2012-t írtunk. Pár évvel korábban az internetnek köszönhetően ismét felfedeztem a képregény médiumát, és javában faltam az olyan rajongói fórumokon kötelező olvasmányoknak kikiáltott címeket, mint a Preacher, Hellblazer, Hellboy, Sandman és a Y: the Last Man. Addiktív hobbi ez, és legyen akármilyen hosszú is egy sorozat, ha jó, az idő csak úgy repül vele, és a végére érve kétségbeesetten keresem a következő adagot. Elkerülhetetlen fejlemény volt hát a Transmetropolitan felfedezése, ám nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire mély benyomást tett rám a mű akkor. Tinédzser korom óta szorosan követtem a politika alakulását, legyen szó a hazai vagy az Egyesült Államok közéletéről, ám 2012-re mély kiábrándultság vett erőt rajtam, és súlyos értékrendi válságba is jutottam. Túlzás nélkül, a Transmetropolitan rántott ki a gödörből, és azóta is az egyik legmeghatározóbb olvasmányként tartom számon a személyiségfejlődésem szempontjából. A sorozat kapcsán a legfőbb bánatom az volt, hogy a médium periférikussága és a nyelvi korlátok miatt milyen kevés olvasóval osztozhattam az élményben. Most a Fumaxnak hála végre a magyar olvasók is elmerülhetnek a mocsokban az Igazság keresésének céljából.
Sokan a DC Comics Vertigo nevű alkiadójának egyik legfontosabb címeként tartják számon a Transmetropolitant, ám a sorozat nem a Vertigónál, hanem a rövid életű, science fiction és fantasy zsánerre specializálódott Helix alkiadónál indult 1997-ben. Az elhibázott marketing és az emiatti alacsony eladás miatt a Helix egy év után megszűnt, és a neve alatt futó több mint tucatnyi sorozat közül egyedül a Transmetropolitan maradt talpon, hogy aztán a Vertigo égisze alatt folytatódhasson tovább. Ez jól látszik a Fumax kiadás első tizenkét fejezetéből is, ami végső soron a Helixnél megjelent tizenkét szám: a sorozat nyitánya egy háromrészes, egymással szoros egységet alkotó történetszál, amit hat, lazábban kapcsolódó epizód, majd egy újabb háromrészes történet, a Fagyassz meg a csókoddal követ. Ezután a sorozat felveszi a Vertigo alkiadóra jellemző öt-, illetve hatrészes történetszálak (story arc) struktúráját, amikből a kötet a Rohadék évét, illetve két különkiadást, a Karácsony pengéit és az Utálom az egészet című történeteket tartalmazza. Utóbbi a főszereplő fiktív könyvének válogatott részleteiből épül fel, amelyek illusztrációjáról harminckét művész gondoskodott – egy mesteri koncepció mentén kivitelezett pin-up gyűjtemény.
A Transmetropolitan központi karaktere Spider Jerusalem, a trágár, erőszakos, drogfüggő újságíró, akit igen gyakran a gonzo újságírás úttörője, Hunter S. Thompson (Hell’s Angels: Vad rege az Angyalokról; Félelem és reszketés Las Vegasban) jövőbe helyezett hasonmásaként azonosítanak, ám a helyzet némiképp bonyolultabb ennél. Spider nem csupán résztvevőjévé válik az eseményeknek, amikről tudósít, hanem fontos céllal, már-már messianisztikus küldetéstudattal teszi azt, mégpedig az Igazság nevében, ami számára az egyetlen erkölcsileg elfogadható eszköz a történet helyszínéül szolgáló megapolisz, a Város jobbá tételére. Ebben a tekintetben Spider karaktere amolyan, sokadik köbre emelt posztmodern variáció Nietzsche Zarathustrájára, amit már a sorozat nyitánya is egyértelműsít a hegyet maga mögött hagyó magányos hős képével, aki a civilizációba visszatérve próbálja leróni utolsó tartozását a társadalom felé.
Ez nem egyszerű feladat, ugyanis a Transmetropolitan világa a cinikusan társadalomkritikus disztópiák csúcsra járatása: a cyberpunk és tech-noir formulákat elegyítő jövőkép fő sajátossága, hogy bár a technológiai szingularitás ugyan még nem ért ide, a történelem viszont már többé-kevésbé véget ért: az időszámítás a most relációjában történik (egyszer sem derül ki, pontosan melyik évben járunk), naponta születnek új vallások, trendek és technológiák, hogy aztán hetek, hónapok, évek elteltével az örök feledés homályába vesszenek. A mindent átitató médiazaj mellett a társadalom eléggé közönyössé vált a valódi hírekre, amit az azt szervező politikusok gátlástalanul ki is használnak. Spider előtörténetét is korábbi kudarca határozza meg, amely során képtelen volt megakadályozni a Bestia néven ismert elnök meg-, majd újraválasztását. Mikor Spider visszatér a Városba, hogy a szerződésének megfelelően megírja a kiadójának ígért két könyvet, már új választások közelednek, és a tétek is mások. Újult erővel veti bele magát a Város káoszába, miután egy cikkével sikerül megakadályoznia egy szakadár kisebbségi csoport rendőrök általi lemészárlását.
