João Tordo: Memory Hotel (Szövegrészlet)

Jelenlegi hely

Szerző Próza Nostra On the

Joao Tordo: Memory HotelJoão Tordo (1975) Lisszabonban született, Londonban és New Yorkban tanult. 2004 óta csaknem évi rendszerességgel jelennek meg könyvei. 2009-ben As Três Vidas (Három élet) című művéért Saramago-díjat kapott. Műveit franciára, szerbre, olaszra, horvátra és magyarra fordították.  A portugálul 2007-ben megjelent Memory Hotel a második regénye; Magyarországon ezzel a kötettel debütál.

A Memory Hotel november 19-én jelent meg a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok névre hallgató sorozatának második köteteként, Urbán Bálint fordításában. A kiadó engedélyével az alábbiakban részletet közlünk a kötetből.

Tartalom:

A hard boiled krimi és a noir jegyeit is magán viselő regény egy New Yorkba szakadt európai ösztöndíjas rendhagyó nyomozásának története, aki egy tragédia következtében az egyetemi környezetből kiszakadva kénytelen alámerülni az amerikai nagyváros legsötétebb bugyraiba, és egy rejtélyesen eltűnt portugál fadoénekes nyomába eredni. A botcsinálta nyomozó útja lepattant bárokon, harlemi drogbárók tanyáin és milliomos orosz műgyűjtők Ötödik sugárúti palotáin keresztül vezet az ezerszínű, mindent befogadó, de mindent elnyelő Nagy Almában, ahol az emlékezés mindig hiánnyal és fájdalommal párosul, és ahol néha az el nem követett bűnök sem évülnek el. A kontinenseken és évtizedeken átívelő történethez a bakelitlemezek sercegése, a jazz, a fado adják a háttérzajt.

Szövegrészlet:

Az első estém az étteremben egy rémálom volt. A délután nagy részét ivással töltöttem, hogy megnyugtassam az idegeimet, és amikor bizonytalan, darabos mozgással megérkeztem, mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy nyolc órát töltsek egy szűk konyhában, amelyet a sütő rettenetes melege, a forró tányérok, a rendeléseket kiáltozó pincérek és az egymás között spanyolul és kantoniul ordibáló szakácsok, ideges és erőszakos, csatakosra izzadt emberek pokollá változtattak. A konyhai hierarchia legalján helyezkedtem el – én voltam a mosogató. Ötpercenként egy nagy vödör piszkos tányért tettek elém egy kádba. Először forró vízzel kellett átöblítenem mindent, hogy lejöjjön az első réteg zsír, egy hatalmas mozgatható csap segítségével, melyből erősen jött a vízsugár. Majd egy szivaccsal, ami akkora volt, mint a fejem, egyenként át kellett törölgetnem a tányérokat, az evőeszközöket és minden konyhai felszerelést, ami csak elém került: wokserpenyőket, zsíros edényeket, hatalmas, élezett késeket, több száz kanalat. Egy este leforgása alatt ugyanaz az edény akár hússzor vagy harmincszor is megfordulhatott a kezem alatt.

Danny a konyha és az étkezőrész között ingázott. Néhány spanyol szakács folyamatosan azt ismételgette, hogy lleno, vagyis hogy az étterem tele van, és egyre sietősebben vágták a zöldségeket, mentek fel és jöttek le a tárolóhelységből, ahonnan halat, húsokat, krumpliszsákokat és egyéb alapanyagokat hoztak, hogy a séf, egy narancssárga hajú, ázsiai férfi le tudja vezényelni a beérkező rendelések elkészítését, és a kész ételek kiadását. Ha hiányzott valami, a séf kantoniul ordibált a spanyol szakácsokkal, aminek nem sok értelme volt, azt leszámítva, hogy megsürgette őket, és hogy felhívta Danny figyelmét a problémára, aki berontott a konyhába, és mindenkit elhallgattatott. A gőz és a tűzhelyekről felcsapó lángok között Danny olyan volt, mint valami embertelen látomás, mintha a teste egy pusztító lénynek adna otthont, ami bármikor kitörhet belőle.

Az első este végén majdnem összeestem. Csak az egyik szakács, egy Ruiz nevű, alacsony, olajos hajú, mexikói srác kérdezte meg, hogy érzem magam. Rátámaszkodtam a vállára, és majdnem elhánytam magam, de végül sikerült visszatartanom. Amikor kijöttem a konyhából az üres étkezőrészbe, bementem a mosdóba, és belenéztem a tükörbe. Sápadt voltam, mint egy kísértet, vékony karom tele volt égési sebekkel a fehér ing alatt. A cipőm és a nadrágom ronggyá ázott, és az egyik kezemet sem éreztem, mintha csak a testemhez erősített idegen tárgyak lennének, két, hólyagokkal borított ásó. Nyolc órán keresztül sikáltam, tisztogattam és izzadtam egy nálam jóval alacsonyabb embernek kialakított térben görnyedve (mindig, amikor lehajoltam a kádba egy újabb tányérért, le kellett hajtanom a fejem, ami miatt iszonyúan hasogatott a hátam); reggel óta nem ettem semmit, a konyha gőzei és kipárolgásai pedig úgy vették be magukat a tüdőmbe, mint a pestis, megnehezítve a légzésemet. Megmostam az arcomat hideg vízzel, és pár percig a maradék vízben áztattam a kezemet. Amikor kijöttem a mosdóból, a munkatársaim szétszóródva ültek az asztaloknál, egy-egy üveg Coronával. Néhányan beszélgettek, mások csendben ücsörögtek. Danny odajött hozzám, és azt mondta, hogy jó munkát végeztem. Megkérdezte, hogy kérek-e egy sört; hónapok óta először nemet mondtam az alkoholra.

– A fizetés heti kétszázötven dollár – mondta. – Kemény meló, de órabérben fizetünk.

Búcsút intettem, és elindultam az ajtó felé, ahol a „Kim’s” neonfelirat még vörösen izzott a New York-i éjszakában.