David Mitchell új, 2014-es regénye az írótól megszokott, komplex rendszert alkot. Sok utalást tartalmaz Mitchell korábbi műveire, a legszembetűnőbb azonban a Felhőatlasszal való párhuzam, ami már a történet alapvető szerkezetében is megmutatkozik. A The Bone Clocks hat különálló részre bomlik, ezek mind más időben és más helyen játszódnak, s mások mesélik el őket. Így tehát, akár a Felhőatlasz, a regény messzire nyúlik, mind térben, mind időben. Ezt az összetett rendszert csak akkor láthatjuk át igazán, ha sorra vesszük a The Bone Clocks részeit.
Holly Sykes az első elbeszélőnk, aki a teljes történet magjának számít. Holly az első és az utolsó történet narrátora, de a köztes részekben is mindig visszatérünk hozzá, mintha a lány egyfajta gravitációval rendelkezne, amely a nagy ívű tér- és időviszonyok közt magához vonzza a többi szereplőt. Hollyval először 1984-ben találkozunk, amikor lázadó kamaszként ott akarja hagyni otthonát és egy angol kisvárosból nekiindul a világnak. Furcsa dolgok történnek az úton, kiderül, hogy nem először - visszaemlékezések által Holly gyerekkorába is betekintést nyerünk, s láthatjuk találkozását egy igen furcsa képzeletbeli baráttal.. Ezen a ponton jelenik meg az a fantasy vonal, amely ezután sokszor csak villanásokra tűnik fel, mígnem az ötödik részben teljesen kibontakozik. Addig azonban a hangsúly egészen máshol van, így a természetfeletti szál megbújik a valóság mögött. És magyarázatra egyelőre nincs is szükség, mert Holly lefoglalja az olvasó figyelmét, rajta keresztül azonnal látszik David Mitchell zsenije - játszi könnyedséggel szólal meg egy vidéki, félig angol, félig ír kamaszlány hangján, és nem csupán egy adott társadalmi réteget fest fel egyetlen csuklómozdulattal, de a korszak hangulatát is megragadja.
A következő karakter, Hugo Lamb, 1991-be, Cambridge-be kalauzol minket. Míg Holly tanulatlan, egyszerű lélek, addig Hugo zsenge kora ellenére igencsak komoly életfilozófiát vall. Hideg és számító, mondhatnánk, hogy "gonosz" szereplő, de persze Mitchell világában semmi sem ilyen egyszerű. Hugo Faust figurájához hasonlít: untatja a világ, többre vágyik és ezért hajlandó lepaktálni az ördöggel. Az ördög pedig ezúttal a visszatérő fantasy elem, ami az első részhez képest jobban körvonalazódik. Hugo élete egy pillanatra találkozik Hollyéval, ám kapcsolatukat rövid gondolkodás után hajlandó feladni, amikor megköti azt a bizonyos üzletet. Így fény derül olyan emberek titkos szervezetére, akik megnyerték az idővel folytatott örök küzdelmet, vagyis megtalálták a halhatatlanság kulcsát. Az ő kifejezésük a regény címét adó csont óra, mellyel az egyszerű emberek időhöz kötöttségét fejezik ki. Hugot az öröklét templomának küszöbén hagyjuk el.
Ed Brubeckkel, a harmadik rész narrátorával már találkoztunk, 1984-ben, Holly szülőhelyén. Most, 2004-ben Ed és Holly házasok, van egy kislányuk, és épp családi esküvőre érkeznek, mint vendégek. Ed újságíró, hadi tudósításokat ír, ezzel kapcsolatban jelenik meg az újabb történet a történetben. Miközben Ed reménytelenül próbál a mindennapi életre koncentrálni, folyton vissza-visszacsúszik Irakba, újra átélve mindazt, amit a közelmúltban tapasztalt. Talán ez a rész tartalmazza a legtöbb valós elemet az összes közül, ami érdekes váltás Hugo Lamb ördögi szerződése után, mégis működik - olyan világba rántja az olvasót, ami pont valóságossága miatt tűnik valószerűtlennek. Talán erős kijelentés lenne ezt háborúellenes propagandának nevezni, mert az üzenet nem propagandaszerűen egyszerű és egyértelmű. Mitchell egy életképen keresztül, kegyetlen realizmussal mutatja be, mit tehet egy emberrel a csatatér.
