Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik a megjelenés előtt olvashatták Lőrinczy Judit új regényét, az Elveszett Gondvánát. A gyönyörű borítójú könyv izgalmas témákat feszeget és nagyon fontos kérdéseket tárgyal. Lőrinczy nem válaszol meg mindent, nem feltétlenül nyújt megoldást, de azzal, hogy beemeli ezeket a kérdéseket (például a kisebbség-többség problémája, illetve a társadalmi osztályok közötti szakadék), máris a problémás pontokra irányítja a figyelmet. A szöveg lezárása a regény minden történését és azok értelmezését is felülírja, de egyszerűen megkerülhetetlennek tartom az erről való beszédet, ezért a kritikám végén spoilerekkel együtt tárgyalom a művet, hogy egy komplexebb nézőpontból is megvizsgálhassam.
A fantasy egyik alapvetése a tér kérdése, Lőrinczy Judit pedig éppen ezzel játszik el. A regény egyik helyszíne egy tartomány, amelyet elhagyva olyan határterületre érkeznek az utazók, amely teljesen más törvények szerint működik. Az idő másként telik, mint a tartományban, a fizikai világ pedig teljesen különböző arcát mutatja a sávban az odaérkezés, majd a visszautazás során. A főhős, Abe Kaledon is ezt a területet kutatja. A történet korántsem ilyen egyszerű, hiszen nemcsak a sáv feltérképezése a cél, hanem megismerjük a tartomány központjának, Sadness Springs városának forrongó hangulatát, ami az emberek és egy különleges képességekkel rendelkező, kisebbségben élő faj (hártyások vagy más néven tintaemberek) ellentétéből fakad.
Nagyon kettős érzéseim voltak a könyv olvasása közben. Több helyen, főleg az első felében túlírtnak éreztem a szöveget, míg a kötet második fele izgalmasra és elgondolkodtatóra sikeredett. A történet egyszerre keltette az alapos felépítettség érzését, miközben parttalan maradt, hiszen az építkezés hosszú ideig nem nyerte el a funkcióját. Sokáig nem jöttem rá, miért lehetett ez a benyomásom. Ahogy egyre többet gondolkoztam rajta, úgy éreztem, egyszerre nagyon sok réteget épít fel a regény, és nem sikerült mindent kellően kidolgozni és szervessé tenni. A sáv és az ott történtek huzamos ideig rejtvényként álltak az olvasó előtt, a feloldásához pedig nem érkezett segítség, hogy rágódni lehessen, variálni a morzsácskákkal, miért is működik úgy a sáv, ahogy. Ez az utolsó egy vagy két fejezetben kiderül, de a magyarázatot hatalmas dózisban kapja az olvasó. Nem mondom, hogy nem üt, mert nagyon is, ám a magyarázatok sporadikusabb adagolása fenntartja a feszültséget a befogadóban. A regény nagy részében inkább csak bejárjuk és megismerjük a tereket, viszont a záráshoz közel a világszabály szinte tézisként tárul az olvasók elé, amelyet retrospektíven alkalmazhatnak a cselekményt mozgató okok feltárására. Viszont kétségkívül Lőrinczy titkolózása az, ami meg tudja rajzolni a regény elején a két tér eltérő működését, hiszen Sadness Springs jól körülhatárolható részei valami állandóságot és kiszámíthatóságot képviselnek a sáv illékony területeivel szemben. Ha ebből a szempontból nézem a hirtelen információáradatot, akkor indokolttá válik ez a szerkesztés. Véleményem szerint bizonyos részek elcsúsztak az információ visszatartása miatt, túl szorosan simultak bele a történetbe. Csak utólag domborodnak ki ezek a jelentős, az egész cselekményt meghatározó csomópontok.
A szerző sok karaktert mozgat különböző célokkal. Nemcsak az író játszik hőseivel sakkbábukként, hanem a szereplői is egymással. Az egyik legnagyobb spíler Omerigo, aki a főszereplő, Abe (és felesége, és barátja és még nagyon sok mindenki) útját alakítja, valamint meghatározza azt a regény végjátékáig. Omerigo erősen Sadness Springsbe ágyazott karakter, de a sáv iránti érdeklődése, a sáv kutatására tett erőfeszítéseinek hála történhet meg a határátlépés, amely a regényben megnyitja az új, ismeretlen játékteret. A karakterekben rengeteg potenciál rejtőzött, de idővel kikoptak a történetből. Még ha valamelyest elő is volt készítve az eltűnésük, a többi karakter részéről vagy visszhangtalan maradt vagy pedig szinte didaktikussá vált. Talán a regény érzelmi íve emiatt nem tudott mindenhol teljes erővel hatni. Persze akadtak nagyon szépen felépített jelenetek, de ezek főként Okszánához és Andaluszhoz kötődtek a kötet második felében.
