Ki a szerző?
Ross Macdonald amerikai-kanadai hardboiled krimi szerző. Munkássága teljes mértékben elődei, Dashiel Hammett és Raymond Chandler nyomában jár, azonban minőségében meg sem közelíti ezeket. Sajnos a hazai irodalmi közfelfogás számára nem egyértelműen válaszhatók el ilyen élésen egymástól ezen szerzők, hiszen köteteik szinte kivétel nélkül az Európa kiadó Fekete könyvek, vagy a Magvető Albatrosz sorozatában kaptak helyet, amely persze együtt jár azzal, hogy a szövegek azonnal megkapták a világító populáris pecsétet.Ezzel szemben például a külföldi (jellemzően észak-amerikai) irodalmi felfogásban Dashiel Hammett neve nagy-nagy kötőjellel áll Ernest Hemingwayé mellett. (Árulkodó lehet még e tekintetben, hogy míg Az öreg halász és a tenger az irodalmi szigorlat anyagát képezi – legalábbis Szegeden biztosan –, addig Hammettről ez nem mondható el.) Raymond Chandler itthoni helyzete talán annyiban szerencsésebb, hogy számos szépirodalmi szerző tekinti elődjének, de legalábbis valamiféle előképének (pl.: Németh Gábor, Lengyel Péter, Tandori Dezső).
Sajnos azonban az az irodalmi mélység (jelentsen ez bármit is), ill. írói csúcsteljesítmény, amely mindvégig jellemző a chandleri, hammetti prózára a macdonaldi köteteknek nem sajátja. Hasonlatai, metaforái sokszor közhelyesek, elkoptatottak, iskolásak, s ugyan látszódik a szövegeken, hogy a történetszövést, -alakítást megtanulta elődeitől, a tehetséget (jelentsen ez bármit is) azonban már nem sikerült a magáévá tenni. Macdonaldnál az olvasó garantáltan nem szalad bele ehhez hasonló mondatokba: „A nőnek »olyan finom a lehelete, mint egy szarvas elvillanó szempárja«”.[1]
Ki a nyomozó?
Macdonald hőse A barbár partban [Európa, 1990.] is Lew Archer (az név egyébként egyfajta tiszteletadás Hammettnek – A máltai sólyomban Sam Spade meggyilkolt partnerének neve Miles Archer), Dél-Kaliforniai magánnyomozó. Magán viseli a hardboiled[2] magánnyomozók minden jellemzőjét. Természetesen mindig öltönyben és kalapban jár, és whiskyt iszik. (Érdekes módon e korban a hardboiled hagyomány még teljesen elfogadhatónak tartja, hogy nagyjából 20 oldalanként gurul le a főhős torkán az ital – akcióhelyzetek után ez a szám minimum megkétszereződik. Sőt tulajdonképpen a krimik ezen fajtája a whisky egyfajta reklámjaként is felfogható, hiszen végeredményben azt sugallják, mintha minden problémát orvosolna: elsősorban fájdalomcsillapító, de kitűnően hat álmatlanság ellen is, ugyanakkor stresszoldó is, de bármely beszélgetés legalapvetőbb kezdőpontja is egyben. Az alkohollal küzdő nyomozó figurája csak később jelenik meg a krimiirodalomban. Az amerikaiLawrence Block, vagy a norvég Jo Nesbø nevét lehet itt megemlíteni.) Archer persze végtelenül hősies a szó kanti értelmében is, jószívű és lovagias, meg persze végtelenül lojális. Ellenfeleivel szemben, – akik általában két oldalról érkeznek: a rendőrségtől, meg a rosszfiúktól[3] – viszont rendkívül szarkasztikus és ironikus, még akkor is, ha nem egyszer épp emiatt jár pórul. (A barbár partban gyakorlatilag péppé verik.) Gyakran hord magával pisztolyt, viszont nagyon ritkán használja. Ellenben az öklével, amelyet rendszeresen forgat, de jellemzően ezt is csak védekezésre, mintha csak visszatámadásra, ill. a golyó általi halál elkerülésére lenne alkalmas. Családja nincs, felesége ugyan volt valamikor, azonban – természetesen – már réges rég elhagyta, így Archer a jól bevált agglegény-magánnyomozó chametti mintáját követi.
Hol nyomoz?
Mint már említettem Archer Dél-Kaliforniai, így ezen a területen, de leginkább Los Angeles körzetében tevékenykedik. A barbár partban például egy malibui elit klub igazgatója, Mr. Bassett béreli fel, hogy megtaláljon egy eltűnt lányt, Hester Campbellt. Archer így ismét (az általam olvasott kötetben eleddig kivétel nélkül mindig) az amerikai gazdagok közegében találja magát. Első pillantásra talán ártatlannak tűnhet, hogy a narrátor a kötet 18. oldalán „szupermenek”-nek nevezi őket, hiszen az emberek többségének a szigorúan műszálas, tapadós kezeslábasba bújtatott újságíró Clark ’Superman’ Kent jut eszébe. Azt azonban kevesen és ritkán szokták tudni, – én is nemrégen értesültem róla, ezúton is köszönet érte Balogh Lehelnek – hogy a korai angol fordításokban Nietzsche übermenschét volt szokás supermanként fordítani. Ez az elnevezés tehát mintha azt sugallná, hogy a megjelenített elit (de legalábbis vagyonos) réteg az átlagemberek felett állna, amit ők általában viselkedésükkel meg is próbálják alátámasztani.
S különösen azért fontos ez, hiszen a hardboiled krimiket általában társadalomkritikaként tartják számon. Chandler maga is nem egyszer emelte fel hangját a klasszikus (Doyle-i, Christie-i) krimik ellen, mondván a mindent megoldó, végeredményben két lábon járó szürkeállományként nyomozók teljesen életszerűtlenek, így létre kellett hozni a nyomozók azon formáját, amely valóságos és nem utolsósorban kortársi környezetben végzik munkájukat, az adott társadalom közegén belül. Ezért is lehet fontos, hogy a hardboiled krimik általában jelen idejű elbeszélést alkalmaznak.
