Az Időláda két történet összefonódása: az egyikben Obszidiána hercegnő sorsát követhetjük végig, míg a másik a nem túl távoli jövőről szól, ahol egy kislány, Sigrún, a világvégével kell, hogy szembesüljön.
Obszidiána története érdekes változat a Grimm testvérek Hófehérkéjére, amelyben Dímon király, miután meghódította az egész világot, az idővel is harcba akar szállni. Égen, földön keresi az örökélet titkát, végül egy csapat törpe egy üvegkoporsót visz a színe elé, amelyben megáll az idő annak, aki belefekszik. A koporsót a hercegnőnek tartják fent, és csak akkor engedik ki belőle, amikor az adott nap méltó hozzá. Obszidiána így egyre inkább eltávolodik a körülötte élőktől, mígnem hosszú időre a ládában reked.
A történet vegyes elemekből áll össze: a Hófehérke csupán a bázis, mellette más mesék is megjelennek, sőt, még a modern világ is szerepet kap (például az udvari könyvelő, Exel személyében). A helyszínt és a kort szintén a valósághoz köti Dímon királyságának neve (Pangea), és a földrészek szétszakadása, amely a regény egyik fontos eseménye. Obszidiána világa így egy furcsa fantasy egyveleggé áll össze, amely a népmese stíluselemeit használja, ám több ponton eltér a megszokott sémáktól.
Karakterábrázolása is hasonlóan kevert, mivel a szereplők a kidolgozottság és a mesei archetípus között mozognak – Obszidiána például sokáig teljesen színtelen mellékszereplője saját történetének, csupán „a királylány” és semmit több, ám ez idővel megváltozik. A folyamatot Kári érkezése indítja be, aki ugyan csak egy tolvaj, de elnyeri Obszidiána szívét, és nem mellesleg felnyitja a szemét a világgal kapcsolatban.
A népmesétől legtávolabb a földrészek szétszakadása után következő részek állnak, amikor a tragédiára való tekintettel sokáig nem engedik ki Obszidiánát a koporsóból, és az időben rekedt, „halhatatlan hercegnő” köré vallási kultusz épül. Dímon zsarnokká válik, országában az elnyomás és a szegénység lesz az úr. Az udvar megpróbálja fenntartani a tökéletesség látszatát Obszidiána előtt, ekkor érkezik Kári, aki időről időre megszökteti a királylányt, így az megismeri a szomorú valóságot.
A kaland vége összefonódik a regény másik, alternatív jelenben játszódó történetszálával – itt az emberek bezárkóztak időládáikba, hogy kivárják a jobb napokat, ám a megfelelő idő sosem jött el. Az időládák Obszidiána koporsójának másolatai, és ahogy Dímon, úgy a modern ember sem tudta bölcsen használni az idő megfagyasztásának képességét.
A jelenről azonban nagyon keveset tudunk meg, ez a történetszál sokkal kevésbé kidolgozott, mint a mesei. E mögött állhat tudatos írói döntés, hiszen a párhuzamos történetvezetésnek fordított előjeleket ad: a népmese lesz részletes és komplex, míg a valóság leegyszerűsített és sematikus. Az eredmény azonban nem feltétlenül éri el a kívánt hatást, mivel egyszerűségük mellett még a népmesék is tartják magukat egy következetes belső logikához, ezt a logikát azonban az Időláda jelenben játszódó történetszálában nehéz felfedezni.
A kislány, Sigrún látszólag véletlenül ébred fel, a szülei a ládákban maradnak, ő pedig egy idegen kisfiú vezetésével csatlakozik egy csapat gyerekhez. A gyereknek egy Viola nevű nő mond mesét minden nap (ez Obszidiána története), mert szerinte a mese tartalmazza a világ megmentésének kulcsát. Más felnőtteket nem próbálnak felébreszteni, mert „hiábavaló lenne”. Nem világos, hogy a gyerekek miért bíznak meg Violában – Sigrúnnak vannak kétségei, de ennek ellenére szó nélkül csatlakozik az idegenekhez –, ahogy végül az sem derül ki, miért mentheti meg az embereket a mese.
