John le Carré: Suszter, szabó, baka, kém (Osztott képernyő I.)

stv

„Krisztus urunknak csak tizenkét haverja volt,

és mint jól tudjuk, közöttük is akadt

kettős ügynök.”

- 157. o.

Ezzel bizony dolgozni kell. Itt nincsen semmi az olvasó szájába rágva. Le Carré regénye minden pillanatban kiköveteli a figyelmet. A narratíva nem old meg helyettünk mindent (semmit), nincsenek szépen végigvezetett, rekonstruált gondolatmenetek. Információtöredékek, féligazságok vannak, melyekből ugyanúgy következtetéseket kell levonnunk, ahogyan a regény szereplőinek, máskülönben csak nézünk, hogy akkor most mi is történt.

Adott ugyanis egy kettős ügynök („There’s a mole…”), aki az angol hírszerzés legmagasabb köreiben tevékenykedik („… right at the top of the Circus.”), feltételezhetően hosszú ideje („And he’s been there for years.”). George Smiley kapja a megbízást, hogy kiderítse, ki lehet a moszkvai Központ ügynöke, aki a zseniális kémfőnöknek – Karlának – jelent a Körönd (a brit hírszerzést nevezik így) viselt dolgairól. Smileyt menesztették a hivataltól, miután a Körönd előző vezetője meghalt, így ideális választásnak tűnik arra, hogy kiderítse ki az áruló az egész titkosszolgálatot irányító öt csúcském közül.

Smiley egy pocakos, kopaszodó, szemüveges, hivatalnokfigura. Ha Moszkvában végezné a munkáját, a háta mögött minden bizonnyal csinovnyiknak neveznék. Ha létezne egy James Bond szerű kém, egy partyn maximum annyit mondana Smileynak, hogy hozzon még egyet a flancos italából. Szerencsétlen sznob még csak nem is sejtené, hogy ez a jelentéktelen figura a főnöke. Hogy a magafajta lecserélhető terepügynökhöz képest pontosan annyival van magasabban a hierarchiában, mint amennyivel John le Carré jobb író Ian Flemingnél.

Elindul egy nyomozás (kémek kikémlelése), mely nem helyszínek és holttestek „olvasásával” halad előre, hanem interjúk, és jelentések, akták elolvasása mentén. Az információ többlet – nem pedig a hiány – okozza elsősorban a nehézséget. Tömérdek információ közül kell kiszűrni a kevés fontosat, majd összekötni ezeket. Nem csak a reláció, a mintázat felfedezése a nehéz, hanem annak megállapítása, hogy mi releváns és mi nem az. A regény legnagyobb része ezt a kutatómunkát mutatja be: a lassú, aprólékos kirakót, a lépésenként feltáruló csatamező óvatos és diszkrét felmérését. Mindezt annak lehangoló tudatában, hogy ebben a harcban – a hidegháborúban – a brit titkosszolgálat már nincsen a meghatározó hatalmak között.

Ha valaki azt gondolná, hogy mindez hálátlan és unalmas téma egy (kém)regény számára, akkor nagyot téved. Le Carré szikár prózája rövid idő alatt feszültséget teremt, amit aztán magabiztosan fenn is tart. A probléma és annak kezelésének leírása olyannyira hitelesnek tűnik, hogy a regény elolvasása után automatikusan adódik a kérdés, van-e értelme más módon kémregényt írni. Mindemellett egy kifejezetten takarékos regényről van szó: se fölösleges jelenetek, de még fölösleges mondatok sem fordulnak elő. Bár a szöveg – a témából adódóan – lassú, nem válik terjengőssé.

A felvonultatott karakterek szintén a regény erényei. Nem csak az érzékletesen és könnyedén megformált jellemek miatt, hanem a szereplők pszichológiája révén. Ebben a világban mindenki mindenkire gyanakszik. A szereplők párbeszédei ehhez igazodnak: mindenki csupán féligazságokat árul el, mondataik nem feltáróak, legföljebb sejtetőek. Soha nem nyilatkoznak egyenesen. Eleinte úgy tűnik, hogy ez nehezíti a megértést, de a beszélgetők tökéletesen átviszik a közölni kívánt információt, sokszor éppen a módszer segítségével. Az ügynökök magánélete is színtiszta paranoia, az egyik szereplő a saját barátnőjét is le akarja nyomoztatni, hiszen nem bízik, nem bízhat meg senkiben. Hangsúlyozom, ez nem az X-akták összeesküvéselméletekkel tarkított világa, nem is a James Bond féle „vadromantika”. Ez a nagyon is realisztikus angol középosztály. Ez az egyik oka annak, hogy a regény végig rendkívül komor. Reményvesztett világ ez, furcsamód ideológiák nélkül. Még csak erkölcsi relativizmus sincsen. Nem hitegeti senki magát azzal, hogy magasabb eszmék érdekében cselekszik. Senki el sem hinné.

Hogy az egész még komorabb legyen: természetesen mindenki évek óta tudja, hogy hatalmas baj van a hírszerzésen belül, minden érintett sejti, hogy kettős ügynök lehet közöttük. Talán azt is, hogy kicsoda (csak úgy, mint az olvasó). Senki nem hajlandó azonban ezzel foglalkozni vagy akár mélyebben belegondolni. Egy ilyen nagyságrendű dolog túl sokmindent változtatna meg, túl sokat lehetne bukni rajta. És minél többet költ valaki egy festményre, annál nehezebben fogadja el, ha kiderül, hogy hamis.

