Batman: A végzet Gothambe érkezik
Írta: Mike Mignola, Richard Pace, Illusztrálta: Troy Nixey, Dennis Janke, Dave Steward, Kiadta: Eaglemoss Hungary, 2017.
A nyolcvanas évek utáni képregénybeli horror egyik nagymestere Mike Mignola, aki a Dark Horse kiadónál lassan harminc éve folyamatosan futó Hellboy és BPRD képregényeivel az egyik legszebben felépített fikciós univerzumot kínálja az olvasóknak a sokszor vájtfülű rajongók számára is nehezen navigálható DC és Marvel alternatívájaként. Sokan elfelejtik azonban, hogy a karrierje kezdetén Mignola a két óriáskiadó több képregényében is közreműködött (pl.: The Incredible Hulk, Cosmic Odyssey, Batman), illetve a Hellboy kirobbanó sikere után sem szakította meg a kapcsolatot korábbi munkaadóival. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint az eredetileg 2000-ben megjelent Batman: A végzet Gothambe érkezik, amit 2017-től már magyarul is olvashatunk az Eaglemoss Hungary jóvoltából. Mignola a Hellboy során többször is bizonyította, hogy nagy rajongója Lovecraftnak, ám ezt a kötetet tényleg rogyásig zsúfolta a Cthulhu-mítoszra tett utalásokkal, illetve a Batman világából ismert koncepciók és karakterek stílszerű „lovecraftosításával”. A képregény emellett egy húszas évekbe ültetett alternatív Batman-történetként is funkcionál. Troy Naxey rajzai káprázatosan ötvözik a modern szuperhős-történetek realisztikus és a húszas évek ponyvamagazinjainak expresszív stílusát. Sok Elseworlds, azaz a szokásos kontinuitástól drasztikusan eltérő képregény született Batman főszereplésével az évek során (Gotham by Gaslight, Batman: Gotham Noir, Batman & Dracula), de A végzet Gothambe érkezik mindenképp a legjobbak közé tartozik.
The Red Mother
Írta: Jeremy Haun, Illusztrálta: Danny Luckert, Kiadta: BOOM! Studios, 2020–2021.
Bár a démoni megszállás viszonylag gyakori témája a horror regényeknek és filmeknek (Rosemary gyermeke, Az ördögűző, A ragyogás), addig képregényben viszonylag ritkán fordul elő. A megszállás, összeesküvés és paranoia mentén zajló pszichológiai folyamatok érzékletes ábrázolása helyett sokszor a paranormális fantasztikum külsőségeinek látványos megjelenítésére helyezik a hangsúlyt, és akkor sem feltétlenül a horror esztétikai élményének elérése érdekében. Nem úgy a The Red Mother. Jeremy Haun és Danny Luckert tizenkét számból álló limitált sorozata remekül példázza, hogy a képregény igenis alkalmas médium az emberi lélek és a benne dúló kétségek és ellentmondások kifejezésére, különösen ami a trauma, gyász, szorongás, és őrület érzéseit illeti.
A sorozat főszereplője, Daisy McDonough egy rablótámadás során elveszti szerelmét (szó szerint, a férfi teljesen nyomtalanul eltűnik) és ő maga is megsérül: valaki (vagy valami) kivájta a jobb szemét. Daisy túléli a támadást, felépül, műszemet kap, ám hamarosan borzasztó látomások törnek rá. Később furcsa megbízást kap a tengerentúlról: az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő rejtvényjátékok koronázatlan királya, Leland Black visszautasíthatatlan ajánlatot tesz számára (Daisy jóhírű játékfejlesztő), és ő elfogadja azt abban bízva, hogy a környezetváltás segíthet a gyász feldolgozásában. Ám a látomások nem múlnak el, sőt, mintha egyre rosszabbá válnának.
A The Red Mother a vizuális narratíva tekintetében dekompressziós, azaz laza. A cselekmény feszes és lényegre törő ábrázolása helyett aprólékosan építkezik, és eközben kitüntetett figyelmet fordít az atmoszféra megteremtésére, a részletgazdag akcióábrázolásra, illetve a lélektani folyamatokról informáló arckifejezések expresszívebb ábrázolására. Normál esetben nem vagyok híve az ilyen filmszerű képregényeknek, azonban a The Red Motherrel kénytelen vagyok kivételt tenni, mivel nem tudok fogást találni rajta: döbbenetesen jól megírt és rajzolt, már-már hibátlan képregény.
