Nincs még egy ennyire átpolitizált irodalmi közeg, mint a kortárs orosz irodalom. A szemünk láttára igyekszik Oroszország megmutatni a világnak, hogy igenis a Szovjetunió bukása után húsz évvel még mindig erős világhatalom, és hogy az ország vezetői – éljünk ezzel az eufemizmussal – érdekesen értelmezik a demokrácia fogalmát és eszközrendszerét. Amióta a Kremlből „kisöpörték” az egypártrendszert azóta az orosz irodalom világhírűvé vált művei nem nélkülözik az állásfoglalást hazájuk állapotáról, legyen az a vadkapitalizmus, a média erős cenzúrája vagy valamilyen sajátosan oroszos jelleg. Emellett az orosz irodalom másik nagy jellemzője – ami mindig is jelen volt benne – a fantasztikum használata. Megemlíthetjük Pelevint, mint a legismertebb példát, aki írt már vámpírokról (Empire V) és virtuális valóságról is (A rettenet sisakja), de idecitálhatjuk Szorokint, akinek beteg elméjéből a legfélelmetesebb orosz jövővíziók kúsznak elő (vegyük kézbe Az opricsnyik egy napját), de bedobhatjuk Tatyjana Tolsztaját is (Kssz!).
A Futu.re elolvasása után az embernek az lehet az érzése, hogy annak szerzője, a Metro-regényekkel világhírre szert tevő Dmitry Glukhovsky ebbe a díszes társaságba szeretne belépni, hiszen könyve egy vérbeli disztópia, ami ugyan Európában játszódik, de olyan elemeket is használ, amelyek hazájára (is) ráhúzhatóak. De mégsem mondhatjuk azt, hogy sikerrel ugorja meg a nagyok szintjét, sajnos még a közelükbe sem ér, sőt, a Futu.re önmagában nem több egy gyenge tucatdisztópiánál.
Fél évezreddel járunk a halhatatlanság felfedezése után. Európában minden lakosnak alanyi jogon jár a szer, ennek köszönhetően azonban a gyerekvállalást szigorú szabályokhoz kötik, a halhatatlan milliárdok pedig több emeletes toronyvárosokba költöznek. A világ többi részén sem jobb a helyzet, Amerikában a tehetőseké a halhatatlanság, a szegények nemzedékeinek kell félretennie, hogy valamelyik utódjuk megvehesse az örök életet, Oroszországban pedig csak a szűk hatalmi elit kiváltsága ez, míg a nép visszasüllyedt az iparosodás előtti élet szintjére. A Föld vészesen túlnépesedett, Európa azonban fenntartja a demokráciát, már ami a halhatatlanságot illeti, minden másban az elit messze elszakadt a néptől. A kényes egyensúlyra a Falanx vigyáz, a magukat Halhatatlanoknak nevező csoport, akiket törvénytelen gyerekekből neveltek fel kegyetlen internátusi évek alatt. Főhősünk, Jan – vagy ahogy társai ismerik, Hét-Nulla-Hét – is ilyen, akit váratlanul felkér a Halhatatlanok Pártjának vezetője, hogy hajtson végre egy privát feladatot, amiért meredeken ívelhet fel a karrierje. Ez pedig nem más, mint egy terrorista likvidálása. Azonban Jan elszalasztja ezt a lehetőséget, és hamarosan egyre inkább szembe kerül megbízójával. Mindemögött pedig egy nő iránt érzett megmagyarázhatatlan vonzalma áll.
