Úgy döntöttem, nem fogok kertelni, hanem egészen egyszerűen megírom, hogy miért vett le ez a 2004-ben megjelent kötet a lábamról. Az angliai Susanna Clarke 1993-ban kezdett el dolgozni első könyvén, mely megjelenése után hat díjat nyert, majd 2015 tavaszán, nyarán a BBC One levetítette hétrészes minisorozatként. A kulturális, irodalmi, politikai, irodalomtörténeti, kultúrtörténeti, filológiai témákat körüljáró, azokat esetenként kifordító, majd újraolvasó fantasy regény elképesztő részletgazdagsággal tárja az olvasó elé a Régensség korabeli Anglia szociális szokásait, különcségeit és furcsaságait. Mindezt két teljesen különböző személyiségű férfi állandó, a korabeli társas érintkezést figyelembe vevő, manírokkal súlyosan terhelt szócsatáin keresztül írja le Clarke. A hollókirály egy lassan hömpölygő és a 19. század elejei Angliát vállára emelő pasztiche, ami minden szavát komolyan veszi, mulattatóan vitriolos, de nem bántó.
A könyv az angol irodalom szerelemgyereke: a gótikus regény, a comedy of manners, ami itt fantasy of manners-ként (is) olvasható, alternatív történelmi regény és kalandregény. Ezen műfaji sokszínűség igazodik a narratíva hullámzásához is. Egyfelől jellemző rá a Jane Austen-i történelem-kizárás, másfelől az a Charles Dickens-féle történelemszemlélet, ami szerves és a narratívát alakító tényezőként számol a világtörténelem eseményeivel. Ez a két elképzelésrendszer a két főszereplő viselkedésében is észrevehető. Strange aktív résztvevője és formálója a valódinak ismert történelemnek, találkozik valós személyekkel, míg Norell kevésbé él publikus életet, gondolatai befelé irányulnak és egy eszmének szenteli életét. Ugyanakkor nem ez az egyetlen választóvonal kettejük közt. A mester és tanítvány alá- és felérendeltségi viszonyában előbbi alul, utóbbi felül van, ami további konfliktusforrás, valamint katalizátor is a történetben.
Tehát a történet az egyetlen angliai aktív varázslópáros, Gilbert Norell és Jonathan Strange kapcsolatát követi nyomon 1806 őszétől 1817 februárjáig, tavaszáig. Kapcsolatuk megannyi fordulatot vesz - a barátságtól az ellenségességig -, mégis elsődlegesen a címszereplőhöz való viszonyuk az, ami miatt a kettejük közötti nézetkülönbség látszólag feloldhatatlan. John Uskglass, a Hollókirály, a narratíva központi alakja megosztó személyiség. Származásának misztériuma, tetteinek érthetősége és létezése körüli bizonytalanság miatt szélsőséges reakciókat vált ki a két mágusból. Egyrészt ugyanis Észak-Anglia, a Pokol túlsó oldala (Agrace) és Tündérföld uralkodójaként az angliai varázshasználók számára biztosította a mágiát, eltűnése után pedig magával vitte azt. Másrészt ezzel a tettével létrehozta a mágikus történelmi tudatot és időszámítást, ami sok hasonlóságot mutat Hésziodosz aranykor-mítoszi felosztásával, vagyis van aranykor, ezüstkor és rézkor.
Uskglass mássága felforgatja az angol racionalitást. Nem pusztán lényének csodás mivolta, de az esetleges visszatértének próféciáját tartalmazó könyv is megfoghatatlan, szövevényes és olvashatatlan, mert Uskglass saját írásmódjával - a Király Betűivel – jegyezték le. Ezzel párhuzamosan bármi, ami a Hollókirállyal kapcsolatba hozható eltávolodik az ésszerűen megmagyarázhatótól: vagyis a gótikus hagyomány azon sajátosságára reflektál Clarke, ami szerint a másik a saját része, nem egy külsőleg meghatározott fenyegetettség. A másikat a regényben egyértelműen a nem angol jelöli. Az írónő ezen hagyomány másik gondolatát, vagyis a veszély kívülről való érkezését és annak károsként való elkönyvelését ugyancsak megjeleníti Európa és Tündérföld kettősében. Előbbi esetben a gótika paradox mivolta Észak-Anglia esetében látható: része Nagy-Britanniának is, „ami jól látható a térképeken” (355. o.), vagyis valóságos, de Uskglass királyságaként is olvasható, ami mégis más. Habár van lobogója, amire fel lehet esküdni. Utóbbi esetben Európa földrajzi egysége nem sérthetetlen, összekuszálható és bontható, amit Strange meg is tesz, amíg a kontinensen tartózkodik és Anglia ellenségeivel hadakozik; Tündérföld erdeje pedig egyértelműen nem hívogató hely, hanem „baljóslatú volt, kifürkészhetetlen és cseppet sem angol.” (366. o.).
