“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”
Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.
Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.
Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.
A Lépcsők városa kapcsán arra panaszkodtam, hogy Bennett bár nagyon érdekes és izgalmas világot alkotott – különösen ami a múltbéli istenek világát illeti –, addig a regény története és karakterei kifejezetten egyszerűek voltak. Nem mert kockázatot vállalni, gondoltam. Nem tudott olyan kreatív lenni a történetmesélésben, mint a világalkotásban. Ami azt illeti, a Pengék városa is hagy kívánni valót maga után ezeken a területeken, de mégis, most végre azt éreztem, hogy a szerző el akart nekem mondani valamit a történetével, a konfliktus és a végkifejlet elválaszthatatlanul összefügg a háttérvilággal és a szerző által képviselt gondolatokkal, amik itt sokkal összetettebbek, mint az előzménykötetben.
Az egész kulcsa Vúrtya, a háború istennője, és Mulagesh, egy háborús veterán, sőt, háborús bűnös. Az egész könyv ennek a két karakternek, pontosabban az általuk megjelenített világnézetnek az ütközéséről szól. Mert mit is képvisel a háború istennője? A harc mindenekfelettiségét, azt, hogy a küzdelem, a mások felett aratott győzelem az, ami megmutatja, mennyit is ér valaki. Nem kell sokat gondolkodni ahhoz, hogy kis túlzással szociáldarwinista áthallásokat is felfedezzünk (az erősebb marad fent, és a fennmaradás a legfőbb cél), bár Bennett nem megy bele ilyen fejtegetésekbe. Csupán arról van szó, hogy mennyire könnyen válhat az erő rosszá: szükség van rá, hiszen enélkül a “gonoszak” elvehetik tőlünk azt, ami a miénk, ami fontos számunkra. De ugyanez a hatalom átcsaphat kegyetlenségbe, önmagáért valóvá válhat, a vele szerezhető hatalom pedig megrészegítheti az embert.
Amikor megismerjük a főszereplő Mulagesh múltját, akkor megértjük, hogy mit is jelent mindez egy katona számára. Ha megvan az erőnk, akkor a cél szentesíthet bármilyen eszközt. Ezek használata pedig azért merülhet fel, mert megszólalnak a “hideg logika” hangjai, a “hatalom szava”: ha nem lépünk fel erővel, akkor a mieink (akik nekünk fontosak) fognak szenvedni. Háborúban könnyen uralkodóvá válhat ez a gondolatmenet. Azonban – legalább is Bennett elmondásában – egyszer véget ér a harc, az embernek pedig el kell számolnia a lelkiismeretével, ami nem biztos, hogy egykönnyen sikerül. És ez hangsúlyozza a főszereplő motivációját: hogy egy humánus figura miért veti el az erő fenti célért való alkalmazását.
Összetett kérdések, összetett témák, amik összetett karaktereket is igényelnek. És ugyan valahol a regény szereplői még mindig típusfigurák, máris sokkal több dimenziójuk van, mint az első kötet karaktereinek. Egy ilyen történetnek Mulageshre van szüksége. Ő képviseli az emberséges katonát, aki megjárta a harctéri poklot, és rájött, mennyire visszataszító, hogy milyen könnyű elvenni valakinek az életét. Az ő szájából hangzik el többször az a tétel, hogy a katona nem elvesz, nem meghódít, hanem szolgál és megvéd. Ezzel a modern hadfelfogást jeleníti meg a fantasyben, ahol általában a harc magától értetődő, a katonaság és a háború pedig mindennapos elem. Az ezzel ellentétes, a leigázó, a hódító, az “erőszakkal megregulázó” szemléletet a másik katonafigura, a helyi szájpúri erőket vezető Lalith Biswal alakjában idéződik meg. Mulagesh, bár katona, és ha kell, öl, mégis humanistaként jelenik meg: célja nem az erőszak és a hatalom fenntartása, hanem a polgárok biztonságának szavatolása.
Bennettnél ugyanakkor a szájpúriak nem a karhatalom tohonya képviselő, akik csak harcolnak és pusztítanak, békeidőben pedig az államon élősködnek: ők építenek is, ha kell, segédkeznek a lerombolt város újjáépítésében is. Viszont a helyzet korántsem olyan egyszerű, mint azt ez alapján hinnénk. Ugyanis amikor a főhős találkozik a mitikussá emelt katonákkal (a természetfeletti strázsákkal és azok hajdani hadjáratainak emlékével, amit mágikus úton át tud élni egy-egy pillanatig) és magával a Háborúval (Vúrtya), rákényszerül, hogy végiggondolja eddigi tetteit, és színt valljon, mit választ: a kard útját vagy a békéét? És itt rejlik az igazi dilemma: képes valaki a kard nélkül békét teremteni? És vajon ki a fontosabb: aki megvédi a gyengéket, vagy az, aki felemeli őket, hogy erőssé váljanak? Számtalan kérdés, melyek mind benne vannak a Pengék városában, és arra várnak, hogy az olvasók eltöprengjenek rajtuk.
Ha már az élettapasztalatról beszélünk, nagyon jó fogás volt Bennettől, hogy jól elkülönülnek az idősebb és a fiatal szereplők – és sokszor az utóbbiak halnak meg. Erre pedig maguk a karakterek is keserűen reflektálnak, fájdalmasan rámutatva, hogy mennyire könnyen elmúlhat az élet, és ez csak tovább hangsúlyozza az öldöklés feleslegességét, az önmagáért való harc értelmetlenségét. Az előző kötet sidekickje, a drejling Sigrud is ennek az írói elvnek köszönhetően válik mélyebb karakterré, olyanná, akinek képesek vagyunk megérteni a motivációit és a tetteit. Ennek bemutatására használja a regény felnőtt lányát is, aki maga is az események sűrűjébe kerül, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk a férfi múltján és tettein: vajon tényleg azzal járt-e el legjobban, hogy magára hagyta családját, és ezzel eltereli róluk az ellenségei figyelmét?. Persze mindezek mellett Sigrud még mindig néha olyan, mintha szuperereje lenne, ezzel picit csorbítja a realisztikus hatást. (Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy kicsit olyan ő, mint korunk megöregedett akciósztárjai, akikről megpróbálja elhitetni a kamera, hogy még mindig legyőznek egy hadsereget. Persze a drejling valóban képes is erre.)
Én mindent összevetve örülök, hogy Bennett végre talált valamit, amit el akar mondani nekem a könyvével (nem csak a még mindig izgalmas és itt is nyomokban jelen lévő isteni és mágikus világot akarja bemutatni). Persze a stílus továbbra sem kimagasló, a történetvezetés is elég nyílegyenesen követi a jól bevált recepteket, az olvasót pedig nem éri nagy meglepetés (színházi nyelven szólva: a csehovi puska el is fog sülni a darabban), és a mellékalakoknál még nyilvánvalóbb, hogy ők célszerszámok az író kezében. De meg tudom mindezt bocsájtani az írónak, mert kaptam valamit. Mert tényleg rámutat bizonyos fontos kérdésekre az élet és a halál kapcsolatáról, az élet értelméről és szépségéről. Mindezek pedig nem csupán a háború és a harc világában érvényesek, bár talán itt domboríthatóak ki legjobban. Tudom, hogy a szépirodalomban ezek mindennapos témák, de azokkal a könyvekkel szemben a fantasynek megvan az az előnye, hogy a halált istenné teheti, megmutathatja a túlvilágot, és át is nyúlhat az időn, hogy mítoszokkal, régi történetekkel, vagy akár megszólaló halottakkal mondja el, amit akar.