A tér problémája mellett a különböző csoportok közötti feszültség építi fel a történet dinamikáját. Ez több szinten is megfigyelhető: az emberek és hártyások között, illetve a női karakterek részéről érezhető a hagyományos szerepekből való kilépés igénye. Az emberek és hártyások ellentéte főként az idegenségből fakad, a mi és az ők elkülönüléséből. A két csoport elhatárolódása a tintaemberek különleges képessége által még hangsúlyosabbá válik, a fajok közti szembenálláson keresztül pedig a rasszizmus problémája rajzolódik ki.
A regény alapvetően fejezetekre van bontva, amely a karakterekhez kapcsolódó töredékekből épül fel. Minden fejezetet egy kisebb kísérő szöveg vezet be: mondák, legendák, egy-egy szereplőhöz köthető megnyilvánulás. Ha jól és logikusan vannak beillesztve a szövegekbe ezek a bejegyzések, akkor intellektuális kihívást jelenthetnek az olvasók számára. Az Elveszett Gondvána esetén nincs ok panaszra, hiszen Lőrinczy nagyon okosan csinálja. Rengeteg apró információt kap általuk az olvasó, amelyek a regény során fontossá váló motívumokat tartalmaznak. Habár a sáv működésére irányuló válaszokat sokáig visszatartja, de kompenzálásként a regény többi rétegéhez kisebb-nagyobb utalásokat ad. Lőrinczy nagyon jól oldja meg ezeket a beillesztéseket, hiszen olyan apró nyomokat szór el a mottószerű fejezetindítókban, amelyek a nyomozni vágyó olvasó tekintetét a végjáték felé terelik. Ha ezek a beékelések mégis elfelejtődnének, a szöveg az adott helyen, a cselekménybe építve kifejti és kontextualizálja a továbbiakhoz szükséges információkat, nem kell visszakeresni a korábban funkciótlannak tűnő folklórteremtő gesztusokat.
A korábban említett széttartó rétegek a befejezéssel keretet kapnak és érthetővé válik, hogy a határ kérdőjelei helyett miért is fókuszált Lőrinczy a kötet tetemes részében a tartományra, szűkebb értelemben pedig Sadness Springsre. Noha a konstrukció, amit megalkotott, végül indokolttá teszi a tartományban és a sávban játszódó epizódok arányát, sokáig mégis olyan volt, mintha nem találta volna meg a regény fókuszpontját.
És akkor jöjjön az a spoiler fül!
Az Elveszett Gondvánáról sokáig az volt a benyomásom, hogy van itt minden, de egyszerűen nem akarnak ezek összeállni. Nem volt párbeszéd a részek között. Aztán jöttek a sárkányok, az Idegen kertje és a szálak elkezdték keresztezni, sőt, olykor magyarázni is egymást, majd jött a végkifejlet: ez az egész egy időhurok, amit az Idegen hozott létre. Ezzel a magyarázattal pedig a kisebb, korábban gyengeségnek titulált dolgokat véleményem szerint sikerült revideálnia a szerzőnek.
Az időhurok-elmélet megmagyarázza a történet egészét, de az, hogy az ismétlődő események apró mozzanatainak variációi mindig máshogy, kombinatorikusan kapcsolódnak össze, azt a benyomást keltik olvasóban, hogy a végtelen számú lehetőségből csak az egyik megvalósulásba nyerhet betekintést. Ez a véletlenszerűség alakítja ki a számtalan lehetőséget, és pontos ez a mögöttes elv teszi izgalmassá az Elveszett Gondvánát. Olyan, mintha egy open world PC-játék egyik variációjának írott változatát olvashattuk volna.
A regényben hangsúlyos Sadness Springset átható társadalmi ellentét is elnyeri helyét a történetben, a korábban fókusztalannak, terjengősnek ható térkezelés is indokolttá válik. A cselekmény vége egyben az újrainduló történet kezdete is, vagyis a sávról ismét a tartomány kerül a középpontba, hiszen az időhurok végei itt vannak rögzítve. Zseniális ez a zárás, hiszen egészen más gépek állnak a kutatók rendelkezésére, így nyilván ez is meghatározza a következő játékidő alakulását és kombinációit. A másik ok, amiért izgalmassá válik ez a pont, amely egyszerre jelen, múlt és jövő, az az, hogy a falu a regényben csak visszaemlékezésként jelent meg, viszont a regény végén jelenné van alakítva, így pedig a múltat (vagy annak egy variációját) a jelenben ismeri meg az olvasó.
A regény elejére jellemző túlírás a zárlatra eltűnik. A szerző rövidre húzza a dolgokat, és csak nagyon feszesen villant fel jeleneteket: egy új változatot a játékidőben, az Idegen reakcióját az új elemre, végül pedig a falut, ahol a főhős találkozik fiatalkori önmagával. Az Idegen és szolgálóinak elmondása alapján érzékelhető egy kisebb elmozdulás a korábbi játékidőkhöz képest. A változás egy rövid jelenetként tárul fel, de a regényben végül kifejtetlen marad: Lőrinczy az olvasóra bízza a kiegészítést. Ha pedig mégis felfednek valamit a regény válaszai, csak újabb kérdéseket szülnek. Hogy mi(ke)t lehet ezekre válaszolni? Majd az olvasók megmondják.