A barbár part (és a többi Macdonald- krimi is) ezért úgy válhat társadalomkritikaivá, hogy a gyilkosságok, összeesküvések, hatalmi játékok, csalások mentén bemutatott elit (sokszor hollywoodi, csillogó és oly nagyon vágyott színészvilág) maga is ugyanúgy velejéig romlott, mint a társadalom alsóbb rétegei. Sőt talán abból a szempontból elítélendőbb, hogy mindezeken felül még képmutató is. A barbár partban például a filmstúdiók tulajdonosainak világába enged bemutatást (hasonlóan Chandler A kicsi nővér/Hugica című regényéhez), akik persze a Las Vegas-i kaszinók jelentékeny részén is rajta tartják a kezüket, miközben természetesen jó barátságot ápolnak a maffia tagjaival is, napjuk nagy részét pedig a számukra fenntartott, exkluzív Channel-klub medencéiben és cabañaiban töltik.
Miért?
A krimikben feltehető miértek száma általában rengeteg lehet, azonban alapvetően mégiscsak két fajtája uralja a történeteket: Miért nyomoz a detektív és miért ölt a gyilkos? Nomármost az első kérdésre igen egyszerű a válasz: általában azért mert felbérli valaki. Sokszor azonban a macdonaldi krimikben egyáltalán nem is egy gyilkosság felkutatására kérik fel a nyomozót, mint ahogy A barbár partban is az eltűnt lányt kellene megkeresnie. De természetesen általában záros határidőn belül előkerül egy hulla, amely egyrészt meghalhatott a nyomozás elkezdése óta, így az ő halála nyilvánvalóan fontossá válik a rejtély felderítésében, de sokszor már több éves lezárt bűnügyből keveredik elő egy halott, így a detektívnek már nemcsak a jelen rejtélyét kell feltárnia, de egy régebbi ügyet is fel kell göngyölítenie (e második fajtába tartozik A barbár part is).
A második kérdés már jóval nehezebb. Miért gyilkolt? Szembeötlő, hogy szinte kivétel nélkül az összes Macdonald-krimi meglehetősen sokszor és sokat hivatkozik a lélektanra[4]. Ilyen szövegrészek találhatók meg például: „Évek óta figyelem, ahogy az ember egy legyet figyel a falon, s elhiheted, ismerem őt. Olvasok benne, mint egy könyvben. – Ki írta azt a könyvet, Freud?” vagy később ugyanezen az oldalon (130.): „Nevezz Ödipusznak, ha akarsz.” S általában a gyilkos indítékai valamely pszichológiai okra vezethetők vissza, de legalábbis sokan itt keresik a megoldásokat (persze a detektívet csak a nyomok érdeklik és a saját maga által készülő történet).
De jellemző Macdonaldra továbbá, hogy a mélylélektan mellett (és nyilván ettől semmiképp nem függetlenül) sokszor és sokat szerepeltet őrülteket is (jelen esetben, Isobel Graff), valamint a pszichiáterek is vissza-visszatérő alakjai a regényeknek.
Mindenesetre, ha valaki amolyan igazi nyári olvasmányra vágyik, amely nem túl hosszú, kellően leköti a figyelmet, könnyen elfér a strandtáskában, valamint könnyen és olcsón hozzá lehet jutni (az antikváriumok többsége tömve van Macdondaldokkal), akkor a Lew Archer-történetek mindenféleképp tökéletes választások lehetnek.Azonban azok, akik kicsit fifikásabb, érdekesebb, netalántán mélyebb, de legalábbis kevésbé megszokott krimikre vágynak azok ne Macdonaldot vegyék le a könyvtár/könyvesbolt polcáról, számukra ott vannak a jeges egzotikummal és sok-sok rafináltsággal megírt, mostanában rettenetesen erős felszálló ágban lévő skandináv krimik. (Igaz egy-egy ilyen kötet ára nagyjából 4-5szöröse egy Macdonaldénak.)
[1] Sajnos az idézet eredeti helyét nem találtam meg. Én magam Németh Gábor: Zsidó vagy? (Kalligram, 2010) című regényének 107. oldalán futottam bele, ahol a szerző azt állítja Chandlertől származik, de lehet, hogy hazudik.
[2] A bevett magyar fordítás – kemény krimi – helyett megtartom az eredetit. Egyrészt sznobságból, hogy megmutassam, mennyire nagyon jól tudok angolul, másrészt azért, mert a fordítás rossz. Ha muszáj én magam a tökös krimi elnevezést használom, valamelyest visszaadva a tojás metaforát és jelentéstartományát.
[3] Tulajdonképpen már az első krimik óta fenn áll ez a fajta szembenállás. Az ugyan természetes, hogy a nyomozó és a gyilkos között fenn áll egyfajta ellentét, viszont már a poe-i, doyle-i krimikben is szembeötlő, hogy a detektív, mint afféle outlaw-féllény a rendőrséggel sem ápol túl jó kapcsolatot.
[4] Bármennyire is izgalmasan hangzik mindez, sajnos egy idő után meglehetősen sutává és sematikussá válik ez a megoldás. A harmadik regény olvasásakor az olvasó már kissé összehúzza a szemöldökét, hogy ismét a mélylélektan mozgatja a szálakat a háttérben. A változatosság e hiánya is Macdonald ellen szól, szemben például Hammett-tel, akinél szintén felmerül a lélektan mint mozgatórugó, ugyanakkor mindössze egy regényében, A cingár feltalálóban.