Acsai Roland költő, író, műfordítóval beszélgettünk fantasyről, animékről és a keleti szellemiségről, készülő fantasy verses regénye a Jin és Jang - a szív gravitációs mezeje kapcsán. A szerzőt Szabó István Zoltán (stv) kérdezgette.
stv: Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a fantasyvel és hogyan viszonyulsz a zsánerhez?
Acsai Roland: Költő, író és műfordító vagyok, tíz éve fordítok fantasyket, ifjúsági és „felnőtt” regényeket – elsősorban az általam nagyon kedvelt Könyvmolyképző Kiadónak. Tehát sok ezer fantasy-oldal jött már ki az ujjamból. Közülük több könyv kultikus lett. Például a Percy Jackson és az Olimposziak vagy a Vadonjáró tanítványa. Bejön a műfaj. Borítékolni lehetett, hogy előbb-utóbb valami hasonlóval rukkolok elő.
Ez akkor történt meg, amikor Mányoki Endre - kedvenc irodalmi szerkesztőm, szinte apafigurám, pedig nem sok volt ilyenből a pályafutásom során - felkért, hogy vegyek részt az Irodalmi Jelenen újrainduló Verstörténés-sorozatban, és azt mondta, hogy tőlem most egy verses regényt várna, abból hozna le részleteket havonta. Én meg csak pislogtam, hogy én meg a verses regény, aki haiku-szerűen rövid verseket írok, és szinte mindig a saját életemről, tehát a fikció eddig nem játszott nálam… Aztán Éles Eszter, aki a szerelmem, de akkor még csak ismerkedtünk egymással, átküldte nekem az Angel’s Egg című klasszik animét, elkezdtem nézni, és valami abban a pillanatban megindult bennem, ez volt az áttörés. Tudtam, hogy valami hasonló disztópikus-lírai hangulatú történetet szeretnék írni. Jött a Hagakuréban emlegetett lelkesedés, ami voltaképpen az ihlet, és miközben ment a film, megírtam a Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje című verses fantasym első három-négy versét. Tehát kiszakadt belőlem. Kerestem az egyensúlyt, és ezt a hőseim által jelenítettem meg, akik a szétvált Jint és Jangot akarják megtalálni, illetve újraegyesíteni. Azért írtam az egyensúlyról, mert éreztem, hogy nagyon közel van. Még az is érdekes, hogy amikor Mészöly Ági elolvasta a Jin és Jangot, átküldte nekem az Avatár - Aang legendája című sorozatot, ami ugyan szó szerint éppen nem animé, mert francia rajzfilmsorozat, de filozófiai hátterében, utaztatós-egyensúlykeresős mivoltában meglepően közel áll az én sztorimhoz, pedig nem is láttam előtte, de mindenképpen lelkesítően hatott ez is.
stv: A Jin és Jang - A szív gravitációs mezeje a legújabb futó munkád tehát egy verses fantasy történet. Mit érdemes tudnia róla annak, aki esetleg még nem találkozott vele? Miben más a műfaj többi szövegéhez képest?
AR: Azt érdemes, hogy ifjúsági könyvnek íródik, ami persze simán felnőtt olvasmány is. Amiben nagyon más, az az, hogy az animék-mangák világát akarom megcsinálni szövegben, tehát irodalmilag. Szóval előttem animé-rajzban peregnek a képek, amikor írom, és bízom benne, hogy az olvasó előtt is. Az animék között is elsősorban a fantasyket szeretem. De minimum legyen benne ninja vagy szamuráj, mint a Samurai Champlooban, ami a hatéves lányom új kedvence, de a nemrég lefutott Noragami első szezonját is nagyon csíptük.
stv: Zsáner és forma efféle találkozása, ami a Jin és Jangban megvalósul, egyáltalán nem mondható általánosnak. Hogyan találtál rá erre a nyelvre, erre a formára? Mit gondolsz, mi valósítható meg így, amire a próza nem lett volna alkalmas?
