Ha nem vagy fenn a Facebookon, nem létezel. Ott történik minden – a képzeletemben így csapódott le az a beszélgetés, aminek a hatására egyetemi éveim elején csatlakoztam a kék fejléces cég közösségi hálózatához. Azt hittem, olyan lesz, mint magyar „elődje,” az Iwiw, ahol beállítok egy-két adatot meg egy profilképet, és százévente egyszer majd küldök valakinek egy levelet. De nem: ma már az FB az elsődleges hírolvasóm és nemzetközi lapszemlém, irodalmi folyóiratom, utazási magazinom, üzenőfelületem, tudakozóm, programszervező asszisztensem, fotóalbumom és mémgyűjteményem. Ezenkívül egy időben volt Twitterem, és egyetemi kötődésem miatt Researchgate és Academia.edu profilom. YouTube nélkül nem tudnám mivel eltengetni üres késő esti óráimat. Dolgaimnak negyedét nem tudtam volna elvégezni, ha nincs a közösségi média, és harmadannyi IRL társaséletem lett volna, ha nem tudom on-line megszervezni. Arról nem is beszélve, hogy esélyem se lett volna megjegyezni az összes ismerősöm születésnapját, vagy akár a nevét(!), ha nincs a Facebook.
Hiába, ma elképzelhetetlen az élet egy 20-30 körüli fiatalnak a nagy közösségimédia-óriások és a szilícium-völgyi techcégek áldásos tevékenysége nélkül. Ilyen fiatal a kozmetikai márkára emlékeztető névre keresztelt Maebelline Holland is, aki az egyetem után aktatologatónak beül egy nevenincs városka közműcégébe, ahol szürke hétköznapjait tengeti, egészen addig, amíg legjobb barátnője, Annie be nem ajánlja a Körhöz. A Kör a közösségi média non plus ultrája, egyszerre van benne a rövidüzenet-bizniszben, a cikkmegosztósdiban, a videostreamingben, és a világmegváltásban. A cég kampusza átmenet egy modern falanszter és egy élménypark között, ahol a különféle épületek a világtörténelem korait idézik (Reneszánsz, Felvilágosodás, Ipari forradalom, stb.), és mindenki bent lakik a cégnél, mert a külvilág elviselhetetlen a Kör nyújtotta arany élethez képest.
Mae persze a legalján kezdi, a könyvben Ügyféltapasztalatnak (Customer Experience, vagyis ügyfélelégedettség, ha már az ügyfélszolgálat nem elég) nevezett részlegen, ahol minden nap rázúdul a munka, és mindenkinek a kedvére kell tennie, mert ha százból 91%-osra értékelik a teljesítményét, akkor valamit nagyon rosszul csinál. Közben szép lassan bekötik a Körbe, kap saját közösségimédia-fiókot, kamerát, céges laptopot, szüleit is bevonó egészségügyi biztosítást, és szép lassan elsajátítja a vállalati hűség kultúrájának legapróbb részleteit is.
Íme, ez egy kiváló alapszituáció lehetne. Eggers érezhetően ráment arra, hogy a Kört egy jóindulatú techdiktatúra eszközének állítsa be, akik szép lassan bekebelezik a magánszférát, és a demokrácia, az átláthatóság nevében megássák a szabad akarat sírját. Mert hát kinek volna lehetősége lázadni, ha minden mozdulatodat kamerák és embertömegek követik, és ha egy napig nem posztolsz semmit, kismillióan bírnak téged megnyilatkozásra? Rengeteg feszültség forrása lehetett volna. De Mae túl naiv, túl könnyedén megadja magát „A titok hazugság. A megosztás törődés. A félrevonulás hazugság.” 1984-ihletésű ideológiájának és a simaszájú TED-előadásoknak ahhoz, hogy érdemleges disztópia kerekedjen ki a regényből. Mae simulékonyságánál már csak a Kör konfliktuskezelési módszerei unalmasabbak: mindenféle fenyegetés nélkül leülnek megbeszélni a dolgot, és addig mossák Mae agyát, amíg meggyőzik, hogy minden esetleges ellenérzése alaptalan. Felbukkan ugyan egy titokzatos alak, aki lázad a Kör ellen, Mae exe, Mercer pedig próbálja ráébreszteni a csili-vili technológiától ragyogó szemű főhősnőt, hogy „hasznos idiótaként” kiszolgál egy elnyomó rendszert, de mindketten esélytelenül küzdenek egy érdekesebb regényért.
