A Kontinenst hat isten uralta. Kolkán, Vúrtya, Tálhavrász, Ahanász, Dzsukov és Olvosz tettei alakították a világot, formálták a valóságot, törvényeik szerint éltek az emberek milliói. Ám egy napon egy elnyomott szájpúri, a semmiből előlépő kadzs végzett az istenekkel, megdöntötte a Kontinens uralmát, hazáját pedig a leghatalmasabb országgá tette a földön. Hetvenöt évvel később, a történet kezdetére Bulikov lecsúszott, pedig a hajdani legfontosabb város volt, ahol a hat isten közösen rendezte vitás ügyeit, ma nyomornegyedekkel és lepusztult épületekkel teli hely. A szájpúriak uralják a Kontinenst, kirendeltjeik élet-halál urai, az itt élőknek viszont szigorúan tiltják, hogy akár csak beszéljenek a halott isteneikről. Amikor azonban brutálisan meggyilkolják a nagy szájpúri tudóst, Efrem Pangyüit, egy titokzatos nő érkezik a városba segédjével. A törékeny, szürke kisegérnek tűnő Shara Thivani és óriás északi titkára, Sigrud nem egyszerű nagykövetek: ők ketten a legjobb kémpáros Szájpúr történetében, Shara pedig a Kontinens történelmének – és az isteneknek – az egyik legnagyobb szakértője. Bár sok mindenre felkészültek, a nyomozás során olyan dolgok kerülnek a felszínre a városban, amelyek a jelent, a jövőt, a múltat, sőt, a valóság egész szövetét képesek végleg megváltoztatni.
Ne tévesszen meg senkit sem az eléggé sablonosnak ható történet: a nyomozás valóban különös dolgokat hoz a felszínre, és a regény legerősebb része – meg merem kockáztatni, emiatt fognak sokáig emlékezni rá az olvasók – éppen az, ami a felszínre kerül. Nem kertelek: Robert Jackson Bennett első fantasyje olyan elemi erejű világalkotást visz végbe, ami még az én galaktikus léptékű sci-fikhez szokott elmémet is lázba hozza. Először is, ez a világ nem csak kimozdul az idehaza sokak fejében élő, európai kultúrkörre épülő fantasy világképből, de még csavar is a világán egy párat, például azzal, ahogyan az isteni tettek hatását kezeli. A Kontinens és Szájpúr viszonya annyira érdekes és sokrétű, hogy érezni, nem volt mindenre hely a könyvben, viszont Bennett nem is akar mindent kifejteni, éppen csak annyit mond el, amennyi feltétlenül szükséges.
Szájpúr már a nevéből következően is ind gyökerű, a lakói sötét bőrűek és a leírások alapján az indiaiak jegyeit viselik magukon. Évszázadokig ők voltak az elnyomottak, a rabszolgák, akiknek az élete semmit sem ért. Azonban a változás után ők váltak gyarmatosítókká, az oroszos - és itt-ott belső-ázsiai? - nevekkel teleszórt Kontinens leigázóivá. Olyan ez, mintha India egyik napról a másikra meghódította volna a Brit Birodalmat (ugyanakkor Szájpúr sok hasonlóságot is mutat a XIX. századi Egyesült Királysággal bürokráciája, tengeri flottája és világias szemlélete révén). A szerző ehhez hozzáteszi még a maga egyedi ötleteit: az istenek eltűnésével az általuk teremtett dolgok is eltűntek. A Villanásnak nevezett jelenség során komplett városrészek, épületek, szobrok szívódtak fel, emberek ezrei haltak meg, járványok söpörtek végig a Kontinensen, ami teljesen összeomlott. Már ennyiből is látszik, hogy a Lépcsők városa egy messzemenőkig kidolgozott világban játszódik, ahol hiába tagadják a szájpúriak a mágiát – hiszen nekik nem voltak soha isteneik, és a varázslatot is mindig csak ellenük használták –, és egy ipari forradalmat élő társadalomban élnek, mégis szembe kell nézniük vele: a mágia valóság.
