A római köztársaság összeomlásának évszázada bővelkedett a regények lapjaira kívánkozó sorsokkal, vérmérsékletétől és ideológiai beállítottságától függően mindenki megtalálhatta a saját hősét. Valahol a sors iróniája, hogy a legmostohábban azzal az emberrel bánt az emlékezet – hogy mást ne mondjak, még egy saját Shakespeare-dráma sem jutott neki -, akinek a keze alatt a birodalom végül kievickélt a polgárháborús viszonyok közül. Persze a történelmi és az irodalmi emlékezet sokszor eltérő szempontok alapján ítél: legyenek bármilyen jelentős érdemei is valakinek a történész szemével, nem biztos, hogy elég érdekes a személyisége ahhoz, hogy egy regényt is lehessen rá alapozni.
Amikor kezembe vettem John Williams regényét, két dologra voltam igazán kíváncsi. Az egyik, hogy az írónak sikerül-e megváltoztatni azt a képet, ami eddigi olvasmányaim alapján kialakult bennem az isteni Augustusról: a fiatal intrikusét, aki szívós küzdelemben sorra emésztette el nála sokkal tapasztaltabb és/vagy színesebb egyéniségű vetélytársait, és akiből öregségére a birodalom első hivatalnoka (és egyben elsőszámú nyárspolgára) vált. A másik kérdés az volt, hogy csakugyan tud-e vetekedni a regény a történelmi életrajzok csúcsteljesítményeivel, ahol például Graves professzor Claudius-duológiája vagy Tolsztoj Első Pétere tanyázik. És ha már itt tartunk: az író Stoner című regényének megérdemelten lett zajos kritikai és közönségsikere, a mérce tehát “házon belül” is adott volt.
A regény legnagyobb erénye a stílusa: a levélregény-formát választva Williams sok-sok álarcot ölt magára egymás után, és a megszólaltatott szereplők között ott sorakoznak a korszak ismert és kevésbé ismert alakjai. Ellenfelek és szövetségesek szemszögéből (a két kategória között a politika természetéből adódóan egész sűrű az átjárás) pro és kontra olvashatunk a hatalomhoz vezető út, majd az uralkodás éveinek legfontosabb mérföldköveiről, kisebb és nagyobb ívű intrikákról, a szintézist (hogyan/miért történt valójában) pedig vagy első kézből a főhőstől, vagy valamelyik közeli emberétől kapjuk meg. Az író roppant ügyesen ötvözi a kétezer évvel ezelőtti auktorok nyelvezetét a huszadik század emberéével, az előbbiből kigyomlálva a régmúlt kiművelt kútfőire jellemző modorosságot és tudálékosságot. (Kevés számú irodalmi perverzióim egyike a nagy ókori történetírók műveinek olvasása, és bár alapvetően lenyűgöz, hogy kétezer éve halott emberek hangját hallom, kicsit mindig olyan érzésem van, mintha nagyra nőtt gyerekek szólnának hozzám.) De az utóbbiból is éppen csak annyit adagol, hogy a könnyebb befogadhatóság ne menjen a stílusgyakorlat rovására. A szöveg gördülékeny és olvastatja magát: Williams biztos kézzel vált át Marcus Antonius keresetlen nyersességéről Cicero magabízó okoskodására, Maecenas finom szarkazmusáról Julia (Augustus lánya) keserű őszinteségére (a magyar olvasónak persze kellett ehhez Gy. Horváth László kiváló fordítása).
Paradox módon éppen a stílusbéli minőségből fakadt a legnagyobb csalódásom, és emiatt éreztem végül a regényt bizonyos szempontból elszalasztott lehetőségnek. Persze, közhely szintjén minden jó könyvről elmondható, hogy olvastam volna még, de az Augustus esetében ez nem csak az egészre, a részletekre is igaz. A problémát úgyszólván determinálja a regény terjedelme: Williams majd nyolcvan évet sűrített bele négyszáz oldalba. Egy napjainkban játszódó regény esetében is kemény feladat megoldani, hogy ilyen szűk keretek között a dolog ne menjen a cselekmény, vagy épp a részletes jellemábrázolás rovására. Egy történelmi életrajznál pedig, ahol gondot kell fordítani az adott korszak hátterének megjelenítésére is, sok szereplő felvonultatásával pedig még tovább töredezik az egész, ez akkor is lehetetlen, ha a szépírói zsenihez hasonló kvalitású szerkesztői véna is társul.
