Húsz éve jelent meg China Miéville kultklasszikusa, a Perdido pályaudvar, végállomás angolul. Ennek apropóján nemrég megemlékeztünk a könyvről és a Próza Nostra szerkesztőségére tett hatásáról, most pedig a 2004-es magyar kiadás fordítóját, Juhász Viktort kérdeztük a regényről és arról, milyen volt fordítóként a történeten dolgozni.
Mikor és hogy találkoztál először Miéville regényével?
Kicsit ködösek az emlékeim, de azt hiszem, 2001-ben lehetett, mert abban az évben jelent meg a Perdido Street Station angol puhafedeles kiadása. Ezt nyomta a kezembe Kodaj Dániel barátom, akivel akkoriban mindenféle izgalmasnak és újszerűnek tűnő regényeket csereberéltünk az angol és amerikai termésből. Évekkel a könyvesblogok, a Moly meg a Goodreads és úgy általában a recenziós oldalak megjelenése előtt jártunk, én pedig vagy a budapesti Pendragon könyvesboltban kutakodva, csak a borítók meg fülszövegek alapján kockáztatva, vagy a barátaim révén jutottam mindenféle újdonsághoz (ebből az egymásra tukmálgatásból nőtt ki a későbbi Endless nevű ajánló oldal, amelynek Kodaj úr az egyik alapítója, de ez mellékszál). Azonnal nekiláttam a regénynek, és pillanatok alatt berántott. Emlékszem, olvasás közben többször eszembe jutott, hogy ez bizonyára sohasem fog megjelenni magyarul – az akkori könyvpiacon ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt –, de ha mégis, akkor előre is rendkívül sajnálom a fordítóját.
Mennyire volt éles a váltás a korábbi fordításaidhoz képest? Miben volt más a munka?
Abban az időszakban egyáltalán nem fantasztikus könyveket fordítottam, szóval ebben az értelemben váltásnak tűnt, de általánosságban nem volt az. A Perdido pályaudvar, végállomás pont a komfortzónám, bármit is áruljon el rólam ez a kijelentés…
Fordítóként hogy ítéled meg a helyét a Miéville-életműben? Szerinted miért lett ennyire kultikus regény?
Nehéz fordítóként válaszolni, mert olvasóként találkoztam a könyvvel először és úgy lett számomra is kultikus regény. Ha azonban kilépek az elfogult szemlélő szerepéből, akkor is fontos műnek gondolom, több okból. Miéville ezzel a regényével lett elismert és sikeres író, a Perdidónak hatalmas szerepe volt a new weird irányzat beindulásában, rengeteg szerzőre hatott és a mai napig szerepel mindenféle toplistákon. Arra tippelek, hogy mások számára ugyanazért lehetett kultikus jelentőségű, amiért rám is hatalmas hatást gyakorolt akkoriban: előtte egyszerűen nem létezett ilyesmi a mainstreamben.
Milyen kihívásokkal kellett szembesülnöd a munka során? Fel tudnál idézni néhány izgalmas problémát?
A terjedelme már önmagában letaglózott, a prózája rendkívül sűrű, a szókincse egészen hihetetlen, a leírások barokkosak, miközben a szereplői pörgős, szlenges, modern angol nyelven kommunikálnak. A legnagyobb kihívásnak mégis a nevek lefordítását tartottam. Új-Crobuzon egy fantasy megapolisz keverve a viktoriánus és a modern Londonnal, némi Kairóval fűszerezve, ahol a városnegyedek nevei nem kimondottan beszélő nevek, mégis mindegyik nagyon markáns hangulatot sugall. Kifejezetten fontosnak találtam, hogy ezt a hangulatot átadjam, vagyis mindenképpen magyarítani akartam a földrajzot, de nem egyszerű beszélő nevekkel, mert az elvitte volna a klasszikus fantasy felé, ami nem illett az alapanyaghoz. Így aztán rengeteget agyaltam a neveken. Szerencsére sikerült kapcsolatba lépnem a szerzővel, aki rengeteget segített azzal, hogy az emailváltásaink során elmagyarázta adott kifejezések etimológiáját (néha egészen meglepő összefüggésekre derült fény). De így is rengeteg verziót kipróbáltam a szövegben, majd könyörtelenül lecseréltem bármit, ha a szó nem tűnt organikusnak, mondjuk olyan létező helynek egy városban, amit egy beszélgetés során, tősgyökeres új-crobuzoniként magam is használnék mondatba foglalva. A legizgalmasabb feladat pedig a Szövő névre hallgató túlvilági entitás szövegeinek fordítása volt, aki csodálatos gondolatfolyamokban beszél.
Miéville-t elég sokan emlegetik, mégis meglehetősen mostohán alakul a hazai kiadástörténete (három kiadó, meg-megakadó életműkiadás stb.). Emlékszel arra, hogy milyen volt a 2004-es magyarországi fogadtatása a kötetnek? Mennyire érződik a hatása manapság?