Viszont éppen ez a grandiózus világépítés az, ami mellett kissé elnagyoltnak tűnik a regény többi része, ez pedig, ahogy haladnak előre az események, egyre inkább eltereli a figyelmet az ötletes háttértől, egyre zavaróbb lesz a történet nyilvánvaló megszerkesztettsége. Bennett jó író, és úgy látszik, most biztosra ment, nem kísérelte meg, hogy a különleges és ötletekkel teli világát furcsa és meglepő csavarokkal teli történettel töltse meg. Megmaradt a jól bevált sémáknál, ami néha kifejezetten erőltetett fordulatokat eredményezett. Kapunk egy nyomozást, ami megannyi machinációval és kutatással jár együtt. Ezzel önmagában semmi baj nem lenne, de sokszor érezhető volt, hogy minden éppen úgy történik, ahogyan történnie kell, kiszámíthatóvá vált a regény. Még egyes jeleneteken belül a szereplők reakciói is olyanok voltak, amilyet elvárnánk tőlük. De éppen ebben rejlik szerintem a probléma: jobb volna, ha nem tudnám, mit fognak tenni a szereplők, ha nem érezném azt, hogy egy előre megírt kottából játszanak. Akarva-akaratlanul is felfigyeltem erre, és nem tudtam elengedni magam, végig az járt a fejemben, hogy jobban élveztem a háttérvilág kibontakozását, mint magát a cselekményt. Sokáig töprengtem, hogyan lehetne jobb a regény történetszála, míg végül valahogy így fogalmaztam meg: merjen kockáztatni. 
Ez a biztonsági játék a történet végén olyan fordulatokra kényszerítette a szerzőt, amelyek között volt, ami már nagyon zavart, ez pedig erősen rontott az amúgy kellemes olvasási élményen. Nem kezdtem el hibát keresni a karakterek kidolgozottságában, sablonosságában – pedig itt is lehetne mit kritizálni –, elfogadtam egy-két nyilvánvaló húzást a szereplők múltjával kapcsolatban, egyszerűen csak próbáltam elmerülni a világban. Mert a Lépcsők városa akkor volt a legélvezetesebb, amikor mesélt. Mesélt az istenekről, mesélt a kadzsról, mesélt Szájpúr és a Kontinens politikai viszonyáról, mesélt múltról, csodákról, szörnyekről, hősökről és sötét titkokról. Sokat elmond a történetről, hogy jobban érdekelt, hogyan igázta le a kadzs a kontinenslakókat, mint a jelenben lévő rejtély. A végkifejlet persze sikeresen magával ragadott, de az is csak azért, mert a múlt jelenné vált. Hangozzon ez bármennyire is szigorúan, de a múlt izgalmasabb volt, mint a jelen.
Ugyanakkor én nagyon bízom Robert Jackson Bennettben, mert ezt a könyvét a történet gyengeségének ellenére nagyon élveztem. Remélem, hogy amit a világépítés terén művelt, azt képes a történeteibe is átültetni, lesz annyira sziporkázó és lehengerlő, mint amennyire Bulikov isteneinek világa. Az a regénye majd teljesen elvarázsol, és még ha lesznek is hibái, azt fogom mondani: ez a fickó mert kockáztatni. Meg lehet tanulni a jó történetvezetést, de azt, hogy egy regény bevonjon és letaglózzon, ahhoz tehetség kell, Bennettben pedig érezni, hogy megvan ez a tehetség. Sokszor többre becsülöm a merész írásokat, mint a jól, vonalzóval megszerkesztett regényeket, mert az ötletesség, a rizikó az, ami előre viszi nem csak a fantasztikumot, de magát a szerzőt is. És ha már a világban ennyi ötletesség van, akkor a történet is megérdemelne ebből többet.
