A. M. Aranth Dobszó a ködben című kötete a Főnix Könyvműhely egyik legújabb kiadványaként jelent meg idén ősszel. A borítószöveg ígérete szerint egy urban fantasybe oltott, rejtéllyel, nyomozással, ködjárta helyszínekkel, egy régi kastélyra emlékeztető iskolával és egy kardforgató portással tűzdelt ifjúsági történet elevenedik meg a lapokon. A tervezett Holdárnyék-sorozat kezdő köteteként a Dobszó észrevehetően a megszokottól eltérő arányok mentén építkezik. Ez merész vállalkozásnak tűnhet, hiszen ez az eltérés oly mértékű lehet, hogy kérdésessé válik, vajon képes lesz-e a történet megtartani és beváltani a fülszöveg ígéretét.
Két történetszálon fut végig a cselekmény, ám ezek egyike csupán az utolsó mintegy harminc oldalon válik hozzáférhetővé. Egészen addig búvópatak módjára tűnik fel a fő történetben, és csupán elszólások, célzások és természetfeletti jelenségek, vagy éppen nagyon is gyanús események mentén válik megragadhatóvá. A. M. Aranth nem kímél minket: sosem enged belátást a részletekbe oly mértékben, hogy fogást találjunk a szövegen és összeálljon számunkra e háttérben meghúzódó, sok kérdésre választ adó történet. Helyette inkább folyamatosan altatja a gyanakvásunkat és elsimítja az elvárásokat a sok remekül mozgatott, szeretnivaló, bájos szereplő és a különféle helyzetekre adott válaszaik megjelenítésével. Ennek eredményeképp egy túlzottan is ideális környezet elevenedik meg az olvasó előtt, kifogástalan külsejű, többnyire tipikus karakterekkel és idilli kapcsolatokkal. A szereplők mindegyike kerek, jól megszerkesztett mondatokban beszél, és csaknem minden alkalomra kész válasszal, illetve riposzttal bír, természetesen a legnagyobb szeretettel tálalva. A szöveg belső humorának tekinthető néhány szereplő kiszólása a történetből, melyben hangot adnak annak, hogy talán még az ő szájízüknek is túlzás, mennyire dekoratív és pozitív a környezetük.
A történet nagy részében hangsúlyossá válik a tinédzser-problémákkal, illetve a zene szeretetével vegyített, örömteli baráti mindennapok megjelenítése. A legnagyobb problémát az iskola végtelenül szigorú szabályai, és a talán még ennél is erélyesebb igazgató saját akaratának az érvényesítése jelenti. Az olvasó óhatatlanul párhuzamba állítja a Dobszót a Harry Potter-történetekkel, ám a szerző J. K. Rowlingnál lényegesen több időt és teret ad a kötetsorozaton átívelő történet előkészítésének még akkor is, ha ettől egy kissé aránytalanná válik a történet felépítése. A bonyodalomra okot adó, kezdetben nagyon is erőteljes jelenetben ábrázolt, mindenhová beférkőző köd sokáig marad rejtve a háttérben, mintegy finoman ellensúlyozva azt a mérhetetlen idillt, ami a szereplők interakcióiban létre jön. A fel-felmerülő természetfeletti jelenségek inkább hangulatelemként bújnak meg a szövegben, és nem esnek latba akkora súllyal, hogy az idill egyenletes sodrása el ne egyengetné az általuk okozott fodrozódást. Hasonló sorsra jut a nyomozás, illetve a szándék, hogy Amy és barátai a nyomok és a furcsaságok végére járjanak: ezek az elemek ugyan megjelennek, de jó darabig nem vagy kisebb hangsúllyal kerülnek kibontásra. Hamarabb kap szerepet a baráti kapcsolatok alakulása és ennek minél pontosabb nyomon követése, illetve az alkoholizálás kérdése (melyet meglehetősen könnyedén kezelnek a kiskorú és felnőtt szereplők egyaránt). Az egyetlen jelenet, mely erőteljesebben felkavarja az uralkodó idillt, a környező karakterek, de legfőképp Gary drámai reakciója húga rövid távollétére. Az elcsattanó pofon, melynek nyomán Amy ajka felreped, arca pedig sajgón feldagad, érthetetlen drámaisággal cövekeli magát az egyébként harmonikusan áramló sorok közé.
Egy másik fontos elem, a zene szeretete és átható jelenléte szinte kínálja a történetet egy zene felőli olvasatra. Szembetűnőek a refrénszerűen visszatérő motívumok és jellegzetességek előfordulása, mint például Amy mezítlábazása, csoszogása, a zuhanyozás és a gőz (ez utóbbi egyúttal jó eszköznek bizonyult a köd jelenlétének lebegtetésére is), illetve a jobbra fordulás az álmok labirintusában. A jól megformált mondatok, a szereplők hangja akár a hangszereké egy összeszokott banda játékában, tökéletesen összecsengenek, és ehhez az összhanghoz csatlakozik a narrátor is, aki egy pillanatig sem pihenve, csaknem minden részletre kiterjedően követi végig, az eseményeket, narrálja a gesztusokat, sokszor érezhetően kevesebb teret hagyva az olvasó képzeletének. A fejezetcímek amellett, hogy összefoglalják a történéseket, egy számlistát alkotnak. A kiadást, a megjelenést jelölik, egyúttal utalnak a zene és a szöveg szoros összekapcsolódására, és az egész történeten átívelő ornamentikájára. Az egyik legemlékezetesebb jelenet is ehhez köthető: a szereplők alkotta zenekar teljesítményének és összjátékának hangulatos, magával ragadó leírása teljes mértékben hozzájárul a regény értékeihez.
Az utolsó oldalakon tárul fel az elfek rejtőző világa, mely főképp óangol, illetve kelta elemekre épül. Ezzel együtt megjelenik az ellensúly, melynek hiányában jó darabig nem igazán vált felismerhetővé a szöveg valódi tétje. Az eddig történések kiegyensúlyozódnak, új nézőpontok és kiélezett szituációk jelennek meg. Hatására a karakterek többsége is tovább árnyalódik (jó példa erre az igazgató ambivalens alakja, akinek a döntései és tettei e fordulattal visszamenőleg is új értelmet nyernek), vagy kibillennek addigi szerepükből (például Amy és Gary édesapja esetében, aki a kezdeti könnyedsége után egy elvárások szorításában vergődő, merev alakká válik). E rejtőző világnak a beszűrődése erőteljes lezárásnak, vagy éppen átvezetésnek bizonyul a következő kötethez, és biztos vagyok benne, hogy a történet olvasói nagy várakozással telve tekintenek a folytatás megjelenésére.
