Egy vallomással tartozom: az angol irodalommal való ismerkedésem első sarokkövét nem A gyűrűk ura, nem az Alíz Csodaországban, de még csak nem is Twist Olivér jelentették, hanem Steve Jackson és Ian Livingstone Kaland Játék Kockázat, vagy, ha úgy tetszik, Fighting Fantasy könyvei. Amint a betűk világába és az első néhány százas számkörbe bebocsátást nyertem, egy kedves borsodi rokon rám és húgomra hagyományozta tetemes lapozgatóskönyv-gyűjteményüket, onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Sorra pörgettem végig a Csillaghajó, a Találkozás a F.E.A.R.-rel, a Királyok koronája, vagy a Hét sárkánykígyó fordulatokban és halálokban gazdag történeteit. És persze ne feledkezzünk meg a Kaland, játék, varázslat (azaz a Sorcery!)-sorozat köteteiről, amelyek közül talán a Kharé, a csapdák kikötővárosa maradt meg leginkább bennem.
Mert hát mit is adtak nekünk ezek az angolok? A lapozgatós könyvek (eredeti gyűjtőnevükön Choose-Your-Own-Adventure játékkönyvek) olyan fantáziavilágokba kalauzolnak, ahol az olvasó a főhős, és a döntései révén tárulnak fel a szöveglabirintus rejtélyei. “Elágazáshoz érkezel. Szeretnél balra fordulni? Lapozz a 96-os fejezethez! Inkább jobbra fordulnál? Lapozz a 129. bekezdéshez! Vagy letérnél az útról, és varázsitalod használnád? Ha tudod, mennyit kell levonni az aktuális szöveghely számából, akkor lapozz a megfelelő oldalra!” Aztán amikor a borító extravagánsan, kicsit Boris Vallejó-s, kicsit H. R. Giger-es borítójáról visszatekintő gorgóval szembetalálod magad, heves kockacsörgetések közepette kiderül, hogy erősebbnek bizonyul-e a kardod és pajzsod az ellenfél kővé változtató varázsánál. Ha elbuksz, kalandod véget ér, és kezdheted elölről. Ne aggódj, biztos lehetsz benne, hogy sokszor neki kell majd futni, mire győzedelmeskedsz.
És hát számtalanszor fel is vettem a küzdelmet a Skorpiók mocsarával, kiálltam a Bajnokok próbáját, és elvesztem A rémület útvesztőjében, a lehető legnagyobb lelkesedéssel. Talán a címek hallatán nem lepek meg senkit, ha azt mondom, a ponyvafantasy, -horror és science fiction összes kliséjét felvonultatták ezek a csápokkal, tüskékkel, páncélokkal és koponyákkal gazdagon illusztrált kötetek, és a hangulatot csúcsra járató, jelzőkkel elhalmozott leírások ifjú elmémet rabul ejtették. Aki a kilencvenes évek elején geek volt, egyszerre láthatta ezekben a könyvekben az ígéret földjét, azaz a nyugati popkultúra tobzódását, és a rendszerváltás utáni magyar könyvkiadás rákfenéit, mert azért hozzá kell tenni, hogy csapnivaló papírra nyomott, könnyen törő gerincű, elütésektől sem mentes kötetek voltak ezek. Mégis egy generáció gondol vissza rájuk forradalmi alkotásokként.
Manapság, mint sok nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kulturális termék, ezek a könyvek is reneszánszukat élik. Néhány éve el is látogatott hozzánk Ian Livingstone, és Magyarországon is újból felkarolták a műfajt, így kerülhetett újrakiadásra Az országút harcosa, vagy Livingstone újonnan írt Visszatérés a Tűzhegyhez című műve az olvasók kezébe. De ha a régebbi kiadások iránt érdeklődnénk, az interneten lelkes amatőrök önszorgalomból digitalizálták a műfaj jó pár klasszikusát. Végül pedig érdemes megemlíteni, hogy az egyik legnevesebb és legtöbb folytatást megélt játékkönyv-sorozat, a Joe Dever és Gary Chalk közreműködésével született Magányos Farkas ma már digitális formában is játszhatóvá vált a Project Aon oldalán, az eredeti alkotók engedélyével. Melegen ajánlom angolul tudó olvasóinknak.
