Egy elképzelt flashback-poénjairól ismert amerikai rajzfilmsorozatban egyszer úgy jelenítették meg Stephen Kinget, mint akinek már nincsenek új ötletei: szemben ült a kiadójával és rövid gondolkozás után, gyorsan körültekintve kézbe fogta az asztali kislámpát és ad hoc vázolta fel következő könyvét, melynek középpontjában – egy félelmetes lámpaszörny állna! Hogy Amerika még így is büszke a horror királyra az jelezte, hogy a kiadó csak annyit kérdezett, fáradtan, „mikorra lesz kész a mű, Stephen?”
King legújabban magyarra fordított könyve, a Mr. Mercedes olyan, mint a mesebeli lány: hoz is, meg nem is. A kiadó újsütetű hagyományt követett, amikor kemény kötésben dobta piacra a szokásosan a ponyvába (értsd: puhakötésbe) száműzött Kinget, de ezzel az olvasást is irányítja: a kemény kötéssel komolyságot sugall – mintha eleddig nem arról szóltak volna a viták King kapcsán az irodalmi tudorok között, hogy ugyan magas vagy populáris irodalom-e, amit csinál? Erre itt egy keménykötéséhez képest súlytalan szöveg. Így nem lehet kánont csinálni…
A Mr. Mercedes jó és gonosz élére állított harca. A könyv legelején ugyan nagytotált kapunk a legutóbbi világválságról, amint elszánt álláskeresők serege vár a sorára már a börze előtti hajnalon – ám a rövid fejezet végén egy szürke Mercedes vág a tömegbe, többször is, elpusztítva az épp csak megismert, szimpatikus szereplőket (az író, bevallása szerint egy hasonló, ám vétlen eset láttán kapta az ihletet – sorsszerű lehet ez nála, hogy az írásba fordítja az életét, gondoljunk csak A mángorlóra – a különböző drog-, alkohol- és dohányfüggő íróiról nem is beszélve). King sajátja, hogy tű élesen látja a (mindenkori) kortárs amerikai társadalmat – fájó, hogy e könyvben a látkép csupán az első oldalakra korlátozódik. A második fejezettől bezárkózunk a sztoriba, vagyis a nyugalmazott rendőr, William Hodges és a Mercedes-es gyilkos, Brady Hartsfield fejébe. Előbbi utolsó, megoldatlan ügye épp az utóbbi rémtette volt egy évvel korábban. Az ex rendőr sörivással és szemét talkshow-k nézésével tölti az idejét (ennek kapcsán kapunk egy érdekes leírást e show-k természetéről), ha épp nem a csábító 38-ason gondolkozik – Hartsfield pedig névtelen levélben hívja táncra Hodges-t. A régi iskola és a high tech-bűnözés versenyfutása veszi kezdetét, sok popkulturális utalással (nomen est omen, Bruce Willis neve is feltűnik itt a Die Hard negyedik része kapcsán, ahol, mint McClane felügyelő kerül szembe az új kor kihívásaival) – King nem habozik kiaknázni az ebben rejlő humort, de, szerencsénkre, nem viszi túlzásba. Hodges új erőre kap és segítőtársai is lesznek az intelligens, ifjú Jerome és a középkorú, neurotikus Holly személyében. Tudjuk, King menthetetlenül romantikus, így a régi fonál újbóli felvétele kapcsán nem maradhat el a szerelmi szál sem.
Eközben Hartsfield személyében a pszichopatát látjuk boncasztalon: a húszas évei végén járó fiatalember útkeresése a regény nagyjából fele, aki az anyjával él (bizarr kapcsolatban), két munkahelye van, ahol naponta foglalkozik emberekkel, mégis, igyekszik szellemi barikádot építeni maga köré (ha erről A holtsáv fojtogatója ugrik be, nyájas olvasó, akkor üdv a King-univerzumban – nem mellesleg a Mr. Mercedesben is jelen van az önreferencia, még ha csak egy gondolat erejéig is). Nem mániákus: a tömegmészárlás óta a nagy finálén töri a fejét – meg Hodges likvidálásán, látva, hogy az nyugdíjas rendőr nem követi a sémát és még mindig csak játszik azzal a 38-as pisztollyal.
