Mitchell regényeiről köztudott, hogy bár különálló történetekként működnek, mind egy univerzumot alkotnak, ahol a színfalak mögött az örök életért folyik a harc. Ebben a közös világban karakterek járnak át egyik regényből a másikba, és ki jobban, ki kevésbé gabalyodik bele a halhatatlanok belháborújába. A harcról és az azt vívó felekről legnyíltabban a The Bone Clocks című regény beszél (kritikánkat lásd itt), ahol újra látjuk többek között Marinust, a jók oldalán álló halhatatlant. Hozzá, és a The Bone Clocks-ban bemutatott háborúhoz kapcsolódik szorosan a Slade House, amely sok szempontból kilóg a Mitchell regények sorából.
A legszembetűnőbb különbség a kötet hossza. Bár magyarul még nem nagy a Mitchell-választék, akinek valamilyen módon a kezébe került az író egy korábbi regénye (például: The Thousand Autums of Jacob de Zoet, Number9Dream), az tudja, hogy a Felhőatlasz, a maga több mint ötszáz oldalával átlagos méretűnek számít. A Slade House ezzel szemben szösszenetnek tűnik, és végső soron az is: kevésbé alkot egyéni, különálló történetet, habár a The Bone Clocks vagy más előzmény nélkül is érthető és élvezhető. A ragadozó típusú halhatatlanok, akik mások lelkének az ellopásával hosszabbítják meg saját idejüket, ismerősek lehetnek korábbról, de ha nem, a Slade House ezúttal részletesen beszámol a két főszereplő halhatatlan múltjáról és képességeiről. Az ikrek, Norah és Jonah Grayer, kivonták magukat szektájuk harcából és saját vállalkozásba kezdtek. Kialakítottak egy ház formájú csapdát, ahol képesek megállítani az idő múlását a maguk számára, ám ehhez bizonyos időközönként energiát kell szerezniük különleges emberi lelkek formájában. Kilencévente egyszer a Slade ház megnyitja kapuit és becsalogat egy-egy szerencsétlent, aki aztán az ikrek vacsorája lesz. Ezúttal megszokott mitchelli elemként, a ház és áldozatainak történetét öt különböző idősíkon követjük végig, 1979-től napjainkig. Ötletes húzás, hogy a regénynek éppen a saját megjelenésekor, 2015 Halloweenjén van vége.
A Slade House nem is tagadja tehát, hogy halloweeni történetnek készült, és ehhez is tartja magát. Sok klasszikus horror elemet sorakoztat fel (a gonosz ház, a természetfeletti erőkkel bíró ikerpár, az élők visszhangjaként gyötrődő szellemek), de mindezek mellett a humorra is hangsúlyt fektet. Alig burkoltan kacsint ki többek között Stephen Kingre, a Harry Potterre, de még Henry Jamesre és Poe-ra is, így egészítve ki a szokásos, univerzumon belüli utalásokat külsőkkel. Még mesei elemekből sincs hiány, van itt átváltozás, titkos kert, és elvarázsolt étel meg ital. Az igazi titok azonban a karakterekben rejlik. Míg a többi Mitchell regény főleg a komplex történettel szórakoztat (habár a szereplőkre sem lehet panasz), addig a Slade House leginkább a karakterein keresztül érinti meg az olvasót. Mitchell tehetségét mutatja, hogy rövid idő alatt bámulatos mélységet képes teremteni szereplői számára, így gyorsan kötődni kezdünk hozzájuk, legyen szó a 
tizenhárom éves, kissé kényszeres Nathan Bishopról, vagy a negatív önképpel küszködő Sally Timmsről. Pár bekezdés után nem tudunk nem izgulni értük, pedig hamar egyértelművé válik, hogy a Slade házból kevesen kerülnek ki élve. Mitchell írásaiban gyakoriak a horrorisztikus elemek, a Slade House azonban egyenesen rájuk koncentrál. Az ikrek a népmesék gonosztevőit idézi - Norah és Jonah csapdába csalják, aztán próbára teszik a hősöket, akik azonban egymás után buknak el. A ház egy szörnyű gépezet, ami addig működik, amíg valaki ki nem állja a próbát, és el nem pusztítja az ikreket. Innen nézve a történet akár sötét tündérmeseként is értelmezhető. A regényt sokan illették negatív kritikával, mondván, hogy egyszerű, hatásvadász és úgy egyébként jelentéktelen Mitchell többi művéhez képest. Tény, hogy a Slade House érezhetően hirtelen felindulásból született (eleinte csupán egy Twitter poszt volt), ám ez nem feltétlenül csökkenti az értékét. Valóban, a műfajra és a formára való tekintettel Mitchell olyan eszközökkel él, amiket nem feltétlen szoktunk meg tőle: csattanók, filmes elemek, popkulturális utalások szövik át a regényt, amit bátran emlegethetünk horrorként. Ez a műfaj még mindig sok negatív előítélettel küzd, ezért jó látni, hogy Mitchell kaliberű írók szintén kipróbálják magukat benne. Persze ízlés kérdése, de az eredményt semmiképp sem nevezném sem egyszerűnek, sem hatásvadásznak. Ami talán valóban bosszantó lehet, az a történet átmeneti jellege. Példaként filmes (azaz inkább tévésorozatos) eszközre, a regény úgy nevezett cliffhangerrel ér véget, vagyis igazából nincs konklúziója, csupán felvezeti a folytatást. Ez a többi regény egymással való szoros kapcsolata ellenére sem történt meg korábban Mitchell világában, így most nehéz eldönteni, mit is gondoljunk róla.
Az író saját állítása szerint hamarosan várható egy újabb regény, ahol Marinus és Norah Grayer ismét megütköznek egymással, így a Slade House-ra valóban a beharangozó szerepe jut. Ennek ellenére egy kellemesen borzongató hangulatú könyvről van szó, ami talán nem közelíti meg a korábbi alkotások komplexitását, vagy komolyságát, de aki nem veti meg a jó humorral írt, ötletes horrort, az nem fog csalódni benne.
