Képzeld el, hogy bármilyen tested lehet. Lehetsz karcsú, lehetsz sportos, magas, széles vállú, lágy arcélű, barna bőrű, szőke, kék szemű, hosszú lábú, lehetsz férfi vagy lehetsz nő. Úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz: lehetsz tökéletes, szép, fiatal, egészséges és vonzó. És ami a legfontosabb: többé nem kell a testeddel együtt meghalnod.
Ha megtehetnéd, élnél-e ezzel a lehetőséggel?
Ez a kiindulópontja Brandon Hackett – alias Markovics Botond – legújabb, tizenkettedik regényének, az Eldobható testeknek. Akik nyomon követik a szerző írásait, azok talán érteni fogják, ha azt mondom, hogy ez amolyan “szintézise” az eddigi Hackett-regényeknek. (Szigorúan a 2007 után írottaknak.) Van benne morális szembenállás, akárcsak a Xenóban, pörgős akció, mint Az időutazás napjában, az emberiség (közel)jövőjének izgalmas látképe, ami az Isten gépeit idézi, és a szerzőt már bő egy évtizede, A poszthumán döntés óta foglalkoztató transzhumanizmus. (Az ember könyve kimaradt volna a felsorolásból? Azt hiszem, meghagyom az olvasónak, hogy megtalálja, hol kapcsolódik ide az a regény.)
Az Eldobható testek cselekménye a XXIV. században játszódik, amikorra az emberiség, miután egy váratlan kataklizma felperzselte a Földet, új otthonra lelt a Jupiter és a Szaturnusz térségében. A terraformált holdakon, élettérré alakított aszteroidákban és kisbolygókon élő milliárdok a hajdani pionírok által létrehozott társadalomban élnek, a különféle államalakulatok és nagy cégek által megszabott keretek között. Ám ezt a status quót két, egymással összefüggő esemény borítja fel. A könyv első jelenetében Vireni Orlando ügyész elindul letartóztatni a világ leggazdagabb emberét, a techguru Melvin Kadeket, aki az egész emberi kivándorlást összefogta és megvalósíthatóvá tette. Eközben pedig a háttérben épp arról próbál dönteni az emberiség, hogy befogadja és elismerje-e emberként azt a kétszázmillió tudatmásolatot, amelyek – vagy akik – a Földet érő kataklizmában elpusztult emberek továbbéléseként tekintenek magukra. A XXIV. század jogalkotói számára egyszerű a kérdés: a tudat és a test elválaszthatatlan egység, tehát a mesterségesen tárolt tudatok nem lehetnek emberek. De amikor egy újfajta technológia lehetővé teszi, hogy az emberi tudatot könnyen előállítható, eldobható testekbe töltsék, alapjaiban kérdőjeleződik meg az ember fogalma, és kezdetét veszi a ó- és az újhumánok versengése a fajunk jövőjéért – az egyik oldalon a hazugságra épülő régi világot igazgató Melvin Kadekkel, a másikon a feltöltött tudatok Közösségét irányító Marion Chenggel, Kadek volt nejének tudatmásolatával. Az igazságot kereső Vireni Orlando pedig azonnal az örvény középpontjába kerül.