A Mr. Mercedes jó és gonosz élére állított harca: ez a szerkesztést látva is nyilvánvaló. A bevezető után a két főszereplő fejezetei felváltva követik egymást, és ezek jórészt belső monológok. A brutalitás finoman adagolt és mindkét szereplőre jellemző. Hodges nyomozása a detektívregényekből és a krimisorozatokból ismert módokon halad, Hartsfield viszont mindvégig biztos a dolgában – még a komikusnak szánt, ám az olvasóban inkább szánalmat keltő buktatók mellett is. Sohasem fordul a kocka: a mészáros mindig egy lépéssel az ex rendőr előtt jár. Ez teszi ezt a King-regényt is túlírttá – ám a finom elosztás monotonitását itt nem váltja fel társadalombölcselő meseszövése, ezért keletkezik akár érdekesnek is nevezhető feszültség – félő azonban, hogy a Kinget ezzel a regénnyel megismerők ugyanazzal a lendülettel el is fordulnak a horror királytól, lévén nem azt kapják, amit vettek: nincs sötét hangulat. Sztori van, belső utalások szoros rendje, de semmi különös: a szereplők nem igazán szerethetőek, a főgonosz nem félelmetes. Lassú, nagyvárosi mese ez. Egy megfellebbezhetetlenül jó és egy megfellebbezhetetlenül gonosz karakter versenyfutása, filmszerű vágóképek egymásutánja, kiszámítható meseszövés (talán megállja a helyét az amerikai recenzió vádja, miszerint King gyakorlatilag forgatókönyvet írt). Akárhogy is, sok más King-művel ellentétben ez a könyv nem letehetetlen. Divatja van (mindig is divatja van) visszasírni a régmúltat, és nyilván nem elvárható a nyolcvanas évek kokainmámorának könyvrengetege King részéről – de ez az alkotás sehogyan sem illik a sorba. Gyengébb, mint a többi. E sebre az az ígéret lehet a gyógyír, hogy ez csak egy trilógia első darabja. Várunk. Várhatunk.
Mégis, az elszánt King-rajongó kiskaput keres. A magyar olvasónak idegenül csenghet a könyv műfaji megjelölése, a hard-boiled krimi. Krimit kaptunk már Kingtől (Joyland, A coloradoi kölyök), ahogy kriminek hazudott érzékeny mesét is (alighanem sokan morzsolgattuk a könnyeinket Blaze történetén) – a valódi detektívregény azonban, a 20. század elejének szivarfüstös, whisky-gőzös, Smith&Wessonos légköre eleddig talán hiányzott a repertoárból. A hard-boiled krimi épp ez, illetve ennél kicsit több, amennyiben jórészt a nyomozó belső monológja, cinikus világlátása tölti meg az írásművet, kellő távolságtartással és csípős humorral. A kézikönyvek Dashiell Hammett A máltai sólyom c. regényét adják meg a hard-boiled krimi archetípusának, valamint Raymond Chandler munkásságát. A műfaj lényege a regiszterköziség: a főhős törvény és törvénytelenség határán áll: bűnüldöző, de saját etikai kódexszel – talán ettől oly „keményre főtt”. A Mr. Mercedesre csak bajosan alkalmazhatók a fentiek: Hodges személyisége kevéssé perspektivikus (bár kétségtelenül keménykötésű), ő egyértelműen a hős lovag. Hogy King ne süllyedjen önmeghatározása mocsarába, együttlátó olvasást javaslok: a klasszikus hard-boiled detektívet rakjuk össze Hodges-ből és segítőiből. Ekkor lesz érthető, hol találkozik Hammett és King világa: a Mr. Mercedes megállja a helyét újhullámos hard-boiled krimiként (bár a műfaji kellékek közül itt szivar helyett a sütemény mértéktelen fogyasztásával él a nyomozó).
Összességében a regény annak ajánlható, akinek nem ez lesz az első King-élménye. Szerkesztésében, ritmizálásában példaértékű – meseszövésében kisszerű, ám ehhez képest nagyigényű, legalábbis, ami az olvasó elszántságát illeti. Az látható (és ez egyáltalán nem rossz), hogy a horror nagypapa még mindig sok minden iránt érdeklődik, új hangokat keres, de megköveteli a maga idejét. Ezeknek az új hangnak egyelőre nehéz felfedezni a pozitívumait, de várjuk a folytatást… szóval, „mikorra lesz kész a mű, Stephen?”