Clarke világépítési technikája első olvasásra meghökkentő lehet. Temérdek anekdota, közbeékelt mondanivaló, több oldalra rúgó lábjegyzet akasztja meg a történet fősodrát. A recepció ezt a választást mindenképpen üdvözölte, viszont kétségtelen, hogy más olvasási stratégia kell a befogadás során, mint más fantasy könyvek esetében. Megjegyzem, néhány lábjegyzet később novellává cseperedett, amiket a Búcsúbáj hölgyei és más történetek című novelláskötetben jelentetett meg az írónő 2006-ban; magyarul pedig 2007-ben az Agave Kiadó gondozásában, magát a regényt is fordító Heinisch Mónika tolmácsolásában látott napvilágot.
A fiktív világ az általunk ismert világ mágiával. Erre a tényre a regény nem mágikus szereplői olyan kuriózumként tekintenek, amit csodálni lehet, érdeklődni iránta és persze beszélni róla. A szalonokban és esteken a két varázsló a 19. század első évtizedének hírességeiként tűnik fel, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A korabeli lapok, élclapok és szatirikus röplapok, mint a tömegtájékoztatás első orgánumai kedvelt témájukká emelték a mágiát és mágusokat. Norell még lapot is alapított, hogy az angol mágia ügyét gyorsabban vihesse előrébb. Ezek a részletek roppantul élvezetesek az olvasó könnyebb beleélését hivatottak szolgálni, viszont a szociális érintkezések és a parti etikett leírása fáraszthatja az arra nem kíváncsi befogadót. Meglátásom szerint azonban a könyv fő ereje pont a nyelvben van.
A nyelvi regiszter Austent és Dickenst indézi, utánozza és parodizálja. Számlálhatatlan nyelvi akrobatika - eufémizmus, ráutalás, másmondás, kétértelműség, metafora és más retorikai alakzat - rejtőzik a szövegben. Sajátos irodalmi utalásokban is bővelkedik a szöveg: van ahol torzítja, például amikor John Ford 'Tis Pity She's a Whore 17. századi drámájának címével kajánkodik két szereplő (Tis Pity She's a Corpse), van ahol pedig kendőzetlenül utal az írónő más irodalmi szövegre vagy alakra, például Ann Radcliffe, William Shakespeare és Lord Byron említésekor. Clarke foglalkozik még a nők 19. század elejei helyzetével Mrs. Strange és Lady Pole alakján keresztül, az orientalizmussal Stephen Black történetével, a bolondokkal, mint a 19. század későbbi spektákulumaival és az elhunytak testéről származó tárgyi ajándékokkal, mint kulturális szokással.
Nem egyszerű olvasmány A hollókirály. Az elvárási horizontja, az elnyert díjak miatt, jóval magasabb, mint más első kötetnek. Nem szokványos fantasy történet, érdeklődése széleskörűbb egy fiktív világban játszódó történet elmondásánál. Belépő egy nagyszerűen megkonstruált univerzumba. Hiába, hogy a főbb karakterek nincsenek túlbonyolítva, kisebb rosszindulattal akár sablonoknak is lehetne tekinteni őket, hiába a főnarratíva viszonylagos egyszerűsége és modorossága, ami sokakban ellenérzéseket kelthet, a hangsúly átkerül magára az alkotott világra, ami bámulatos aprólékosság iskolapéldája. Ebben a könyvben létrejött az együttállás, amikor műfajok, regiszterek, idő és szorgalom egymásra találnak, hogy valóban egy - feltehetőleg - fantasy klasszikust hozzanak létre.
