A kötetet kézbe véve kissé szkeptikus voltam, hiszen az Egy másodperccel később teljesen magával ragadott, s bár a lezárás nem kínált megoldást minden felvetődő problémára, mégis kereknek éreztem a cselekményt, vagy legalábbis egy olyan regénynek, ami nem feltétlenül igényel folytatást. Mindig bennem van a félsz, mikor egy jól kidolgozott, és mondhatni befejezett történetet több kötetessé duzzasztanak, mert a folytatás sok esetben sajnos nem hozza a várt színvonalat. Jelen esetben erről nincs szó, viszont a regény teljes terjedelmében markánsan különbözik az elsőtől.
William R. Forstchen trilógiájának második kötete némileg trükkös – legalábbis ami a címadást illeti. Míg az első kötet az EMP robbanást követő egy évet foglalja magában, az Egy évvel később cselekménye a katasztrófa utáni 730. naptól indul. Tehát nem maga a „nap” után, hanem az előző kötet lezárulásától számítva játszódik egy évvel később. Az egyes fejezetek lineárisan követik egymást időrendben, azonban sokkal kisebb cselekményidőt ölelve fel: mindösszesen 20 nap eseményeit olvashatjuk ebben a regényben. Pontosan emiatt olyan volt olvasni a regényt, mintha az egy hozzátoldás, egy nagyon hosszú lábjegyzet volna.
Míg az Egy másodperccel később egy igazi poszt-apokaliptikus történet, annak minden jellemző attribútumával és ismérvével, addig az Egy évvel később sokkal inkább egy rövid, de akciódús thriller. Ez az igencsak éles váltás természetesen pozitív és negatív módon is lecsapódhat az olvasókban. Aki az előbbiekben elkezdett „mi lenne, ha” világvégi narratíva minél érzékletesebb kibontakozást várja a folytatásban, és emiatt olvassa a trilógiát, az lehet, hogy csalódni fog. Ez a kötet sokkal inkább egy hihetetlenül részletgazdag katonai-politikai epizód. A történések roppant erős vizualitása miatt hihetetlenül súlyosan hatna egy másik médiumra áttranszponálva: például filmként, vagy méginkább sorozatként.
A fókuszpont továbbra is elég szűk. Ismét egy karakterre irányul, John Mathersonra és közvetlen családi körére, aki párjával, Makalával az oldalán erős kezekkel irányítja Black Mountain töredékes közösségét. Az előző kötethez képest azonban már számos változás történt, ami némileg emeli a kisvárosban élők életszínvonalát. A folyamatos éhezés megoldódni látszik, így az életkörülmények lassacskán stabilizálódnak, a sötét középkorból most nagyjából a 19. századba cseppen a befogadó. A robbanás következményeként megsemmisült infrastruktúra újjáépítése már elkezdődött, és a történelem nagy invencióinak ismételt létrehozása (mint a telefon vagy egy generátor) hatalmas horderejű szenzációt okoz Black Mountain mikrokozmoszában. Még egy rádióállomást is sikerül megalkotniuk, amely a töredékes közösség szegregáltságát tudja orvosolni és a közösség biztonságát pozitívabb irányba változtatni.
A helyszínül szolgáló Black Mountain fejlődése tehát egyértelmű az előző kötethez képest, emiatt a fő konfliktus, amelyből a cselekmény kibontakozik, teljesen más forrásból származik, s ez okozza majd az egész kötet hangvételének szignifikáns változását. Egy napon John Matherson lánya, Elizabeth sok más lakossal együtt katonai behívót kap: köteles belépnie a NFH-be, azaz a Nemzeti Felmentő Hadseregbe. Ez a váratlan esemény az egész várost felbolygatja, legfőképp amiatt, hogy semmilyen információval nem rendelkeznek az NFH-ról és annak céljairól. A kötet egészében John-nak nehéz döntéseket kell meghoznia, vívódva a kettős szerepvállalás terheivel: egyszerre kell apaként és városi vezetőként gondolkodnia és megállnia a helyét, ami sok esetben teljesen paradox helyzetnek tűnik.
A férfi diplomataként próbál változtatni a városra zúduló nehézségen, és információkat szerezni a kormány és az NFH terveiről. Mindeközben a már említett beszivárgó média hatása lesz tetten érhető a kötetben: a városban egy BBC állomást tudnak fogni, ami az egyetlen kívülről érkező hírforrásuknak bizonyul. Ezen adások időről-időre megszakítják a cselekményt, s egy idő után az olvasó John-nal együtt vélheti felfedezni, hogy valami nincs teljesen rendjén, ugyanis a valóság és a megosztott tartalom sok esetben nem fedi egymást. Hamarosan a kialakult politikai-katonai helyzet eléri a tetőpontot, mikor John Matherson egy elsőre visszautasíthatatlan ajánlatot kap. Ha elfogadja kinevezését, és otthagyja a város irányítását, akkor a behívottak száma a felére csökken, így sok család válláról levenné a halálos terhet.
A regény kulcsszavai most a poszt-apokalipszissel szemben az árulás, a megtévesztés, az elhallgatás és a dezinformáció, s az embert próbáló helyzetekben végül kiderül, hogy John mindvégig helyesen döntött. Ez a hol patetikus, hol didaktikus, hol egyszerűen hazafias színezete a könyvnek talán ebben a kötetben kissé jobban kidomborodik, mint a megelőzőben, de úgy gondolom, még nem vesz el semmit a regény élvezeti értékéből, a szöveg gyengébb pontjai máshol keresendőek.
A relatíve rövid történet meglehetősen ingadozó tempójú, a villámgyors akciójeleneteket helyenként kisebb epizódok törik meg, amelyek szinte dagályosan sok információt adnak a fő cselekményszálhoz lazán kötődő eseményekről. A szerző sok esetben hadtechnikai pontosságú leírásokat ad közre, amelyek a téma iránt nem mélyebben érdeklődők számára visszatetszővé válhat. A kötet utolsó egyharmada azonban annyira erős, pörgős és élvezetes, hogy kárpótol az egyenetlenségek miatt.
Az egyetlen dolog, ami felett azonban nehéz elsiklani, az a második kötetre az elsőnél is hatványozottabban jellemző tautologikus történetmesélés. Olyannyira, hogy néhány ilyen redundáns oldal elolvasása után komoly kétségeim adódtak, hogy egy trilógia második kötete van a kezemben. Nem egyszerűen visszautalások találhatóak meg benne az előző kötet eseményeire, hanem azoknak zanzásított, többszöri újramondása történik meg. Ez a technika elsőre úgy tűnik, mintha a befogadóközönséget lenne hivatott kibővíteni. Ugyanis olyan részletes leírások lelhetőek fel a „nap” utáni eseményekre, John kapcsolatainak alakulásaira és a szeretteivel való történtekre, hogy megkockáztatom kimondani: az első kötet ismerete nem előfeltétel az Egy évvel később olvasásakor, s a trilógiából kiemelve önálló kötetként is megállná a helyét. Igazán kíváncsi vagyok, hogy ez az elbeszélésmód megmarad-e a záró kötet, az Az utolsó nap esetében is, s hogy – a címből kiindulva – visszatér-e Forstchen az első kötet komorabb hangvételű, apokaliptikus vonulatába.