Lovecraft Antológia - Első kötet
Írta: H. P. Lovecraft, Szerkesztette: Dan Lockwood, Kiadta: Szukits Kiadó, 2021.
Már-már annyi lovecrafti képregény jelent meg az utóbbi harminc évben, hogy szinte képtelenség lépést tartani velük. Ezeknek számos típusára találni példát, vannak Lovecraft munkásságához, illetve a tágabb Cthulhu-mítoszhoz közvetlenül nem kötődő, ám mégis kozmikus horrornak számító sorozatok (pl.: Paul Tobin: Colder, Cullen Bunn: Regression). Akadnak a lovecrafti sémákat külsőségeiben feldolgozó (Aaron Williams: North 40), illetve kreatív módon kifordító (Brandon Seifert: Witch Doctor) képregények. Vannak címek, amik bővíteni próbálják a mítoszt (Michael Nelson: Fall of Cthulhu) vagy metatextuálisan közelítenek hozzá (Alan Moore: Providence). Akadnak H. P. Lovecraft műveit közvetlenül adaptáló projektek is, úgy mint a brit I. N. J. Culbard és a japán Gou Tanabe munkái, azonban ezek általában a nagyobb lélegzetvételű kisregényekre és hosszabb novellákra koncentrálnak, és kevés adaptációját találhatjuk meg a valóban rövid terjedelmű történeteknek. Mintha éppen ezt orvosolandó jelent volna meg a SelfMadeHero kiadótól a Dan Lockwood által szerkesztett Lovecraft Anthology, amelynek első kötete immáron magyar fordításban is elérhető a Szukits Kiadónak köszönhetően.
Mint minden antológiánál, itt is akadnak erősebb és gyengébb történetek, ám összességében azt kell mondjam, hogy az általam olvasottak közül az egyik legjobb Lovecraft-adaptációs képregénygyűjtemény. Külön figyelmet fordítanék a kötet szerkesztője által írt és Shane Ivan Oakley által rajzolt A sötétség lakójára, ami szűk színpalettát és éles fény-árnyék kontúrokat alkalmaz, már-már noir-jellegű feldolgozása az eredeti történetnek. David Hine és Mark Stafford groteszk stílusú Szín az űrbőljében a bizarr karakterdizájn és az intenzív színek rendkívül hatásos elegyet alkotnak. Leah Moore, John Reppion és Leigh Gallagher Árnyék Innsmouth fölöttje képi világa kevésbé virtuóz, ám a cselekményvezetés tekintetében ez talán a kötet legkiemelkedőbb darabja. Nagyon bízok a kiadvány hazai sikerében, ugyanis a második kötet még talán az elsőnél is jobb, illetve magyar olvasók számára extrán különleges, hiszen a második kötetben Futaki Attila Pat Millsszel készült közös munkáját, A névtelen várost is elolvashatjuk majd.
Black Stars Above
Írta: Lonnie Nadler, Illusztrálta: Jenna Cha, Kiadta: Vault Comics, 2020.
Rengeteg horrorral volt dolgom az utóbbi időben, és mint ahogyan az a listából is látható, ezek közül igen sok mű kötődik Lovecraft munkásságához. Csak remélni tudom, hogy ez némi hitelt ad a következő kijelentésemnek: a Black Star Above az egyik legjobb kozmikus horror, amit valaha olvastam. Direkt nem szűkítettem le a kijelentés keretét a képregényekre. Médiumtól függetlenül, Lonnie Nadler és Jenna Cha műve az általam tapasztalt egyik leglebilincselőbb, egyszersmind legrémisztőbb történet. Nem vagyok ijedős fajta, inkább amolyan tudatos elvonatkoztatottsági helyzetből szoktam élvezni a horror műfaját a csak rá jellemző esztétikai kvalitásai miatt. A képregény médiuma különösen nehéz helyzetben van, mivel nem képes az elfedés és leleplezés eszközeivel olyan szabadon játszani, mint az irodalom, a film vagy a videojáték — egy képregény komplett oldalanként tárul az olvasó számára, nem pedig szavanként vagy pillanatonként. Mégis, a Black Stars Above olvasása közben számos ponton szabályos iszonyat lett úrrá rajtam, mivel annyira hatékonyan vont be a maga valóságába, hogy nem csupán tanúja voltam a cselekménynek, de mintha magam is átéltem volna azt.