AR: Adta magát. Ha azt halljátok, hogy verses fantasy, akkor ne rémüljetek meg – ez szabadvers, prózavers. Szóval nem Arany János Toldija. Hálistennek… Ebben szabadság van, nyitottság a változásra. Nézem magam, figyelem az életem, és arra kanyarodik a sztori is. Hogy nem próza, azzal azt tudom kikerülni, hogy meg kellejen írnom azokat a prózában kihagyhatatlan körítéseket – pl. táj és szereplőleírás, különböző magyarázatok -, amiket egy regényszöveg elvár. Ezeket én őszintén untam volna megcsinálni. Tehát nálam a szereplők simán kieshetnek egy jégmadár karmai közül, és elkezdhetnek felfelé zuhanni, méghozzá kb. tíz évig, és nem kell megmagyaráznom, hogy mindez miért és hogyan is történhetett „tudományosan”.
stv: A hazai fantasy fogyasztók (és talán nem is csak a hazaiak) prózára vannak trenírozva. Ettől függetlenül megtalálja őket a szöveged? Kinek íródik egyáltalán, ha van erről valamilyen elképzelésed?
AR: Prózára vannak trenírozva, ez tény, de én alapjában véve költő vagyok – persze legelőször is ember -, tehát, ha prózát írok, az is költői szöveg, vagyis képalapú, érzelmi alapú, filozófiai alapú. Erre jó példa az, hogy amikor egy japán illusztrátor (Cosei Kawa) képéhez kellet írnom mesét a Hét Határon Nemzetközi Meseprojektbe, én a Jin és Jangot írtam tovább, és amikor felolvastam, Zsófinak, a lányomnak, és megkérdeztem tőle, hogy tetszik neki, azt felelte, hogy „apa, legközelebb rövidebb verseket írj”, tehát a prózámat is versnek érzékelte. Az Irodalmi Jelennek szerencsére nagy az olvasottsága, tehát megtalálja az olvasókat. Célközönség meg az a YA-réteg, akik japán-őrültek, és fantasy rajongók. Még annyit elmondanék, hogy az Új Forrás gyerekrovatának - „Indiáner” - szerkesztője vagyok, mert ez is a témához tartozik.
stv: Mennyiben állít szerzőként kihívás elé az általad talált, követett forma?
AR: Semennyire. Mert élvezem csinálni. Jagjú Munenori Életet adó kard című könyvében van az, hogy meg kell tanulni a technikákat, és addig kell gyakorolni, amíg a zsigereidben nem lesz, tehát nem a tudatodban. Mert, ha valamit tudatosan akarsz jól csinálni, azt nagy valószínűsséggel elszúrod. Ezek olyan harcművészeti tanítások, amik az élet minden területére igazak, és ez az igazán nagyszerű a harcművészetek filozófiájában.
stv: A keleti eszmei hagyomány már a címben is tetten érhető. Hogyan találja meg a helyét a művedben ez a nyugati gondolkodástól, nyugati művészetektől különböző szellemiség és hogyan ötvözhető ez a fantasyvel?
AR: A könyv alapjában véve az Útról szól, a Taóról, a szerelemről, az egyensúly megtalálásáról, és a fantázia tobzódásáról. A jin-jangról, amit a tarkómra is tetováltattam. Különben ezt a szimbólumot tartom az emberiség legszebb, legkifejezőbb, legigazabb piktogramjának. Az Út mibenlétéről a japán szerzők szövegei is ellentmondóak néha. A Hagakure azt írja, hogy csak egy utat kövess, és az lehetőleg a bushido legyen. Jagjú mester a zen szellemében pedig azt, hogy ha egy út is van az elmédben, az nem az igazi út. Ha nincs semmilyen út a fejedben, az az igazi út. Hozzám a Hagakure filozófiája áll közelebb, mert az evilágibb. Tehát Keep Calm and Follow Hagakure. Úgy ötvözhető ez a filozófia a nyugati gondolkozásmóddal, és a fantasyvel, ahogy az én utamat jelentő animék is csinálják. Ilyen egyszerű.
stv: Egy éppen futó projektnél nehéz erre válaszolni, de mikor vehetjük kézbe kötet formájában is a verses fantasydet?
AR: Jó lenne, ha jövő tavaszra a kezemben tarthatnám. Most ez a projekt számomra a legfontosabb.
stv: Köszönöm a beszélgetést.
A Jin és Jang eddig megjelent részei az Irodalmi Jelenen: 1, 2, 3, 4.