A komolyabb hangnem után ismét éles váltás következik. Crispin Hershey - író - neve megint ismerős lehet, ezúttal Hugo Lamb történetéből, és a cambridge-i Fausthoz hasonlóan az ő értékrendje is megkérdőjelezhető. Crispin végtelenül cinikus, embergyűlölő, emiatt karaktere Dr. House formán szórakoztató. Itt érdemes kiemelni a nyelvezetet, ami nem csak frappáns szófordulatokkal van tele, de jócskán akad intertextuális utalás más irodalmi művekre és önreflexió is. Korábban megjelent például Svájc és Irak, de ezúttal a világ számos tájára elutazunk, ráadásul közben kortárs és múltbéli irodalmi alkotások szelleme kísér - ez a jelenkor kultúrája, ugyanis a rész 2015-ben kezdődik. Ez az egyetlen történet, amelyet több éven keresztül figyelemmel kísérhetünk, így az időbeli határok szintén tágulni látszanak. Crispin az évek során többször találkozik Hollyval, aki ekkorra egyedülálló anya. Megírta természetfeletti tapasztalatait egy memoárban, így kerül írói körökbe, és jelenléte Crispin életében mintha végzetesen megpecsételné annak sorsát.
Crispin Hershey halála a természetfeletti szálhoz köthető, amely ezt követően bontakozik ki teljesen. Az ötödik történet narrátora Marinus, egyike azoknak az örökéletű lényeknek, akiknek a háborúja kezdetektől fogva meghatározza Holly Sykes életét. Két csapat küzd egymás ellen: Marinusé, ami reinkarnálódó lelkekből áll, és azoké, akikhez Hugo Lamb állt, ők "ragadozók", vagyis más emberek ideje árán hosszabbítják meg saját életüket. Ez a történet régimódi fantasy, egy sötét templommal, a gonosz és a jó szerzetesrend harcával, azonban kissé kaotikus, hirtelen robban az olvasó arcába, ám annál több kérdéssel hagyja magára (bár igaz, hogy jó pár korábbi részlet értelmet nyer). Egy sokkal nagyobb világot sejtet maga mögött, amit azonban maga a The Bone Clocks nem fed fel.
Crispin Hershey részében mondják, hogy nem lehet félig fantasyt írni, valami vagy az, vagy nem. Ennek ellenére Mitchell pont ezzel próbálkozik, így tulajdonképpen saját ötletét kérdőjelezi meg. A félig-fantasy stílus egészen sokáig, az ötödik történetig, működik - a fantasztikum mindig a háttérben marad, egyfajta spirituális felhanggal fűszerezi az egyébként realista történetmesélést. Ilyen értelemben "félig-fantasy" alatt gyakorlatilag a mágikus realizmust érthetjük. Marinus része azonban nagyon hirtelen zökkenti ki a történetet a korábbi harmóniából. Elhalványul a realizmus és marad a mágia, ám az átmenet nem túl elegáns. Az utolsó történet megint visszavált, hasonló hirtelenséggel, elszigetelve az ötödik részt a regény többi részétől. Összességében Mitchell próbája a félig-fantasyvel csak részben sikeres, mert a The Bone Clocks nem kiegyensúlyozott a valóság és a fantasztikum viszonyának kezelésében.
A természetfeletti lények háborúja véget ér, így meglepő, hogy az utolsó rész egyáltalán létezik, ám a regény nem hagyhatja magára Holly Sykes-t. A hatodik történet 2043-ban játszódik, és visszatér a brit szigetekre. A körülmények disztópikusak, mivel a világ energiaszolgáltató-rendszere összeomlott. Holly most elárvult unokáját és egy menekült kisfiút nevel ír nagyanyja házában. Nincs más választása, mint hogy túltegye magát a természetfeletti háborún, melynek szemtanúja volt, mert bár az ember azt várná, hogy egy ilyen élmény után megváltozik a világ, az élet megy tovább és tartani kell vele a tempót. Ráadásul hiába nyert a jó, a dolgok egyre rosszabbra fordulnak, a The Bone Clocks tehát nem követi a hagyományos mesei tendenciát, miszerint a gonosz legyőzése után minden gond megoldódik. A regény csöndben ér véget, nem mondhatni, hogy pozitív hangnemben.
Az összefüggések, utalások, karakterek, a széles spektrumú tér és idő bonyolult hálójában nehéz ráérezni a regény átfogó igazságára, ám ez talán pont a komplexitásban keresendő. Egy élet számtalan tér- és idősíkon játszódik, sok más életre van kisebb-nagyobb hatással, és belegabalyodhat akár a természetfelettibe is, így potenciálisan bármely ember életútja bonyolult rendszert hozhat létre, ami a regényhez hasonlóan túlnyúlik saját fizikai határain. A csont órák lejárnak, az idő elfogy, de a tetteink hatása nem múlik el nyom nélkül - egy tanulság, ami rímel a Felhőatlasz alapgondolatára. A The Bone Clocks azonban, elődjével ellentétben, egyetlen életútba sűrítve mutatja be az emberi lét ezen aspektusát. Így a regény szervesebb egységet alkot, mint a Felhőatlasz, ám cserébe feladja annak korokon átívelő, történelmi vetületeit. Az azonban mindkét regényről elmondható, hogy ezt az egyszerű gondolatot aprólékos, egyedi ábrázolásmóddal teszi érdekessé.
