David Mitchell Felhőatlasz című regénye hamar bestsellerré vált a megjelenést követően. A Mátrix trilógiát jegyző Wachowski testvérek százmillió dolláros költségvetésű filmet rendeztek belőle, amely óriási bukás lett. A filmverzió legfőbb problémája a szerkesztés módja volt, minden másért az alapanyagot okolhatjuk.
Mitchell minden szabályát ismeri az intellektuális bestseller-írásnak és kiválóan alkalmazza is őket. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az alkotott regény maradandónak is bizonyul. Bár a Felhőatlasz vitathatatlanul érdekes elképzelés, valószínűtlen, hogy egy évtized múlva is olvasni fogjuk. A következőkben a sikerkönyv írásának képzeletbeli szabályain végiglépegetve tekintjük át Mitchell művét.
Írj egy rendhagyó szerkezetű regényt!
Hat történetet követhetünk végig, mindegyik különböző korszakokban játszódik. Az 1800-as évek közepétől egészen a poszt-apokaliptikus távoli jövő korszakáig festik meg a világunkat az egyes fejezetek. Az első öt történet mindegyike egy-egy kulcsjelenetnél szakad félbe. A hatodik történet csaknem két fejezet hosszúságú – ez a regény mértani közepén helyezkedik el – majd fordított kronológiai sorrendben ismét az első öt szál egy-egy fejezete következik. A poszt-apokaliptikus világban játszódó hatodik történet tehát két tükrösen szimmetrikus részre osztja a regényt.
A Felhőatlasz szerkezete nem hagyományos, de formabontónak sem mondható, ami persze önmagában még nem lenne probléma. Mindenképp érdekes vállalkozás, ám sajnos többnyire kihasználatlanok maradnak a benne rejlő lehetőségek. Leginkább a nagybetűs Tanulság – melyről a későbbiekben lesz még szó – levonását segíti elő és mélyíti el a szerkesztési mód. Mivel pedig ez meglehetősen semmitmondó, ezért a szerkezet inkább hatásvadásznak és didaktikusnak tűnik, mint izgalmas kísérletnek. Éppen ezért érezhet az olvasó csalódást az első pillantásra érdekesnek tűnő struktúra kihasználatlanságával kapcsolatban: Mitchell semmit nem kockáztatott, semmivel nem kísérletezett. A biztosra ment és ezért megmaradt a jól működő, de kockázatmentes irodalom mellett, így a forma unalmas maradt.
Legyenek benne elveszett és megtalált kéziratok!
Minden történet egy-egy napló, levél vagy valamilyen más formában alkotott visszaemlékezés – az egyik jövőben játszódó eseményszál például egy beszélgetés/vallomás rögzített hanganyagának átirata – ezért különböző stílusban, különböző nyelvezettel szólalnak meg. A magyar kiadás a stílusbeli különbségeket azzal is elmélyítette, hogy minden egyes történetet más-más fordító ültetett át magyarra. A Felhőatlasz legnagyobb erőssége a nyelvi megformáltság virtuozitása – az anyanyelvi kritika is egyöntetűen így látja – ezt pedig a magyar változatban is sikerült figyelemreméltó eredménnyel visszaadni.
E kéziratok narrátora és egyben írója az adott történetszál főszereplője. Sajnos nem sikerült elkerülni azt a kézenfekvő és unalmas lépést, hogy a korábbi írások felbukkanjanak valamilyen formában a későbbi történetekben. A leveleket író zeneszerző – akinek a története a második az időrendben – például az első történetet alkotó naplót olvasgatja szabadidejében, és így tovább. Ebben a regényben minden összeér a nyilvánvaló motívumok szintjén. Ez a bosszantó és üres szimmetria érzetét kelti az olvasóban, hiszen a mikroszerkezeti elemek nem alkotnak finom rendszert, ami az aprólékos és figyelmes szerkesztettség bizonyítéka volna és igazán leleményes értelmezésekre adhatna lehetőséget (vagy legrosszabb esetben legalább a rejtvényfejtés izgalmával megajándékozná a türelmes olvasót). Így jobbára csupán értetlenül széttárhatjuk a kezünket az üres formajátékot szemlélve: működik ez, csak épp minek?
A történetnek legyen monumentális íve!