Klasszikus disztópikus felállást kapunk tehát, ahol a főhős, a rendszer kiszolgálója egyszer csak ráébred a rendszer embertelenségére, és egy szerelem miatt – Orwell óta mindenki ehhez a kliséhez nyúl? – szembekerül vele. Azonban pont azért, mert a cikk elején említett orosz szerzők sokszor ezekből az unásig ismert klisékből képesek valami megrázót kihozni, az ember bizalmat szavaz Glukhovsky-nak. Igen, lehetne potenciál ebben a regényben, hiszen számtalan érdekes és a mai nap is égető kérdést dob fel: egyéni önfeláldozás a társadalom üdvéért, túlnépesedés, bevándorlás, szűkülő erőforrások, azok egyenlőtlen elosztása, a panem et circenses elve, a demokrácia álságos volta, terrorizmus, politikai elnyomás, a gazdasági elit túlhatalma etc., megterhelve mindezt az öröklét morális kérdéseivel, a gyermektelen társadalom képével és a kegyetlen internátusok világával. Soknak tűnik? Az is. Ugyanis Glukhovsky mintha egyik kérdéssel sem foglalkozna igazán. Mindenből kapunk egy picit, de semelyik sem válik igazán markánssá – de ami a legfőbb baj, hogy igazán egyedivé sem. Ugyanis minden ötletét láttuk már máshol, jobban kidolgozva. Lehet azzal menteni a könyvet, hogy nem sci-fi, és ez az érv ideig-óráig meg is állja a helyét. De olvasás közben érezzük, hogy ez nem egy regény, ami sci-fi elemeket használ, hanem egy science fiction regény. Éppen ezért bosszankodok azon, hogy nem konzisztens a világképe – ha halhatatlanok az emberek, akkor miért használnak olyan technológiákat, amik a XXI. század elejére a nyugati világ minden állampolgára számára elérhetőek, és a fejlett technikát csak a hologram és más olcsó sci-fi kellékek jelképezik? Miért ezt a fejlődési utat választották? Miért nem léptek ki az űrbe – erre még utal is a könyv, de nem fejti ki, mintha csak véletlenül a szövegben felejtette volna a szerző ezt a részt egy korábbi kéziratból. És mint mondtam, ez szinte az összes ötletére igaz, mindegyik kidolgozatlan. Ha csak a sci-fi műveknél maradunk, szinte mindre találunk jobban kidolgozott és érdekesebb példát. Ha az internátusok világa érdekel (ami annyira nem is sci-fi ötlet), leveszem a Végjátékot a polcról, ha a halhatatlanság, akkor tessék, ott van a Pandóra csillaga, de beugrik Richard Morgan Valós halála, ahol a több száz éves milliárdos arról elmélkedik, mennyire belefásult az öröklétbe. Tornyokba zsúfolt emberiség? Nemsokára jön a High Rise, Ballard regényének filmváltozata, ugyanez, ötven évvel korábbról. Halálraítéltek üldözése? Logan futása. Gyermek nélküli társadalom? Az ember gyermeke. És ezek még csak a nyilvánvaló sci-fi párhuzamok.
A gondolati zsákutcák – amikor egy-egy érdekesen induló elmélkedés nem fut ki sehová – mellé tehát unásig ismert sci-fi ötleteket kapunk. És ha 
mindez nem lenne elég, a cselekmény és a karakterek is borzasztóan unalmasak és egyszerűek. A főhős cselekedeteit igyekszik magyarázni az internátussal és az ott átéltekkel, valamint az anyjához kapcsolódó emlékeivel, és ezt még el is tudnám fogadni. De a hatszáz oldal alatt mintha semmilyen esemény nem hatna rá. Semmit sem változik, a gondolkodása nem képes változni, akármilyen erős behatások is érjék. A legszembetűnőbb példa, amikor bekerül a bevándorlók közé: még az ott átéltek sem tudnak alakítani azon, ahogyan a világot látja. Nem azért fordul a rendszer ellen sem, mert az rossz – igazából az első ötven oldal után azt éreztem, ezt a rendszert nem lehet megdönteni, mert ha ennek vége az emberiségnek is vége –, hanem mert őt sértették meg személyesen. Semmi magasztos vagy átgondolt cél nem vezérli, egyszerűen csak az önös, kicsinyes szempontjai mozgatják. Mintha csupán azért jutna el egyik-másik döntéséhez, mert az író ezt akarja, függetlenül attól, hogy maga a karakter mire alkalmas. Persze azzal, hogy Jan antihős még nem lenne semmi probléma, de úgy tűnik, Glukhovsky a narrációval úgy próbálja meg beállítani őt, mintha igazi, tudatos ellenálló lenne, aki a gonosz rendszer ellen fordul. Tipikus disztópia probléma, hogy bemutatnak ugyan egy rossz rendszert – most tekintsünk el attól, hogy mennyire működőképes vagy sem –, de alternatívát nem. Ezért nem tud Jan vagy a regény akármelyik szereplője sem igazi hőssé válni, mert nem valamiért, hanem csak valami ellen harcolnak, a következményeket figyelmen kívül hagyva. Nem mintha sok pozitívumot lehetne elmondani a szereplőkről. Mindegyik csupán egy-két karakterjeggyel van felruházva, amelyektől papírmasék maradnak, nem személyiségük, hanem funkciójuk van, ettől pedig az egész életidegenné válik. Nem az a fontos, hogy szerethető legyen egy karakter, hanem hogy értsük, mit miért tesz, legyen az akármi…
A Futu.re olvasása után csontosodott meg bennem az a gondolat, amit már kifejtettem, miszerint Glukhovsky talán be szeretne állni abba a sorba, amiben Pelevin vagy Szorokin foglal helyet. De ennek a regénynek a kapcsán nem érzem, hogy az orosz szerző elég jó író lenne ahhoz, hogy komplex problémákat feldolgozzon. A felvetéssel nincs probléma, ráadásul a lehetőségét is megteremtette annak, hogy ezekről beszéljen – például sok kortárs disztópiával ellentétben itt más államok is megjelennek, amikhez lehet viszonyítani –, de nem tudott túllépni a közepes akció- és sci-fi regény kliséken.
