VanderMeer új kötete egy fekete napló. Nemcsak amiatt, mert egyes szám első személyben nyilatkozik benne a főszereplő-narrátor, hanem azért is, mert arról árulkodik, hogy valami végzeteset tettünk mi, emberek, valami szavakkal meghatározhatatlant, amelyből ez alkalommal nem másztunk ki győztesen. Az apokalipszis bekövetkezett és az ember elvesztette korábbi hegemóniáját, el kellett fogadnia, hogy immár nem ő áll a hierarchia tetején és alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Meglepő módon azonban, mindezektől függetlenül, mégis az emberszerűség az, ami tetten érhető a Borne-ban. Elvégre, mi lehet annál emberibb, mint bepillantást nyerni egy (diszfunkcionális) család működésébe, amely valójában soha nem lehet igazi család egy posztapokaliptikus világban?
A könyv rögtön az elején bemutatja azt a lényt, amely valójában az érdeklődés állandó középpontjába kerül: Borne-t. A guberálóként éldegélő Rachel egy begyűjtő útja alkalmával talál rá Mord, a sugárzások következtében hatalmasra nőtt és megőrült medve bundáján erre a beazonosíthatatlan eredetű pacnira. A nő hazaviszi a drogokkal üzletelő barátjával, Wickkel közösen fenntartott földalatti élőhelyükre a lényt, amit később Borne-nak nevez el. Borne pedig itt apránként elsajátítja az embereket meghatározó viselkedési normákat és készségeket.
A narratívának ismételten, ahogy VanderMeer előző szövegében, a Déli Végek-trilógiában, ad némi egzotikumot, hogy szinte ismerős, szimbolikus háttér (tengerpart, világítótorony) előtt játszódik a történet. Azonban ezúttal egy jóval urbánusabb helyszín is csatlakozik a burjánzó természethez: egy névtelen város lesz a regény narratív tere, ahol a korábban itt működő, Vállalatként hivatkozott biotech cég ténykedéseinek következményeként elszabadult óriás, Mord tartja rettegésben a civilizáció romjain boldogulni próbálókat. A felborult erőviszonyoknak köszönhetően az emberi élet jelentős változáson megy át. Mintha visszatérne a gépesítés és a profitorientált korszak előtti azon állapotba, amikor minden, a környezetében megtalálható dolgot és elemet a saját hasznára akart fordítani. Mindazonáltal a regényben fontos maradt a cserekereskedelem is, ahogyan N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regényében. VanderMeer ezt a társadalmi állapotot alapul véve él, ha nem is a legnyíltabban, a kapitalizmus kritikájával. Ugyanakkor a használhatatlan és kidobott tárgyak újrahasznosítása révén megidézi a salvagepunkot, mint egyetlen lehetséges életmódot, amely a posztapokaliptikus környezettel és a kapitalizmus veszélyeire való figyelmeztetéssel együtt megrajzolja a regény gondolati hátterét. A salvagepunkot elsődlegesen úgy értelmezhetjük itt, mint az történt például a Mad Max: Fury Roadban, vagyis egy kataklizma utáni, légüres térben újjászerveződő élet, amelyben a kapitalizmus ideológiája már a múltté.
A science fiction, melynek műfajába maga a regény is beleilleszthető, figyelemfelhívó jellege az irodalomban nem mondható új keletűnek. Elég csak az elmúlt század ötvenes és hatvanas éveiben megjelent szövegekre gondolni. VenderMeer ezzel tökéletesen tisztában van, feleségével, Ann VanderMeerrel több antológiát (The Big Book of Science Fiction, The Weird: A Compendium of Strange and Dark Stories) is szerkesztett, jól ismeri a zsánert. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy a kötetet ezek az üzenetek nem teszik didaktikussá. Ahhoz túl jól van megírva, hogy ezzel a szerző elnyomja fikcióját. Hasonló érzés kavargott bennem a finn Lenna Krohn (akinek összegyűjtött prózáinak angol nyelvű kiadását szintén Jeff VanderMeer állította össze) Hotel Sapiens című szövegének olvasása során, mint itt. Amíg Krohn stimulál, de explicit válasz nélkül hagy, addig a Borne-ban meglepően sok kérdésre kapunk feleletet, még a Déli Végek-trilógiához képest is.
A regény homlokterében valójában megdöbbentően hétköznapi események állnak: a mindennapi küzdelmek a létért, és a családfenntartás. Wick és Rachel igyekeznek megőrizni a normalitás látszatát a megváltozott körülmények ellenére is, noha alapvetően más elképzeléseket értenek a családszerű közösség alatt. Míg előbbi elsősorban túlélésre játszik, de kötődik is a nőhöz, addig utóbbi próbál egyre több időt eltölteni nevelés céljából a címszereplő lénnyel. Az irányíthatatlan és regulázásra váró gyerek szerepében megjelenő Borne borzasztóan bizarr, meghökkentő felnövése a szemünk előtt játszódik le. Reflexiói az emberi kultúra termékeire egy teljesen idegen szemszöget biztosítanak számunkra, ahonnan láthatjuk, mely tulajdonságok tudnak továbbra is értéket képviselni egy posztapokaliptikus világban.
Ha a társadalom legkisebb szerveződésű egységében felbukkan egy ennyire más lény, amely gondolatokat fogalmaz meg és axiómának tűnő állításokat kérdőjelez meg az emberiséggel kapcsolatban, úgy érdemes átértékelni mind a transzhumanizmus, mind az antropocentrizmus kérdéskörét is. Ez a Borne által is generált feszültség egy hihetetlenül erős kamaradrámához közelíti a regényt, mialatt a kötet nem személyes tereiben ádáz küzdelem dúl a város feletti uralomért. Az egymással párhuzamosan futó cselekményszálak hermetikusan körbeölelik egymást. Ebben az erőegyensúlyban eleinte egy ember (Mágus) is helyet kap, aki egy ilyen világban végül ki is hullik a viszonyrendszerből. Így tornyosulhatnak előttünk az emberen túli erők: Mord, a termetében hatalmas, kiszámíthatatlan biotech medve és Borne, az alaktalan, bármit elnyelő lény. Kettejük összecsapásában már semmi emberi nincs, a regény rideg precizitással tünteti el magáról a humanizmus legkisebb árnyékát is.
A Borne egy idegen szempontjából átélt, családi konfliktusokkal is terhelt, posztapokaliptikus regény. Az egész történet valahol ismerős és mégis rémisztően ismeretlen. E kettőség adja a kötet nyugtalanító érzését. A megteremtett világ kietlensége és kényszeresen otthonossá tett személyes terei között feszülő ellentét egyszerre szétszed és újra összerak. A VanderMeer által barkácsolt narratíva szétfeszített állapotában tud a legnyilvánvalóbban összekapcsolódni. Elvégre már a két szörnyeteg nevének értelme/értelmezése (ellentétben a Déli Végek-trilógiájának többségében névtelen szereplőivel) is olyan pólusokat jelöl ki, amely között feloldhatatlan ellentmondás van. És a szerző mégis egy platformra tudta terelni őket, hogy keretet szabjanak a történéseknek. Illetőleg, hogy hozzátegyék a maguk részét mindahhoz, ami közöttük helyezkedik el, ezzel téve egésszé ezt a sci-fi narratívát.