V

Ködfolt

(John le Carré: Árulás)

Ha John le Carré Árulás (avagy most már: Suszter, szabó, baka, kém) című kötetének létezik levonható tanulsága, akkor az az én olvasatomban mindenféleképp a következő: a kémregények világa minden tekintetben különbözik attól, ahogyan az például egy James Bond-regény(/film) ábrázolja. George Smiley, a Körönd és az egész elhárítás mentes mindenféle irodalmi ’CGI’-től; az Árulás kémeinek környezete sokkal közelebb áll a hétköznapok monokróm szürkeségéhez, mint egy effektekkel túlzsúfolt, agyontechnicizált világhoz.

S ehhez a kimért, angliai, ködös lassúsághoz igazodik a mindvégig mértéktartóan lassú, tökéletes szikársággal megírt prózanyelv is, s talán éppen ez John le Carré szövegeinek egyik legkiemelkedőbb irodalmi nóvuma: azaz, hogy a főhős, az ábrázolt világ, valamint az ezek leírására használt prózanyelv az egész regény során tökéletes összhangban van. Jellemző lehet e tekintetben a regény második fejezetének felütése, amely bámulatos tömörséggel foglalja magában az egész szöveg atmoszféráját: „Sokkal inkább hasonlított Bill Roachra, a teljesen kifejlett formáját képviselte annak az emberfajtának, amelynek Bill a prototípusa volt. Alacsony, tömzsi, és legalábbis középkorú ember, ama londoni szelídeknek egy példánya akik bizonyára nem öröklik a földet; a lába kurta, a járását senki sem nevezné energikusnak, az öltözéke drága, de sehogy sem áll rajta, és csuromvizes.” (John le Carré, Árulás, Agave, 2008, 21.)

George Smiley és kollégái tehát lényegében semmiben sem különböznek attól az embertípustól, amelyet némi távolságból szemlélve (és ezért talán fontos különbségeket is figyelmen kívül hagyva) jellegzetes angol középosztálybeli férfinak nevezhetnénk: jellemzően módos, kissé lassú, s néha talán egy kicsit vérszegénynek és rosszkedvűnek tűnik, mintha a londoni szmog nem csak a tüdőre lenne káros. Ezért lehet talán, hogy a regényből szinte teljesen hiányoznak a karakterek. A különböző szerepet betöltő figurák szinte egyikének sincs saját arca, egymástól mintha csak funkciójuk különböztetné meg őket. Mindez talán a legélesebben Kontroll szerepében világlik ki, akinek neve végeredményben csupán funkcióját jelöli, az ellenőrzést, a vezetést.

Ugyanakkor mindez azt is jelentheti, hogy a le carréi világ kémei semmiben sem különböznek azoktól a – nevezzük így – átlagemberektől, akiknek világában, de mégis az alatt/mellett végzik tevékenységüket. Ami mégis elválasztja őket egymástól talán az lehet, hogy életük minden mozzanatának más jelöltje van. Míg egy átlag polgár számára az utcán való sétálás  önmagánál, vagy a valahová eljutásnál többet semmiképp sem jelöl, addig egy kém számára mindez lehet a megfigyelés, illetve a megfigyelés megfigyelésének (engem vajon figyelnek-e?) terepe. És persze ez azt is jelentheti, hogy az utcán sétáló bármely ember potenciálisan lehet kém.

S mintha ehhez az arctalan szürkeséghez igazodva rajzolódna ki a regény díszlete is. Az Árulás Angliáját ugyanis nem a zöld legelők és nem is a Soho élénksége jeleníti meg, hanem egyfajta poszt-ipariforradalmi szmogtól és esőtől fulladozó London látképe. Mintha ez a fajta, jellemzően derengő szürkével festett látkép jobban kedvezne az arcok összemoshatóságának, az önálló karakterek eltüntetésének, továbbá jobban igazodna Bill Roach középkorú, hideg lassúságához.

Továbbá jobban igazodna ahhoz a prózanyelvhez, amelyet a szerző használ az Árulás megírásakor. A jellemzően antimetaforikus (feltűnő, hogy szembetűnő metaforákat csak a Körönd különböző munkatársainak leírásakor használ, például: „lámpagyújtogatók”, „inkvizítorok”, stb…), mindvégig kimérten lassú, ugyanakkor hatalmas erővel ömlő prózafolyam mintha Bill Roach és a szmogszürke London leírására alkalmas egyetlen és legitim nyelv lenne, pontosabban az a nyelv, amellyel mindez a lehető legtökéletesebben megjeleníthető.

S erre a tökéletes harmóniában lévő regényvilágra épülnek rá a regény olyan további rétegei, amelyek ennek méginkább letéteményeseivé válnak. A kém világ morális kérdései például a fentiekhez hasonló szikársággal és tömörséggel jelennek meg, például a latin, „Quis custodiet ipsos custodes?” közmondást idéző, „Ki kémleli a kémeket?” (Árulás, 66.) kérdésben, s ez az, ami egyrészt megvilágítja John le Carré írói teljesítményét, továbbá feledteti az olyan apró hibákat, minthogy az áruló kiléte valamelyest kiszámítható, s talán kissé didaktikus.