Az ember már nagyon régóta igyekszik tökéletesíteni a testét, vagy javítani annak elhasználódott részein: végtagprotézisek, műfogak, paróka, csak hogy néhány példát említsek. Hiába a tudat, amivel hatalmas dolgokat lehet véghez vinni, az egyént mindig is korlátozta a fizikai teste. Betegségek, balesetek szegélyezik az életutunkat, testünk folyamatosan veszélyeknek és elhasználódásnak van kitéve, hogy végül eljussunk a nagy, félelmetes ellenséghez, a halálhoz. És ha mindez nem lenne elég, gyakorlatilag a testi adottságaink, a külsőnk minden pillanatunkat meghatározza és meghatározza azt is, mások hogyan viszonyulnak hozzánk. Az Eldobható testek életünknek erre az alapvető aspektusára világít rá, amikor bevezeti fiktív világába a testnyomtatás technológiáját. (Valójában a tudatmásolat készítése talán egy sokkal nagyobb nóvum, aminek kapcsán nagyon sok kérdés felmerülhet az olvasóban is, de az író inkább kikerüli a vég nélküli filozófiai csapdákat és az eldobható testek témájára fókuszál.) Viszont a regény emberisége az új technológiától függetlenül is már messze eltávolodott attól az élettől, amit mi, XXI. század eleji emberek ismerünk: különféle beültetésekkel szerelték fel magukat, automatikusan csatlakoznak a világhálónak megfelelő rendszerre, és különféle “modok” segítségével képesek a testi funkcióikat irányítani, vagy akár “kikapcsolni” a fájdalomérzetet és a fáradtságot. Mai szemmel bátran nevezhetjük a XXIV. század lakóit poszthumánoknak, akik bár még mindig halandók, de a technológia segítségével meghosszabbították és kényelmesebbé tették az életet. Azonban a könyv újhumánjaihoz képest ezek a “felturbózott emberek” sokkal közelebb állnak hozzánk; ahogy számunkra, úgy számukra is a test és a tudat elválaszthatatlan egymástól. Ezt rombolják le a testnyomtatók és a tudatmásolatok, ezzel pedig gyakorlatilag szétszaggatják azt, ahogyan az emberi elméről gondolkodtunk. Mert vajon a fizikai test mennyire határozza meg a tudatunkat, azt, ahogyan a világot szemléljük, ahogyan magunkról és másokról vélekedünk? És hogyan birkózik meg az ember azzal, hogy már nem kötik a fizikai test béklyói?
Ez egy radikális fordulat lenne az emberiség életében, a szerző pedig tisztában van ezzel: maga a történet is radikális irányt vesz a testnyomtatás felbukkanásakor, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az eddigi biológiai korlátok semmivé foszlanak, és már a test fizikai halála sem jelenthet akadályt az embereknek. A történet során újhumánná váló karakterek tapasztalatain keresztül az író próbál betekintést nyújtani ebbe az újfajta létezésbe, felvillantani azt, milyen pszichikai gátak szakadnak át az emberben a lehetőségek hatására. Ez jól is sikerül, az olvasóban kialakul egyfajta kép erről az újhumán létezésről. Ugyanakkor, talán éppen azért, mert a szerző inkább a témájára fókuszál, a karakterek közötti kapcsolatok, sőt, esetenként maguk a karakterek sem sikerültek elég élethűre. Remek példa erre a főhős férje: olyan keveset szerepel a történetben, hogy nem válik fajsúlyossá a közte és Vireni közötti kapcsolat, nem érezni, hogy valóban szerepe lenne a főhős életében. Ráadásul egy komoly kihagyott ziccer is ez a figura, hiszen alakjában mélyebben beszélhetett volna a szerző arról az egzisztenciális félelemről, ami az újhumán léttel jár. Természetesen igazságtalanság lenne azzal vádolni a szöveget, hogy nem próbálja az emberi oldalt is bemutatni, nem igyekszik egyes karakterek motivációit mélyebben bemutatni. Erre Melvin Kadek és ellenlábasa, Marion Cheng a tökéletes példa, akiknek a regény felvillantja a mozgatórugóit, de ez is mintha kissé felemásra sikerült volna, egyes aspektusaik valahogy homályosak maradnak. Számomra például nem derül ki, hogy az ideológiai ellentét mennyire vezethető vissza személyes ellentétre – és melyik az erősebb a személyiségükben: a hit az általuk képviselt életformában vagy a másikkal szembeni ellenállás?
