Mielőtt első felindulásból írtam volna erről a könyvről, gondoltam, kipróbálom, hogyan viszonyul hozzá egy nem szakmabeli, és a kötet hátlapján olvasható „Kreatív írás alapmű a szórakoztató irodalomban” megjelöléssel egy villamosmérnök kezébe adtam. Mérnökünk rögtön a könyv végére lapozott, és döbbenten kérdezte, hol van a szakirodalom-jegyzék, majd a lapokat végigpörgetve az idézetekhez tartozó lábjegyzeteket kereste, végül visszatért az elejére, hátha legalább a szakmai lektor nevét megtalálja – nem járt sikerrel. Varga Bea nyilván számított ezekre az észrevételekre, és már a bevezetőben egyértelműsíti, hogy nem „tankönyvet” ír, csak szórakoztatni akar, hiszen az írás játék. Kérdés, hogy ez a kijelentés mennyire indokolja a hazai és nemzetközi zsánerirodalomból vett szemléltető példák hiányát, és a „lapozgatós” könyv ide-oda kapó, logikátlan fejezetsorrendjét.
Saját vállalását egyébként nagyrészt teljesíti: a szöveg valóban szórakoztató, egyszerű és azok számára is élvezetes, akik még csak ismerkednek az írástechnikával. A kezdő szerzőknek egyes részek kimondottan hasznosak lehetnek: viszonylag árnyalt képet kapunk például a YA irodalomról, a könyvkiadásról szóló fejezet pedig (a borítóval ellentétben) nem vonja cukormázba a valóságot, és hitelesen ír a megjelenésig tartó útról. A zavaró hibák és pontatlanságok – amiket a továbbiakban részletesen ismertetek – ugyanakkor felvetik a kérdést, mennyire ajánlható ez a kötet a még tájékozatlan, írás iránt érdeklődő fiataloknak, akik valóban „receptként” értelmezik a benne foglaltakat.
A tördelési bakik egy részén talán átsiklik majd a tekintetük, bár nem túl elegáns, amikor a kinyitott könyv bal oldali lapján kis jegyzet biztat arra, hogy ha egy adott téma érdekel, akkor lapozz az x. oldalra, holott az x. oldal a kinyitott könyv jobb oldali lapja (ez háromszor is előfordul). A kötet „játékos” szerkezete több helyen próbára tette a szerkesztőt is, a 237. oldalon például a „majd beszélünk róla” kifejezés egy olyan fejezetre utal, ami a 118. oldalon kezdődik. Ennél kellemetlenebb malőr A Gyűrűk Ura magyar megjelenési évének hibás közlése (1984. szerepel 1981. helyett), ami egy zsánerirodalmi szakkönyvben bajosan megengedhető.
A tördelési és szerkesztési gondoknál lényegesen súlyosabb kérdéseket vetnek fel a tartalmi és szakmai problémák. Egy szakmabelinek ugyan azonnal szemet szúrnak a gyakori sarkítások és túlzások, a könyvkiadás világában kevésbé jártas kezdő azonban könnyen alapigazságokként értelmezi ezeket. A szerző ugyan többször jelzi, ha felnagyít, vagy leegyszerűsít valamit, ennek ellenére még a fejezetcímek között is akad erősen kategorizáló és diszkriminatív, például az „Írástechnikai hibák életkor, nem, foglalkozás alapján.” Ez a hozzáállás aligha segíti az egyébként is előítéletekkel terhelt magyar zsánerirodalmat, de rövidtávon talán nem fejt ki annyira káros hatást, mint az írástechnikai terminológia pontatlan fordítása és félremagyarázása.
A siker tintája nem tartalmaz ugyan túl sok fogalom meghatározást, így viszont még inkább kitűnnek a pontatlanságok. A high és low fantasy közötti különbséget Varga Bea szerint a mágia mennyisége jelenti, nem pedig az, hogy a másodlagos világ önmagában, vagy a miénkkel párhuzamos világként jelenik meg. Ez a szokatlan definíció még az alapművek besorolását is megnehezítené, úgyhogy csak remélhetjük, hogy a szerző hamarosan kidolgoz egy olyan rendszert is, aminek segítségével a mágia mennyisége objektíven mérhetővé válik. A snowflake (hópehely) elnevezésű regényszerkesztési technikából valamiért „hógolyó” lesz, és még magyarázatot is kapunk a képzavarra: „Ahogy a hegyről leguruló hógolyóhoz hozzátapadnak a kristályok, és lavinává dagad, úgy nő az ilyen történet is.” A hópehely módszernek valójában több változata is létezik, lényege, hogy először a történet alapinformációit rögzítjük (például egyetlen mondatban fogalmazzuk meg a regény cselekményét), majd ezeket fokozatosan bővítjük, de nem véletlenül hópehely és nem hógolyó a neve. A módszer megfelelően hivatkozott, linkekkel (és hópelyhekkel) ellátott ismertetője már 2013 óta elérhető magyarul az Irodalmi Boncasztalon. A Boncnokot egyébként Varga Bea a saját honlapján is ajánlja, így a Könyvmolyképző olvasói nyilván csak a karácsony előtti megjelenésre való tekintettel kaphattak hógolyót hópehely helyett.
A könyv agyonhasznált varázsszava a „dramaturgia,” a szerző azonban csak kerülgeti a témát, feldob néhány fogalmat, aztán lógva hagyja őket a levegőben, definíció és szemléltető példák nélkül. Kiderül ugyan, hogy a történeteknek dramaturgiai szempontból van eleje, közepe és vége, de arról kevés információt kapunk, hogy ezeknek az egységeknek mi a szerepük a dramaturgiai ívben. Magáról a dramaturgiai ívről többször is szó esik, de elemei sporadikusan bukkannak fel a szövegben, lehetetlenné téve ezzel, hogy az olvasó fejben egymás után tudja illeszteni az egyes lépcsőfokokat. A „dramaturgiai tetőpontról” pedig például megtudjuk, hogy a „legtöbbet ezzel foglalkoznak a kreatív írás könyvek,” de egy ilyen könyv címét hiába is keresnénk a szövegben. Persze lehet, hogy a dramaturgia titkát mégsem a bevezetőben emlegetett sárkány őrzi – a kötet alapján sokkal valószínűbb, hogy az Írástudó Íróiskolában rejtegetik.
Nem voltak magas elvárásaim A siker tintájával szemben, számítottam rá, hogy nem old meg olyan fontos problémákat, mint a tágabb írástechnikai terminológia magyarítása, vagy a nemzetközi szakirodalom megismertetése a kezdő szerzőkkel, de azt reméltem, könnyed kapuolvasmányt nyújt azoknak a fiataloknak, akik most kezdenek barátkozni az írástechnikával. Ez az elvárásom sem teljesült maradéktalanul, sőt, a torzítások és félremagyarázások tükrében úgy érzem, ez a kötet kifejezetten káros hatással lehet a kezdő írókra. Mindnyájunk javára válna, ha a Könyvmolyképző végre felismerné, milyen lavinákat képes elindítani a hógolyóival, és a magyar zsánerirodalomban betöltött, tagadhatatlanul jelentős szerepével arányos felelősségtudattal nyúlna az írástechnikához.