Eggers olyan szájbarágósan állítja fel a regény alapkonfliktusát, hogy kétség sem férhet hozzá, kinek az oldalán áll, de olvasás közben egy pillanatra sem fogott el az érzés, hogy drukkolnom kéne a főhősnek, mert egy ilyen világban semmi baja nem eshet. Nem kell a cégvezetésnek belengetnie, hogy kirúgják, mert Mae minden atyai szidalomra hevesen bólogat; nem zsarolják meg beteg szüleivel, nem kompromittálják igazán semmivel. Igaz, a cég mindent látó kamerái lencsevégre kapják „irodai” szex közben, de amikor nyilvánosságra kerül (értsd: azonnal), nem lesz belőle botrány, hanem a névtelen hozzászólók szépen rábeszélik, hogy hagyja ott a gyorsan elsülő srácot, és keressen inkább egy hozzáillő partnert. Annyira ki van lúgozva a cselekmény, hogy hűvös távolságtartással szemlélhetjük az eseményeket. Az az igazság, a technikai újítások nem hoznak új kellemetlenségeket: minden „fordulatot” láttunk már a Facebook és a Google kapcsán, Mae pedig engedelmes fogaskerékként bizonygathatja magának két fantáziátlan szexjelenet között (sajnos nem úsztuk meg), hogy nem is olyan nagy baj a (magán)életünkről lemondani.
Azért szomorú A Kör ötlettelensége, mert a témáról annyi remek regény született már. Az ifjúsági disztópiák közt ott van M. T. Anderson kísérletezgető Feedje (ami érthetetlen, hogy még nem jelent meg magyarul, 14 év alatt igazán felkarolhatta volna valaki), vagy Scott Westerfeld Csúfok-trilógiájának fontos negyedik kötete, az Extras. Nikesh Shukla Meatspace-e, Douglas Coupland JPodja, vagy akár David Llewelyn Elevenje több körrel izgalmasabb, kísérletezőbb és élvezetesebb, mint Mae csetlő-botló betagozódása a gépezetbe. Eggers egy gyakorlott író rutinjával ömleszti ránk a Kör kampuszának semleges leírásait, a szereplők megmaradnak könnyen értelmezhető, moralitásjátékokra emlékeztető figuráknak, a párbeszédekben kritikus él nélkül ontják magukból a kávészüneti süket dumát. A jellegtelenséget erősíti, hogy huszonnégy éves létére Mae sokszor egy idősebb, érettebb nő szófordulataival él – a magyar prózában szókincse túlontúl választékos, irodalmi, hiányzik belőle az internetgeneráció lazasága, a korszellem twitteres tömörsége, az a szmájlis, félangol fesztelenség, ami élettel telivé varázsolja a fiatalok beszédét. Félre ne értsenek, cseppet sem magyartalan, sőt, kifejezetten elegáns Nemes Anna fordítása, csak kötve hiszem, hogy harminc alatt bárki használná a „grüberli” szót a gödröcskés mosolyra, és évtizedek óta senki sem „sofírozott” senkit sehova. Márpedig nem egy mindentudó elbeszélőhöz van szerencsénk, a leírások Mae korlátolt szemszögéből jönnek.
A gond nem is a magyarban van, hanem Eggers vérszegény történetszövésében, lapos karaktereiben. Ami nem is biztos, hogy eredeti. A regény 2013-as kiadásakor felröppent a hír, hogy a könyv egyes részei, ha nem is szóról szóra, de tartalmilag egyeznek Kate Losse volt Facebook-alkalmazott tényfeltáró könyvével, a The Boy Kingszel. Eggers persze tagadja a vádakat, mondván, hogy nem olvasta Losse könyvét, nem járt semelyik techcég telephelyén, és nem olvasott sokat a közösségi médiáról egyébként sem. Lehet, hogy így történt, de rendkívül gyanúsak a hasonlóságok, amelyek többek közt a Jezebel portálon megjelentek a két szövegből. Ez az „ihlet” sok mindent megmagyarázna, így azt is, hogy miért lett annyira magyarázós, bőbeszédű könyv, és a cselekményt miért szakítják félbe folyamatosan technikai bemutatók és előadások, amelyek a vállalati kultúrában betöltött szerepük miatt a kelleténél több figyelmet kapnak Eggers regényében. Kár, mert A Kört sokszor úgy adják el, mintha Orwell update-elt változata lenne, az 1984 után a legfontosabb regény a médiáról, csakhogy Eggers főszereplője már kezdettől fogva magáévá tette a Borgok jelmondatát: „az ellenállás hasztalan.” Így pedig megfosztja minden drámai erejétől művét.