Viola szerint Obszidiána átka szállt a világra az időládákon keresztül, és csak az törheti meg, aki megérti az átok eredetét. A mese azonban ebből a szempontból rengeteg felesleges részt tartalmaz – olyanokat, amelyeknek nincs közük a koporsóhoz, csak a hercegnő életét taglalják –, ráadásul a praktikus információ arról, hogy hogyan lehet kikapcsolni minden időládát, nem is szerepel magában a történetben (ezt a gyerekeknek maguknak kell kinyomozniuk). A mese tanulsága valóban fontos lehet, lélektani szempontból, ám ez pont nem azoknak szól, akiknek Viola mesél.
A ládák használatáért ugyanis a felnőttek a felelősek, a hibákat eleve ők követik el. Pont, ahogy a mesében Obszidiána, úgy a valóságban a gyerekek is ráéreznek az időláda veszélyeire, és nem akarják használni: a szülők kényszerítik őket. Viola meséje így nyitott kapukat dönget náluk, a valódi problémát pedig nem oldja meg – a felnőttek felébrednek, de a morális tanulságból kimaradnak. Ezáltal a regény vége következetlennek hat, mivel az emberek derűsen nekiállnak újraépíteni a világot, minden átmenet nélkül belátva, hogy a ládák használata hiba volt, holott erre még Obszidiána mesés történetének szereplői sem voltak képesek.
Ezen kívül problémás az időládák modern ábrázolásának kérdése is. Míg a mesében Dímon királyt a szeretet motiválja a koporsó használatára, addig a jelenben a ládákat forgalmazó Tímax könnyebb életet ígér az embereknek, akik egytől egyig úgymond áldozatul esnek a hangzatos marketing szövegeknek (például: Soha többé februárt!). Ez egyrészt azt feltételezi, hogy a modern embert a reklám uralja, hogy nem befogadói, hanem elszenvedői, döntésképtelen áldozatai vagyunk a felénk küldött üzeneteknek. A regény világában tehát ha egy nagyvállalat kiplakátozza a várost azzal a mottóval, hogy mindenki ugorjon a kútba, az emberek beleugranak. Másrészt a Tímax hirdetési mögé gyakorlatilag a modern technológia bármely termékét odagondolhatjuk, vagyis a technika vívmányai, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy megkönnyítik az életünket, valójában elveszik azt, és bár lehet őket „bölcsen használni”, a regényben erre nem látunk példát.
Obszidiána története és a jelen így szembekerül egymással – a mese árnyaltan és emberien ábrázolja a kérdést, míg a modern kort a népmesei szélsőségesség jellemzi. Az előbbi egy idilli világ, ahol kezdetben emberek és állatok harmóniában élnek, akárcsak az Édenkertben, ám Dímon király nagyravágyása felborítja a paradicsomi rendet, és a koporsó megjelenése végleg megpecsételi az emberek sorsát. Főleg jelenkori szereplése által a koporsó, azaz az időláda a modern technikát szimbolizálja, így a regény a fantasy egyik romantikus hagyományához nyúl vissza: az ideál világa egy technológia előtti kor, ahol ember és természet harmóniában élt, és ahol a technika vívmányai szélsőségesen rossz fényben tűnnek fel.
Bár e nézet meghatározó eleme a fantasy irodalmának, megjelenése az Időládában nem hiteles. A regény úgy fogalmaz meg kritikát a modern kor emberéről, hogy a jelenről sematikus, végtelenül leegyszerűsített képet fest, így saját maga teszi hiteltelenné az emberek kollektív döntését az időláda használata mellett. Egy huszonegyedik századi ifjúsági regénynek sokkal komolyabb érveket kell felsorakoztatnia a technika ellen, hiszen megcélzott olvasóközönségének számos eszköz igenis megkönnyíti az életét, sok szempontból pozitív hatással van rá. Az ipari forradalmak és a világháborúk idejében valóban jogos volt az a fajta félelem és kétkedés, amely például Tolkien műveiben szerepel az iparosodással kapcsolatban, manapság azonban a technológia kérdésköre sokkal komplexebb annál, mint sem hogy binárisan ítélkezzünk fölötte: jó, vagy rossz. Ezt főleg a kisebbekben, a fiatalokban kell tudatosítani, segíteni kell nekik, hogy reflektálhassanak az újonnan felmerült problémákra, hogy reálisan tudják megítélni egy-egy eszköz használatának előnyeit és hátrányait, legyen az időláda, vagy okostelefon.