A Perdidót a teljesen más jellegű irodalomban utazó Ulpius-ház adta ki, amiért egyébként a mai napig iszonyú hálás vagyok, mert ha ők nem vágnak bele, talán sosem indul meg itthon Miéville kiadása, viszont szerintem így egyszerűen nem érte el a potenciális közönsége nagy részét. Ezt persze nehéz biztosra mondani, mivel akkoriban gyerekcipőben járt a fantasztikus irodalom kritikai recepciója, így viszonylag kevés visszajelzéssel találkoztam az akkori sci-fi-fantasy fórumokon, és azoknak a nagy része finoman szólva is vegyesnek nevezhető. A potenciális közönség ugyanis nem igazán tudta, ez micsoda. Sok embert elriasztott a történet és a próza barokkos jellege, mások nem tudtak mit kezdeni azzal a fantasyvel, ahol ugyan adott egy hatalmas, fantasztikus világ, mágiával meg hihetetlen szörnyekkel, de a főszereplők esendő tudósok és művészek, gőzgépek vannak, politika, rendőri elnyomás, faji problémák, a helyszín ráadásul egy gigászi város, nyomornegyedekkel, gyárakkal és magasvasutakkal, és az ezernyi teljesen döbbenetes ötletről nem is beszéltünk még. Ezek miatt viszont az, aki szerette, nagyon szerette. A barokkosság vádja egyébként teljesen jogos, én imádtam, de értettem, ha valakinek sok, csak aztán Miéville-t ezzel el is könyvelték itthon a fura, mindent túlíró szerzőnek, pedig sem az első regénye, a Patkánykirály (King Rat), sem a későbbi munkái nem ilyenek, talán a trilógia második részét, az Armadát (The Scar) leszámítva. Tény, hogy a szokatlansága később is megmaradt, hála az égnek.
Miéville a köszönetnyilvánításban megemlíti a Gormenghast-trilógiát, ami épp most jelent meg. Szerinted mennyiben változott volna az akkori vagy akár későbbi recepciója a Perdidónak, ha például a Gormenghast bármelyik kötete már olvasható lett volna magyarul?
A Perdido azért az angolszász piacon is eléggé formabontó lehetett, de az ezredforduló környékén, a magyar könyvpiacon iszonyú nehéz volt bármit is kezdeni vele. Ma már egyáltalán nem számít itthon sem egyedinek, ha egy fantasyben ennyire sok különböző elem keveredik, de Magyarországon akkoriban a fantasy túlnyomórészt a hagyományosabb vonalat jelentette, esetleg a játéklogók alá írt regényeket. Akadtak persze ritka kivételek, mondjuk Neil Gaimantől az Amerikai istenek vagy Tim Powerstől az Anubisz kapui, hogy pofátlanul két másik fordításomat cibáljam elő, de akkoriban Gaiman még egyáltalán nem találta meg a magyar közönségét (Powers pedig azóta sem, sajnos). Nagy valószínűséggel a Gormenghast magyar kiadása önmagában nem változtatott volna sokat, mert bármennyire alapműnek tartom, nehéz befogadhatósága miatt szerintem az is rétegolvasmányként végezte volna. Még a klasszikusabb fantasy is csak csordogált nálunk, úgy pedig nehéz betalálni egy olyan regénnyel, mint a Perdido, ami elsősorban azoknak tetszett, mint én, akik akkor már nagyon unták a Tolkien-epigonokat.
Azóta megjelent a teljes Bas-Lag-trilógia, de érdekes, hogy a Vastanácsot csak 2016-ban adta ki a Metropolis Media. Ennek mi volt az okat? Mi határozta meg a trilógia fordításának ütemét?
Erre csak a kiadó tudna válaszolni, de gondolom, üzleti okai voltak. A magam részéről a Vastanácsot (Iron Council) már 2009-ben vagy 2010-ben elkezdtem fordítani, az Armada után, aztán az első néhány fejezet környékén szóltak, hogy egyelőre mégsem kell, nem aktuális. Utána sokáig nyaggattam a kiadót, de csak nem akart aktuális lenni, mire pedig az lett, az életem úgy alakult, hogy egy ilyen nagy terjedelmű munkát nem tudtam elvállalni. Amit korábban lefordítottam, az bekerült a végleges verzióba, és innen folytatta Tamás Gábor barátom, aki remek munkát végzett a szöveggel.
Íróként befolyásolt valamilyen módon a könyv és ahogy Miéville a fantasyt kezelte?
Abszolút. A kilencvenes években hatalmas fantasy-rajongó voltam, de pont ekkorra égtem ki teljesen a hagyományosabb irányzatából, és a Perdido megmutatta, hogy igenis lehet kísérletezni, vannak másfajta irányok is. Tényleg nehéz húsz évvel később, a fantasztikus könyvek, filmek és videojátékok hihetetlenül sokszínű áradatában átadni, mennyire nem volt evidens az, ahogyan például Miéville világot épített. Példák természetesen akadtak korábban is hasonlóra, például a külföldi szerepjáték-kiadók a kilencvenes évek közepén kísérletezőbb korszakukat élték, és olykor egészen elborult irányokba kanyarodtak el a hivatalos anyagaikkal (szerintem nem véletlen, hogy Miéville is szerepjátékos hátterű szerző), de önálló regényben addig nem találkoztam ezzel a fajta eredetiséggel. Amikor elolvastam a Perdidót, arra gondoltam, a fantasyhez már nem tudok ugyanúgy viszonyulni többé, mint előtte, és ez így is maradt.
Számodra melyik a legkedvesebb Miéville-regény?
Erre nagyon nehéz válaszolni, mert mindegyik regényét nagyon kedvelem. A legfontosabb a Perdido Street Station, és az, amit a legjobban szerettem olvasni, az a Kraken, de csak hajszállal marad le a UnLunduntól.