Érdemes szem előtt tartani, hogy a lapozgatós játékkönyvek ugyanabban a korszakban alakultak ki, amikor a szöveges kalandjátékok. Közös bennük, hogy mind a nyomtatott, mind a digitális kalandok hipertextek: előre megírt szövegdarabok összefűzései, amelyek a linkek (vagyis a bekezdésekre való hivatkozások) követésével állnak össze egy jobbára egybefüggő történetté. Ezért is olyan könnyű belőlük manapság digitális változatot készíteni. Szintén egybevágó tulajdonságuk, hogy a játékost per tu szólítják meg, és az egyes szám második személyű narráció azonnal bevon a szövegek fantáziavilágába (ezzel homlokegyenest ellenkező hatást elérve, mint pl. Italo Calvino E/2.-ben íródott Ha egy téli éjszakán az utazó…-ja, amely elidegeníti a tényleges olvasót a szöveg által feltételezett ideális olvasótól). És mint a fentiekből kiviláglik, mindkét műfaj előszeretettel nyúl a fantasztikum és a popkultúra eszköztárához: van belőle Mad Max-utánlövés (Az országút harcosa), japán harcművészeti-filmes életérzés (A szamuráj kardja), és klasszikus kísértetkastélyos horror (Az elátkozott ház) is. Az olvasó ezek között a kulisszák között navigál, és próbál a nemtelen halált elkerülve eljutni a hőn áhított végkifejletig, ami a klasszikus Kaland, játék, kockázat-kötetekben a 400. bejegyzést jelentette.
A lapozgatós könyveknek valahol a kilencvenes évek derekán, a grafikus számítógépes játékok térnyerésével, a Doom és a Quake, a Warcraft és Heroes of Might and Magic, a Neverwinter Nights és az Icewind Dale környékén leáldozott. A Puffin Books 1995-ben abbahagyta a Fighting Fantasy-könyvek kiadását, és hosszas szünet következett, amikor legfeljebb régi címek újrakiadásával foglalkoztak. 2014-ben az eredeti sorozatba is bedolgozó Jonathan Green írt egy széles látókörű összegzést, aminek stílszerűen a You are the Hero címet adta, és élvezetes történetét adja a Fighting Fantasy-játékkönyveknek.
Éles szemű olvasók kiszúrhatták, hogy az említett könyv szerzője azonos e recenzió, A Krampusz éjszakája alkotójával. Minthogy ott mosolyog a polcomon a You are the Hero, nem szégyellem, amikor elsőként csaptam le a szerkesztőségből, hogy kezem közé kaparintsam a kötetet. A gyermekkori nosztalgia hulláma azonnal áfutott rajtam, amikor több évtized után újra kinyitottam Egy Lapozgatós Könyvet (Édes Istenem!). A történet egyébként kellőképp sablonos: ártatlan kisgyerekként várjuk karácsony estéjén az ágyunkban, hogy elnyomjon az álom, mert reggel végre kibonthatjuk az ajándékunkat (és ez csak az első bizonyítéka, hogy meglehetősen angol szemszögből indulunk kalandozni). Ámde zörgésre leszünk figyelmesek, amiből hamar kiderül, hogy a Télapót elrabolták, és mint szekérderéknyi más karácsonyi rajzfilmben, délelőtti vígjátékban és egészestés filmben, ránk hárul a feladat, hogy megmentsük a karácsonyt. Azonban már otthonunkban, ahol egy szál papucsban és hálóingben kóborlunk, megelevenednek a játékok, a karácsonyfa díszei fenyegetően csilingelnek, és csakhamar megjelenik maga a Krampusz is, akit végül le kell győznünk, hogy kiszabadíthassuk a Mikulást.