De ami talán zavaróbb lehet ennél, hogy a központi figura, Vireni megformálásánál is fellépnek hasonló problémák. Vireni ügyész, a rend fenntartója és a mindenek felett való, objektív, pontosabban a törvény írott szavai által meghatározott igazság elkötelezett híve. Ahogy a regényben fokozatosan eszkalálódik a globális konfliktus, úgy válik Vireni egyre komolyabb szereplővé az eseményekben, a két nagyhatalom pedig – akiket Kadek és Cheng személyesít meg – igyekszik felhasználni őt. A cselekmény során a szerző mindkét felet Vireni szemén keresztül kívánja bemutatni, megismertetni az olvasót az elveikkel és érveikkel. A szöveg legfőbb törekvése, hogy a figura megmaradjon “középen”, ne köteleződjön el egyik oldal felé sem. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy sokáig csak sodródik (az az érzésünk lehet, hogy akkor is passzív, amikor aktívnak kellene lennie), másrészt görcsös ragaszkodása az Igazsághoz eltávolítja őt a társaitól, ezzel együtt pedig sokszor magától az olvasótól is. Az események hatására lassan megkérdőjeleződik ennek az igazságnak a fogalma (ami egyszersmind remek lehetőség is lehet egy író számára), ezzel együtt pedig Vireni belső motivációja is veszít a hitelességéből és erejéből. Mindez azt eredményezi, hogy elveszíti a súlyát a főszereplő kiállása a jó ügy mellett, értelmetlenné válik a küzdelme. Hiába mondja el a könyv, mik a motivációi, mintha az olvasókkal együtt már a szerző sem tudná mindezt elhinni, így a regény végén elmarad a katartikus élmény, amit Vireni történetének alakulása okozna.
Vireni karaktere mellett a regény más történeti elemekkel és motívumokkal is beszél az objektív igazság devalválásáról, annak hiányáról. Sorra látjuk, ahogyan a különféle politikai/hatalmi csoportok direkt módszerekkel befolyásolják az embereket, álhíreket terjesztenek, sőt, a technikát felhasználva ma még ismeretlen módszereket is bevetnek saját “alternatív valóságuk” propagálására. A Közösség, a feltöltött tudatok társadalma mintha feltalálta volna a végső “fake news”-t. Maga a fake news pedig akkor a leghatásosabb, ha az emberek egyébként is bizonytalanok – a tudat lemásolása és a fizikai test jelentéktelenné válása pedig elhozzák a “végső bizonytalanságot”. Mi az igazság egy olyan világban, ahol az elme bármikor átírható, a test pedig nem jelent többé fogódzót? Milyenek lesznek a kapcsolatok, az emberi közösségeket összetartó társadalmak, és hogy alakulnak át az együttélés szabályai egy ilyen világban? És egyáltalán, milyen lesz az egyén élete, ha megszűnnek a fizikai lét támpontjai?
Mindezek olyan kérdések, amelyekre nem kapunk kész válaszokat a regény végén, ahogyan megnyugtató lezárást sem. Hiába “győznek” a “jók”, minden relatívvá válik. Mindezt a bizonytalanságot pedig erősíti Vireni szerepének tisztázatlansága, a karakterépítésnél fellépő probléma (nevezzük inkonzisztenciának). Az Eldobható testek egyrészt bebizonyítja, hogy a klasszikusabb, akciódús sci-fi is felvethet megannyi izgalmas elméleti kérdést az emberrel kapcsolatban, másrészt viszont nem tud az a zsigeri könyv lenni, aminek a lehetősége benne van a történetben és a szereplőkben. A két nagy téma – a poszthumán lét és az igazságosság kérdésköre –, szétfeszíti a regényt, hiszen ezek önmagukban is olyan méretűek, hogy ennél sokkal hosszabb könyveket is meg lehetne tölteni velük. Talán innen erednek azok a problémák, amik visszafogják a regényt: nem képes kellő mélységben foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, holott az elejtett gondolatok és témák azt mutatják, Brandon Hackettnek még bőven van mondanivalója mindezekről. Érdeklődve várom, vajon a következő regényébe (vagy egy esetleges folytatásba) ezek beleférnek-e majd.
(Brandon Hackett: Eldobható testek, Agave, 2020, 416 oldal)
