Az ijesztő történetek az emberiséggel egyidősek, és ha van is, aki nem szeret tudomást venni róluk, a kultúra számtalan terméke mutatja, hogy az embereket nem csupán foglalkoztatja a mindenféle borzalom, de egyenesen élvezik, ha tobzódhatnak benne. Egyesek szerint lélektani oka van, mások szerint evolúciós szükségletünk a kontrollált félelem, mindenesetre a horror – annak ellenére, hogy az irodalomban peremterületre szorult –, széles és színes kínálatot felvonultató műfajjá nőtte ki magát. A klasszikus, gótikus vonal ma is él, ám a modern horror szülőföldje a vizuális kultúra, azon belül is a filmek világa.
Grady Hendrix ezen modern horrorfilmek hangulatát idézi meg a Horrorstör oldalain. A történet a műfaj rajongóinak ismerős mintázatot mutat: adott egy épület, amely egy valamilyen szempontból elátkozott helyen épült, és ettől „gonosszá” vált. Aztán adottak az eleinte mit sem sejtő lakók, akik ezúttal dolgozók, és valamilyen okból éjszakára az épületben maradnak. Eleinte csak kisebb furcsaságokra lesznek figyelmesek, idővel azonban komoly veszélyekkel kerülnek szeme. Kiderül, hogy a bevásárlóközpont egy börtön helyére épült, ahol egy őrült tudós a bentlakók „megjavításán” fáradozott, meglehetősen embertelen eszközökkel. Bár a létesítményt bezárták, a megkínzott lelkek ott ragadtak, sőt, kínzójuk sem lépett tovább, és lankadatlan lelkesedéssel „gyógyít” mindenkit, aki csak a keze közé kerül. A jól ismert forgatókönyv azonban ne ijesszen el senkit – a Horrorstör szórakoztató hangnemmel és jópofa, egyedi ötletekkel színesíti a bejáratott történetet.
Rögtön elsőként ott a helyszínválasztás, amely szorosan kapcsolódik a kötet külsejéhez. Az ORSK egy, az IKEA-t majmoló bútoráruház, és a könyv maga is az IKEA katalógusok formátumát utánozza. A belső oldalakon bútorleírásokat és marketing szövegeket találunk, melyek a történet előrehaladtával egyre különösebbek lesznek – az ártalmatlan kanapék és szekrények után kínzóeszközként működő berendezési tárgyak következnek, például megállíthatatlan futópad és bilincsekkel ellátott forgószék. Az ORSK már meglévő sablonokat használ, például a bevásárlóközpont kinézete és az értékesítés szempontjából, a regény maga pedig ugyanígy támaszkodik a horror unalomig ismételt elemeire.
Az irónia áthatja az egész történetet, részben önreflexív, részben a külvilágit gúnyolja, és ez a minden irányban szúrós hangvétel teszi igazán élvezhetővé a regényt. A bevásárlóközpont és annak „kultúrája” kíméletlen kritikát kap – az arculat, az ideológia, a hangzatos reklámok mind a megtévesztést szolgálják, és bár minden lehetséges felületen nagyságát és fontosságát hirdeti, az ORSK, dolgozóival együtt, a kisstílűség megtestesítője.
A dolgozók szintén horrorfilmekből ismert karaktersablonok, és talán itt kezd a dolog problémássá válni. Az alapfelállás és a történet tipikussága az ironikus hangvételt szolgálja, de a szereplők egydimenziós mivolta nem támogatja a koncepciót, hanem inkább ront az összhatáson. Valószínűleg a koncepció része, hogy a történet a horrorfilmek tipikus karaktereit vonultatja fel: Amy, a főszereplő, lázadó és szkeptikus, Ruth Anne, a kedves és ártatlan, Matt, a racionális, Trinity, a szellemhívő, és Basil, aki ameddig lehet, tagadásban van és csak az áruház érdekli. Egyetlen karakternek sincsenek igazi mélységei, így nem is nagyon lehet velük azonosulni, ezáltal a túlélésükért sem izgul különösebben az ember. Bár az alapötlettel harmonizál ez a katalógusszerű szereplőgárda, mégis hiányérzetet hagy maga után, mivel a regény így egyszer sem lép túl a könnyed szatíra határain, pedig kevés kellett volna hozzá, hogy a történet átütőbb, velősebb legyen. Kicsit bátrabb, kevésbé konvencionális karakterábrázolással, akár egyedül a főhős esetében, sokkal nagyobb hatást lehetett volna elérni, mind a humor, mind a horror tekintetében – a regény ugyanis elég jól egyensúlyoz a kettő között.