Mikor tisztáztam magamban az alapvető játékszabályokat, rögvest elkezdtem tornáztatni ujjaimat, hogy a lapok közé túrva tartsam számon, merre jártam, ha elhaláloznék. Ez szégyenletesen hamar sikerült is, ugyanis hét lapozásból eljutottam az első zsákutcába, amikor is szemtanúja lettem a Télapó elrablásának, de bölcsen a földfelszínen akartam volna követni az emberrabló útját (ti ne rólam vegyetek példát, vessétek bele magatokat vakmerően a kalandba!). Második próbálkozásra sikeresen kijutottam a otthonomból, és téli fagyhoz korántsem illő lenge öltözékben egy tóhoz érkeztem, ahol előbb elfagytak az ujjaim, majd a tó szörnyével küzdve alámerültem a jeges habokba, ahonnan nem volt kiút. Hiába, nem könnyű a kalandorok sorsa!
Ezek után taktikát változtattam: papírt és ceruzát véve elkezdtem gráfot rajzolni és módszeresen feltérképezni a hivatkozások hálózatát, hátha így hamarabb ráakadhatok a helyes útra. A módszer hamar célra vezetett, így nemsokára feltárultak előttem Green karácsonyi történetének rejtett mintázatai. Általánosságban elmondható, hogy a halált jelentő zsákutcák ellenére is megjutalmazza a kíváncsiságot Green műve. Két mechanika van, ami megkönnyíti és néha megnehezíti a játékos olvasó helyzetét: a Virgács vagy Vajsüti–képességet három alkalommal használhatjuk fel a játék során, amely egyfajta mindent-vagy-semmitként funkcionál: kétes helyzetekben szerencsét próbálhat az olvasó, és vagy látványos sikert arat, vagy irtózatos kudarcot vall. A másik, A Toll Hatalmasabb névre hallgató (a “pen is mightier than the sword” angol szólásból származó) készség pedig amolyan deus ex machinaként szolgál: ha ennek a segítségéhez folyamodunk, akkor valami csodával határos dolog történik, és az előttünk álló akadály elől – legyen az ellenfél vagy halálos veszedelem – megmenekülünk, többnyire anélkül, hogy akár hajunk szála is görbülne. Ez, az egynémely szerepjátékokban ismert “sorspontokhoz” hasonló mechanizmusok azért épültek be a játékba, hogy még a lelkiismeretesen (értsd: balek módra szabályszerűen) játszó olvasóknak se kelljen mindig elölről kezdeniük a könyvet, ha netán nem várt ellenségbe botlanának.
Világosan látható ugyanis, hogy a sok elágazó történetszál ellenére A Krampusz éjszakájának is megvan a maga jól felépített drámai íve: a házunkban felbukkanó furcsaságok után a téli tájon bolyongva a karácsonyi folklór alakjaival vesszük fel a küzdelmet, váratlan segítőkre találhatunk, felfedezhetjük a Hókirálynő várát, aki fogva tarta Vencel királyt (Good King Wencelast, ha valaki az angol karácsonyi dalokból jobban ismerné), a várban pedig egy csodás fegyverre tehetünk szert, amely majd jó szolgálatot tesz még nekünk. Ezután embert próbáló mászással átkelünk egy hegységen, megtaláljuk a Mikulás műhelyét, ahol semmi sem az, aminek látszik, majd végül szembeszállunk és (tizennegyedik próbálkozásra, grr!) legyűrjük a Karácsony Ördögét. Ennek megfelelően utunk során többször is szűk keresztmetszeteken át terel a játékkönyv folyamatábrája, de még így is rengeteg felfedeznivaló és “mellékküldetés” van. Nekem például a Hókirálynő várának meglátogatása sokáig teljesen kimaradt, és harmadik próbálkozásomra is találtam új ellenfeleket, arról már nem is beszélve, hogy több olyan varázstárgy van, amelyet nem sikerült megtalálnom (hacsak nem akarok újból nekirugaszkodni a történetnek).