A science fiction koncepciók és világépítés szerelmesei számára innentől kezdődik a kötet legizgalmasabb szakasza, ugyanis a háromrészes nyitányt követő epizódok mind a Transmetropolitan világának egy-egy aspektusát bontják ki: Spider ikonikus nem halálos fegyverétől, a Bélzaklatótól kezdve, az emberi tudatukat nanorobotok felhőjébe feltöltő ködlöncökön át, a múltból kriogenikusan megőrzött és új jövő idegenségével megbirkózni képtelen Újraéledőkig. Betekintést kapunk abba, hogyan is fest ennek a világnak a médiakörnyezete, a választási kampányai és a vallásai, ezzel egyidejűleg pedig jobban megismerjük Spider Jerusalem hitvallását és a Várossal, illetve annak lakóival ápolt kapcsolatát. A Helix-korszakot záró Fagyassz meg a csókoddal egy obszcén krimiparódiába öltött múltfeltáró jellemrajz, ami minden kétséget eloszlat afelől, hogy Spider magasztos célja ellenére egyáltalán nem jó ember, ám ez nem von le a történet értékéből, már amennyiben elfogadjuk annak vulgaritását. A kötetet záró A rohadék éve a nagy vízválasztó, innentől kezdve ugyanis a történet ízig-vérig politikai drámává lép elő, amiben a spekulatív irodalmi elemek érezhetően alárendelődnek az új, folytatásos történetvezetésnek. Ez nem baj, sőt, valahol itt kezdődik a későbbi kötetek gerincét alkotó történet, ami a képregénytörténet egyik legszebb fináléjával zárul, ám fontosnak tartottam rámutatni, hogy a science fiction tartalom később inkább körítéssé válik, és remélem sikeresen rámutattam, hogy pontosan mi okozta ezt a törést.
A képregényfordítás legalább annyira komplex és hálátlan feladat, mint a mozgóképi hangszinkron: míg filmen az időtartam és ritmus korlátai kötik gúzsba a fordítás lehetőségeit, addig a képregénynél a rendelkezésre álló szövegbuborék felülete szab határt. A legkritikusabb szempont az volt számomra, hogy a Transmetropolitan eredeti angol változatának érzelmileg leghatásosabb jelenetei ugyanúgy működnek-e a fordításban is. Ebből a szempontból Holló-Vaskó Péter szép munkát végzett: a sztriptízbár tetején írt cikk, Mary története, a Cluny Square-en tett kirándulás és a Bestia kihívójának leleplezése mind olyan mozzanatok, amelyek sokadik újraolvasásra és több év távlatából is nagyot ütnek, és a fordítás során sem veszítenek az erejükből. A kötet jellegéből adódóan a fordítás másik nagy kihívása a mindent átitató káromkodás: az angol meglehetősen limitált, ám annál játékosabban variálható trágár kifejezéseinek tükörfordítása hamar unalomba fulladt volna magyarul, ehelyett Holló-Vaskó Péter mintha csak a korai Guy Ritchie-filmek magyar szinkronrendezőinek ars poeticájával felvértezve igyekezett volna minél kreatívabb szlenghasználatot kidolgozni. Így a mű számomra az eredetinél még egy lépéssel közelebb került egy másik nagy képregénytörténeti elődjéhez, a 60-as évek underground comixához (Robert Crumb), amely irányzat felfokozott obszcenitással törekedett a minél szubverzívebb reflexivitásra. Spider így ráadásul még élesebben elkülönül a többi karaktertől a régivágású, ízesebbnek ható kifejezéseivel. A fordítás legfőbb problémája számomra a gyakran tetten érhető, esetlennek ható szórend és a sokszor fölöslegesnek tűnő névelők, amely hibák egyáltalán nem indokolhatóak a felület szűkével. Így a párbeszédek és sokszor a narráció is elveszítik a frappáns, már-már költői élüket, acélosságukat. Szerencsére azonban ezek a botlások nem túl gyakoriak ahhoz, hogy számottevően elrontsák az élményt.
A kötet fizikai kivitelezése elsőrangú, és bár én már jó ideje a digitális képregényolvasást preferálom, a Transmetropolitan egy olyan sajátos képi és színvilággal rendelkezik, amit a háttérvilágítású megjelenítés nem tud teljesen visszaadni. Arról már nem is beszélve, hogy a Fumax külön figyelmet szentelt a háttereken megjelenő reklámok és feliratok fordítására is, amivel így a kötet rengeteg szórakoztató meglepetéssel szolgálhat a régi rajongók számára is.