A regény három, jól elkülöníthető részre tagolódik: Caesar halálától a philippi csatáig tart az első szakasz, Phillippitől az egyeduralom megszerzéséig a második, majd Augustus haláláig a harmadik. Ezek külön-külön is kitölthették volna a regényt, én biztosan élvezettel olvastam volna őket az utolsó betűig. Bármilyen furcsán hangzik is, az utolsó ötven oldalig magáról a Haza Atyjáról nem kapunk sokkal cirkalmasabb képet annál, mint amit - feltételezve némi történelem iránti érdeklődést – már amúgy is ismerhettünk. Williams nagy hangsúlyt fektet például arra, hogy így vagy úgy, de felmentse hősét a történetírók tollából rá háramlott legfontosabb és legismertebb vádak alól. Ebből van egy pár, a harctéri gyávaságtól kezdve a már akkori szemmel is álszentnek és betarthatatlannak ítélt családjogi törvények megszületésének, illetve saját lánya száműzetésének körülményeiig. Bizonyításának alátámasztását illetően mégis könnyen támadhat hiányérzetünk.
Elmélyült jellemábrázolás helyett legfeljebb különböző olvasatú vázlatokat kapunk Augustusról, amiből felsejlenek ugyan az államrezont minden, így akár saját maga és családja boldogsága elé helyező, esendőségét és kételyeit higgadt rezignáltságba burkoló, magányos uralkodó körvonalai, de a részletek egész egyszerűen elsikkadnak a váltakozó nézőpontok között. Mindehhez érdekes kontrasztot ad, hogy Júliát, bár alig egyharmadában jelenik meg a könyvnek, mégis hús-vér, az apjánál sokkal komplexebb személyiségként sikerült ábrázolni, és a kulcsot a főhős legfontosabb mozgatórugójának megértéséhez is az ő sorsán keresztül kapjuk meg. Lívia, Augustus utolsó felesége viszont alig jut valami szerephez, pedig abban nagyjából minden historikus egyetért, hogy mindenki másnál nagyobb befolyása volt öregedő férjének cselekedeteire.
Hogy mégsem torzóként gondolok vissza az Augustusra, az leginkább annak köszönhető, hogy az egyik utolsó fejezetben Williams megtette azt, amiből sokkal többre lett volna szükség – hosszabban is szóhoz juttatta végre az idős császárt. Alig ötven oldal az egész – egyfajta parafrázisa a császár mauzóleuma előtti bronztáblákra vésett sírfeliratnak, amit Theodor Mommsen a „feliratok királynőjének” nevezett –, és ez a filozofikus hangvételű, némi melankóliától sem mentes visszaemlékezés többé-kevésbé befoltozza a hiányosságokat. Nem mellesleg az íróról is sokat elmond: a fiatalságról, az átlagember gyarlóságairól, a művészetről stb. szóló elmélkedésekből nem nehéz kihallani az idősödő, illúzióit már maga mögött hagyó férfi szavait.
Visszatérve a cikk elején feltett kérdésekre, a válaszokat nem lehet egyszerű igennel vagy nemmel letudni. Az én hősöm továbbra is a korhely hősszerelmesek archetípusa, Marcus Antonius marad, de azért Williamsnak sikerült árnyalnia a másik oldal, az isteni Augustus képét is. Nem gondolom, hogy valóban ilyen lett volna – ennyi küzdelemben győztessé válni, majd a győzelem gyümölcseit élethossziglan meg is őrizni sokkal keményebb, és egyben sötétebb személyiséget feltételez –, de elfogadom, hogy akár ilyen is lehetett volna. És ha egy fikciós mű képes erre, az mindenképp az író dicséretére válik. Ami pedig a másik kérdést illeti: a regény erényei bőven felülmúlják a hiányosságait, s ha nem is fér fel arra a polcra, ahol a legnagyobbak sorakoznak - egy másik zsánerben egyébként a Stoner odakerült –, arról inkább az író által választott szerkezet, sem mint a belbecs tehet.