A harcrendszer maga elég egyszerű, két hatoldalú dobókockával és három tulajdonsággal kell számolnia az egyszeri kalandozónak, de az egyszerűség nem feltétlenül jelent könnyűséget: sokszor fogunk pengeélen táncolni. Bár a könyv felhívja a figyelmet, hogy bármikor dönthetünk úgy, a harcnál automatikusan elkönyveljük a győzelmünket, de az csak a megátalkodott puhányok végső menedéke valójában nem telik sok időbe, hogy kiderítsük, alulmaradtunk-e a küzdelemben, és néha még jót is tesz egy-egy halál, hogy felfrissítsen, és utána más irányba vágjunk útnak legközelebb (próbálta magát meggyőzni a kritikus). Az ellenfelek kellően eklektikusak, akad köztük megelevenedett diótörő katona, plüssmackó, az izlandi népszokások julmacskája, azaz a jólakötturinn, és a zsidó hagyomány ártó szelleme, a dibbuk is tiszteletét teszi (ami furcsa okból kifolyólag “dubik” néven fut ebben a könyvben).
A változatos szörnygárda vérfagyasztó leírásait Tony Hough illusztrációi teszik vizuálisan emlékezetessé, aki több kilencvenes évekbeli lapozgatós könyv grafikusa is volt. A Krampusz éjszakájában a teljes oldalas rajzok részletgazdag, tapintható textúrájú illusztrációi a ránk váró szörnyűségeknek. A bekezdéseket tagoló, kisebb ábrázolások pedig egyszerre idézik meg a “karácsony van, de eközben mégis valami hátborzongató történik”-hangulatot és a régi könyvek ponyvafantasy világát.
Noha nagy hibát követnénk el, ha mélyre ható irodalmi értékeket keresgélnénk egy lapozgatós könyv szövegében, Jonathan Green prózájában olykor meg-megcsillannak a költői tájképek, az akciójelenetek plasztikusan vannak megírva, a szörnyleírások viszont erősen hatásvadászok, és egyébként is jellemző a közhelyes fordulatok, a stilisztikai berögződések alkalmazása. Ilyenek például az angol eredetiben sejthetően alliterálónak szánt szinonímák az ellenfeleinkre, amelyet magyarul nem sikerült mindig tökéletesen átültetni. Mellesleg a mondatvégi írásjelek is többször lemaradnak egy-egy bekezdés végén, és bizony, néha megdöccen a szöveg, amikor felpörögnek az események.
A könyv legnagyobb hibájának talán azt róhatnám fel, hogy a szerző az eredeti könyvekhez képest valamivel bővebb, ötszáz bekezdéses mű megalkotásához egyszerre akart minden lehetséges legendát és közhelyet felvonultatni. Márpedig, ha az ember háromnál több karácsonyi filmet látott, vagy esetleg vannak Angliában élő rokonai, ezt a kissé ötlettelen seregszemlét sokszor csak heveny szemöldökvonogatással és lemondó sóhajtással lehet nyugtázni. “Hát persze, hogy meg kellett jelennie egy mézeskalács-emberkének!”, “Na, csak nem Jack Frosthoz van szerencsém?”, “Nézzenek oda, hát nem a Mikulás játékgyárában vagyunk?!”. Persze a mű kellően tágas ahhoz, hogy elsőre vagy másodikra ne táruljon fel minden titka, de él bennem a gyanú, hogy nem ez Jonathan Green legjobb munkája. Az apróbb egyenetlenségek azonban semmit nem vonnak le a bekezdések közötti ugrálás és a kockadobálás önfeledt élvezetéből, és a dohogásom ellenére is remekül szórakoztam A Krampusz éjszakájával.
Az pedig csak még inkább beizzítja a lapozgatóizmait, hogy tudom, a szerző Drakula-mítoszból font játékkönyve, és a Beowulf-feldolgozása is várható a kiadótól. Valami azt súgja, azok még nagyobb dobások lesznek.