Ahogyan arról már volt szó, a Felhőatlasz történetei korokon és kontinenseken keresztül ívelnek át, ám a fent említett motivikus kapcsolódási pontokon kívül más is összeköti őket. Mindegyikben van egy fontos szereplő – a hat történet közül ötben ez maga a narrátor – aki egy különös, üstökös alakú anyajegyet visel. Vagyis tulajdonképp egy lélek sorsát követhetjük évszázadokon, reinkarnációk sokaságán át. A lélek mindig más és más testbe születik, ahogyan a kontextus – a kor, melyben él – is mindig változik. Az emberi természet azonban mindig ugyanaz marad és a problémák is újjászületnek, ahogyan az emberi lélek – más formában, de lényegileg változatlanul. Ezzel gyorsan el is jutottunk a következő aranyszabályhoz:
Legyen benne tanulság!
Ez pedig a következő:
a., az ember soha nem változik
b., az ember embernek farkasa
c., az ember előítéleteinek rabja.
Pedig de jó volna másként! – csóválhatjuk okos fejünket.
Minden más ebből következik.
A regény bölcsessége legyen könnyen fogyasztható!
Mindez úgy kerül elénk a Felhőatlaszban, hogy minél kevésbé feküdje meg a gyomrunkat vagy viselje meg az idegeinket. Az előítélet és a másik elnyomásának problémája számos formát ölt, de ezek egyikének bemutatása sem hagy bennünk igazán maradandó nyomot. A hatásvadászat és a bölcsesség szájbarágása visszatérő eszközei a regénynek, ám ezekkel a módszerekkel még kevésbé sikerül a kívánt hatást gyakorolnia az olvasóra, így a szöveg végső soron impotens marad. Ennek sem kellene így történnie, ha nem lenne minden – a nyelvi bravúrtól a szerkezeti sajátosságokig és még lehetne sorolni – annak az egy célnak alávetve, hogy villámcsapásként érje a tanulság igazsága az olvasót. Ezt viszont nagyon nehéz óriási közhelyeket ismételgetve elérni és Mitchell regényének nem is sikerül. Persze ideiglenes sikereket érhet el, az értelmetlen mondatok kelthetik a mély bölcsesség érzetét az olvasóban ideig-óráig. Ennek az irodalmi etikátlanságnak Paulo Coelho a nagymestere – maga a két lábon járó ízléstelenség – Mitchell nem megy ilyen messzire, ám nem túl hízelgő egy könyvre nézve, ha ez az egyik legnagyobb pozitívuma.
Az egyetlen szál, amelynek sikerül kiemelkednie a langymeleg semmitmondásból az a Timothy Cavendish rettenetes megpróbáltatásai című két fejezet. Ez a történet a legizgalmasabb (bár nem a legfeltűnőbb) nyelvi szempontból, illetve dramaturgiailag és hatásmechanizmusát tekintve is takarékosabb, finomabb munka, mint a többi. Fanyar, (ön)ironikus humorral bőven fűszerezve is – vagy éppen emiatt – képes szívszorító és elgondolkodtató lenni. Ha a Felhőatlasz mindösszesen ebből a nyolcvan oldalból állna, akkor maradandó olvasmányélmény lehetne. Sajnos azonban van mellette másik négyszázkilencven, könyörtelenül sűrű sorokkal telerótt oldal. A második történet narrátora veti papírra a következő mondatot: „Egy félig olvasott könyv olyan, mint egy befejezetlen szerelmi kaland.” Ez a könyv egy olyan kaland, amibe érdemesebb bele sem fogni.
Legyen benne sakkjátszma!
Ezt az egyet nem játszotta meg a szerző.
Mindent összevetve a Felhőatlasz olcsó szórakoztatás. Ezzel már meg is találtuk a magyarázatot a sikerére. Olcsó szórakoztatásban viszont a tévének nincsen versenytársa - épp ezért különös a filmverzió bukása - így annak tudom csak jó szívvel ajánlani a regény olvasását, aki nincs tévé közelben, de valamiért hiányzik neki az élmény.
(Az írás átszerkesztett formában az Irodalmi Jelen Online-on jelent meg, 2013. május 8-án: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1602/instant-bolcsessegek-felhoje)