1887-ben járunk, a fagyos észak-amerikai vadonban. Eulalie Dubois egész életét a civilizációtól elszigetelten élte. Apja francia prémvadász, anyja őslakos. Eulalie egy nap esélyt kap a szabadulásra egy furcsa idegen képében, aki busás fizetség fejében megbízza egy csomag kézbesítésével. A baj az, hogy senki sem hallott még arról a városról, ahová Eulalie-nek el kellene juttatnia a csomagot. Az idegen szerint a város igenis létezik: az északi vadon rejtekében található, és majd a fekete csillagok megmutatják Eulalie számára az odavezető utat. Eulalie elindul, azonban már az út kezdetétől bizarr dolgok történnek körülötte: soha nem látott légköri jelenségek kísérik az útját, és mintha figyelnék őt. A legváratlanabb helyeken tűnik fel ugyanaz a háromszögekből álló szimbólum. Egyszercsak a csomag tartalma is megszólal: tekeli-li.
A Black Stars Above zsenialitása abban rejlik, hogy mindössze öt szám alatt képes a kozmikus horror számos motívumát, illetve elbeszélői modalitását megidézni, úgy mint az izolációs szorongás, az őrület miatti többértelműséget, a paranoid homályt, a reflexióba zárt iszonyatot, a kozmikus fenyegetéssel szembeni eljelentéktelenedés érzését, a lovecrafti értelemben vett társadalmi elfajzást, illetve ennek Nadler általi szubverzióját is. Ám a képregény nem egy kreatív ötletekből álló halmaz: koherens és konzisztens egészet alkotó mestermű. A kozmikus horror rajongói számára vétek lenne kihagyni, de azt gondolom, hogy a zsáner-preferenciákat meghaladóan, mindenki számára meghatározó olvasmányélményt nyújthat.
Futottak még:
Alan Moore: From Hell - Masters Edition, avagy minden idők egyik legjobb képregénye, ami többek között horror is, immáron színes kivitelben. Sajnos még nem sikerült beszereznem, pedig tavaly júliusban jelent meg.
Barry Windsor-Smith: Monsters, avagy harminc év munkája, ami eredetileg egy Hulk-történetként indult, ám a végeredmény egy Egyesült Államok hadigépezetéről és annak korrupciójáról, rasszizmusról és gyermekbántalmazásról szóló eposz.
Simon Spurrier: John Constantine: Hellblazer, avagy a legjobb a Hellblazer-képregény azóta, hogy Garth Ennis írta volna a sorozatot, és amit sajnos többek között a DC fölötti tulajdonosváltás miatt idő előtt lelőtt a kiadó.
Koren Shadmi: Lugosi: The Rise and Fall of Hollywood's Dracula, avagy minden apróbb hibája ellenére az egyik legjobb életrajzi képregény, ami a klasszikus horrorfilmek (és Tim Burton Ed Woodjának) rajongóinak kötelező darab.
Chip Zdarsky: The Silver Coin, avagy egy újabb innovatív megoldású képregényantológia, ami csak azért nem került fel a listára, mert egyelőre túl kevés száma jelent meg ahhoz, hogy hosszasan írni tudnék róla.
Al Ewing: Immortal Hulk, avagy a legizgalmasabb Marvel-képregény az utóbbi évekből, ami épp idén októberben ért véget az 50. számmal, viszont én magam még csak körülbelül a sorozat feléig jutottam.
James Tynion IV: Something Is Killing The Children, avagy a már kezdetektől szép remények elé néző Tynion karrierjének talán legfeszesebb munkája, amiből habár húsz szám megjelent már, én csupán ezek felét tudtam október közepéig elolvasni.
