Léteznek olyan szövegek, sőt egész műfajok, melyeket „alacsony” irodalmiként kategorizálnak. Amennyiben egy szerző szövege bekerül ebbe a gettóba, onnan kezdve az író akár meg is feszülhet, nem valószínű, hogy bármikor is képes lesz átjutni azon a kerítésen, mely elválasztja egymástól az „alacsony”- és a „magas” irodalmat. Lényegtelen, hogy hiszünk-e egy effajta felosztásában, a kanonizációs folyamat ugyanis – úgy tűnik – sokszor e logika szerint működik. Ebbe az irodalmi gettóba került be William Gibson összes szövege, kezdve az 1984-es műfajteremtő Neurománccal (Neuromancer) és ide kerül a legtöbb szöveg, amit sci-fiként aposztrofálnak.
Gibson legújabb regénye, mely hazánkban Nyomtalanul (Zero History) címmel jelent meg, egy – remélhetőleg sikeres – szökési kísérletként is értelmezhető. E könyv a befejező része egy trilógiának, melyet a Trendvadász (Pattern Recognition) című kötet nyitott meg és az Árnyvilág (Spook Country) folytatott. Első pillantásra a trilógia három részét csupán egyetlen karakter – Hubertus Bigend, a belga üzletember – köti össze. Az általa üzleti kutatások elvégzésére felbérelt személyek a regények főszereplői. A köteteket – a cselekmény szintjén – valójában csak nagyon laza szálak kötik össze, inkább a bennük megrajzolt világkép azonossága, illetve bizonyos textuális minták ismétlődése az, ami leginkább összekapcsolja őket.
A szerző eddigi regényeivel ellentétben az Blue Ant-trilógia kötetei nem a közeljövőben, hanem a jelenkorban játszódnak. Bár science-fiction elemek nem – vagy csak alig – mutatkoznak a szövegben, az Nyomtalanulban is jelentős a technika szerepe, illetve hangsúlyos a technikai fejlődéssel kapcsolatos (globális és perszonális) hatások tematizálása, ahogyan azt már a szerző korábbi szövegeivel kapcsolatban is tapasztalhattuk. Gibson hősei mindenestől részesei a popkultúrának és többnyire fenntartások nélkül használják a legmodernebb technikát. Ők a virilioi „letelepedett ember” mintapéldányai, vagyis az ideális felhasználók, akik már szinte kiszakíthatatlanok a technikai környezetből. Nem csak élnek a technikával, hanem benne élnek: használják munkájuk során, elengedhetetlen a szórakozáshoz és a művészet is ezen keresztül valósul meg, úgy alkotó, mint befogadó részről. Egyszóval ezek a szereplők pontosan olyanok, mint mi. Valahol a szöveg második felében végül meg is üti az olvasó szemét a mondat: „A gépek határozzák meg, hogy mit tudsz megcsinálni.” Ami kiszolgál, végül kiszolgáltat.
A második kötethez hasonlóan a Nyomtalanul főszereplője is Hollis Henry ex-rockénekesnő és Milgrim, a gyógyszerfüggőségéből lábadozó kriptológus, akik azt a feladatot kapják a belga üzletembertől, hogy találjanak meg egy ismeretlen ruhatervezőt, aki egy titokban terjedő, underground „márka” kiagyalója. A GPS alapú művészet témáját ebben a kötetben a divat és a vírusmarketing topikjai váltják fel. A szöveg által felvetett kérdések azonban nem korlátozódnak csupán ezekre a témákra. Az információhoz való hipergyors hozzáférés hatásai az üzleti- és magánéletre valamint a politikára, legalább olyan hangsúlyos ügyek, mint a térfigyelő kamerák állandó jelenléte által okozott hatások. E néhány pontnál az olvasó úgy érzi, mintha egy disztópiát olvasna, az igazán paranoid érzés viszont csak akkor keríti hatalmába, amikor emlékezteti magát, hogy bizony itt nem az írói fantázia működéséről van szó. A térfigyelő kamerák állandó jelenlétét Gibson az autoimmun betegségekhez hasonlítja: „[a]z árgus szemek szétmarják mindannak az egészséges működését, amit látszólag védelmeznek.”
A szöveg szerkezetét tekintve a második kötethez hasonlítható: a 356 oldalas könyv 87 fejezetre bomlik, ez rövid, „gyors” fejezeteket jelent. A két nézőpontkarakter (Hollis Henry és Milgrim) szakaszai szimmetrikusan váltakoznak. A történet lineárisabb, mint az előző kötet sztorija, ahol nincs két egymást követő fejezet, mely ugyanazt a szálat gombolyítaná tovább; így olyan érzés keríti hatalmába az olvasót, mintha a tévét kapcsolgatná, és minden csatornán csak egy-egy percet időzne, majd a látottakat megkísérelné homogén egésszé „értelmezni”. Ez a fragmentumszerűség hiányzik a zárókötetből, helyette viszont végül (majdnem) minden szál összeér.
Gibson prózája takarékos és kiegyensúlyozott: jelzői nem burjánzanak el, és mindig eléggé specifikusak ahhoz, hogy valóban.JPG)
pontosak legyenek, így minden alkalommal funkcionálisak. Ehhez társul még az a lirizált nyelv, mely már a Neurománcban is védjegye lett Gibsonnak. Egyszerűek és szépek a mondatai.
A Neurománc megjelenése óta nyilvánvaló, hogy William Gibson a posztmodern amerikai próza Thomas Pynchonhöz foghatóan fontos alakja, alkotásai mégis csak nagyon nehezen (olykor egyáltalán nem) kaptak helyet a kánonban. Később talán a cyberpunk szövegeivel kapcsolatban is megindul valamilyen rehabilitációs folyamat, melynek során átkerülnek az irodalmi Alsóházból a Felsőházba, ám ilyesmire az Blue Ant trilógiának remélhetőleg nincs szüksége. Formabontó, eredeti, égető problémákat tematizál és izgalmas – a szó minden jelentésében.
(Eredeti megjelenés: Élet és Irodalom, 2011. április 1.)
