés során útitársul kapja a rendjükben legmagasabb szintet elért férfit, Alabástromot. Kettejük kapcsolatát temérdek társadalmi érintkezés szankciója alá eső szabály működteti és irányítja.
Bár ez a három szempont tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a szöveg remekül felvázolja az átalakult közösségeket, az azon belüli életet és a kasztalapú hatalmi hierarchiát, valamint a számtalan titkot, amelyet maga Rezdületlen is rejt. Érezhető, sőt szinte tapintható a visszafogottság és elhallgatás a narratíván. A temérdek felfedezésre váró részlet csak egy bizonyos pontig enged bepillantást a történet felépített rendszerébe, azontúl módszerének köszönhetően az olvasó megtorpan, mert ha meg is van az információ, hiányzik hozzá a magyarázat. Ilyenek például az előzőekben elpusztult társadalmak nyomai, a holtcivek vagy magának az orogéniának a mibenléte és működési elve(i), vagy akár az a diskurzus, amelynek segítségével alávetettekké válnak maguk az orogének.
Ez a varázslathoz fogható tevékenység az, amelyik valójában létfontosságú magának a regénynek a kompozíciójában. Adott ez a különleges képességekkel bíró csoport, amely a társadalom jóval kisebb felét teszi ki. Ugyanakkor ez az eltérés félelmet is kelt a többségi társadalom tagjaiban. Az orogénia a (potenciális) veszélyforrással egyenlő, kiszámíthatatlansága miatt megbélyegzett és közösségen kívüli mindenki, aki gyakorolja. Tanítás híján mintegy reflexként varázslattal reagálnak a veszélyre, nem törődve a környezetükkel. Jemisin kialakít egy szimbiózisnak tűnő megállapodás, amelyben az orogének igyekeznek megvédeni és segíteni a többségi társadalmat, ezt a formát mindkét fél elfogadja és a maga módján igyekszik is betartani.
Ellenben itt maradnak számolatlanul a megválaszolatlan kérdések. Egyfelől az írónő krisztálytisztán tudja, mit csinál, még ha elsőre zavarónak is hat egy-egy oda nem illő történetdarab, az később a helyére kerül. Másfelől amelyek nem illeszkednek bele Az ötödik évszak narratív kirakósába, azokból áll össze a trilógia köteteken átívelő szála, amelyeket úgy hiszem, Jemisin már itt kitett. Bár úgy tűnik, mérsékelten ragadott magával a könyv, ezt cáfolnom kell. Mindössze arról van szó, hogy már olvastam a középső részt, a The Obelisk Gate-et, és tudom, hogy az első regény kitűnő alapként szolgál ahhoz, hogy a későbbiekben nagyon-nagyon meglepődjünk.