Mert nem kifejezetten paródiáról van szó, ahogy azt a koncepció alapján várni lehetne. A Horrorstör képes szolgáltatni az ijesztő történetektől elvárt adrenalin fröccsöt, ezzel párhuzamosan pedig megnevettet, ami nem kis teljesítmény, hiszen a humor könnyen eluralkodik egy történeten, amiben aztán semmit sem lehet komolyan venni. Itt, szokatlan módon, amikor a stílus néhol megbicsaklik, az nem az egyensúly hiánya miatt történik.
Manapság a filmek és a vizuális kultúra visszahat az irodalomra, ezáltal új nyelv és stílus jön létre. Ez a folyamat természetes formájában friss eszközöket ad a történetmondás kezébe, amikor azonban túl tudatosan próbálunk sikkes, eladható, filmes elemeket használni, az eredmény szükségszerűen hiányérzetet hagy maga után. Érhető, mit szeretne elérni Hendrix a regényben – nem csupán az ORSK-típusú vállalatok, de a horror mint filmes műfaj kifigurázását –, ám sok esetben pont azért válik ügyetlenné az ábrázolásmód, mert egy könyv „kameramozgása” egyszerűen különbözik egy filmétől. Bizonyos mozzanatok filmen jól működnének, itt azonban furcsán hatnak, ráadásul, aki nem ismeri az adott kategória horrorfilmjeit, az furcsállhatja ezeket a nagyon konkrét kikacsintásokat. Ilyen például az a jelenet, ahol a csapat visszanéz egy felvételt az általuk keresett szellemről. A leírás azt a tipikus, horrorfilmes megoldást imitálja, amikor a kamera lassan pásztázza a környezetet, és valahol egy alak áll mozdulatlanul, akin először átúszik a kép, majd később, hirtelen feleszmélve, visszaugrik rá. Szöveges leírásban a hatás egyszerűen elvész, hiszen nem tudjuk nem észrevenni azt a mondatot, hogy „ott áll egy sötét alak”, és nem is tud olyan feszültséget felépíteni, mint egy kép, amelyet idegesen fürkészünk, mert nem tudjuk, mi és honnan tűnik majd elő.
Mindent összevetve azonban inkább a pozitív irányba billen a mérleg a Horrostör megítélésekor, főleg, mert a stílusbéli hibákat nagyrészt elfedi a jellegzetes hangulat és a kritikus hangnem. Bár jelen van a klasszikus értelemben vett borzongatás is, a történet legijesztőbb vetülete mégis az irónia mögött rejtőzik. Vásárlóként vagy dolgozóként, de kiszolgáljuk a modern világ ORSK-jait, szemet hunyva az olcsó marketingszövegek csekély igazságtartalma fölött, közben pedig mind szívesen hisszük, hogy valami nagyszabásúnk vagyunk a részei, és rémülten rezzenünk össze, amikor a világ felszíne alá nézve csak sötétséget látunk. Nevezhetjük mókuskeréknek vagy ALBOTERK futópadnak (szürke tölgy, bükk és sötét tölgy színben), de tény, hogy túl könnyű a végtelennek tűnő, értelmetlen ismétlés csapdájába esni, és ennél kevés ijesztőbb dolog létezik.
