Valamikor a második világháború előtt, a totalitárius korszak virágzásának idején egy városban, amelyet neveztek már Szentpétervárnak, Petrográdnak és Leningrádnak is, egy fiatal lány, Marija Morevna egy hosszú keskeny utca hosszú, keskeny házában ül az ablakban. Álmodozik és vár, a tizenkét, hozzájuk betelepített családhoz hasonlóan valami csodára, és a csoda megtörténik: nővéreiért madárformájukat vesztett kérők érkeznek szép sorjában és annak rendje és módja szerint magukkal is viszik a lányokat. Végül Marijáért is eljön és rabul ejti a szívét– no, nem a boldogság kék madara, hanem egy ismeretlen, gáláns idegen, akinek átváltozását a hajadon épp elmulasztotta. Onnantól kezdve a lánynak nincs választása, mennie kell tűzön-vízen át az ő Koscseje után egy reményteli, szebb jövő felé. Csakhogy a dolgok általában nem úgy alakulnak, ahogy tervezzük őket.
Catherynne M. Valente a fantasztikus irodalom kedvelői körében hazánkban is meglehetősen jól ismert szerző. Angolul számos könyve jelent meg, melyekért többek között megkapta a Mythopoeic és a Hugo-díjat, valamint többször jelölték már World Fantasy díjra is. Magyarul a Marija Morevna és a Halhatatlan mellett egy fiatalabb korosztálynak szánt trilógiája fut, amelynek az első részét adták ki idáig, A lány, aki körülhajózta Tündérföldet címen. E köteteken kívül még antológiákban találkozhatunk a műveivel.
Jelen regénye öndefiníciója szerint is a fantasyirodalom köntösébe burkolt politikai kritika. A társadalomkritikus él nem meglepő, hiszen a műfaj híres őse, az Alice Csodaországban sem pusztán egy ártatlan gyermekmese, hanem a korabeli Anglia politikai és társadalmi életének szatírája, mondhatni egy igazi báránybőrbe bújtatott farkas a viktoriánus irodalom színpadán.
A Marija Morevna kapcsán elsőre kézenfekvően adódna a párhuzam Gaiman nagyszabású urban fantasy műveivel, jelen regény azonban húsba vágóbb és természetközelibb azoknál. Itt nincs cinkos összekacsintás az olvasóval, Mariját követve elrepülünk a diktatórikus valóságból az éppen ugyanúgy kommunista Tündérföldre és vissza. Az emberi történelem maximálisan kihat a mitikus szereplők életére is, és rengeteg utalást találhatunk a sorok között a cselekmény idején éppen zajló történelmi eseményekre. A művet szorosan átszövő mágikus realizmus és a totalitárius rezsim kapcsolata sem véletlen, hiszen a diktatúra irrealitását csak egy, a megszokott, mindennapi élet józan szabályait hasonlóan semmibe vevő fantasztikus világhoz lehet hasonlítani, amely valamiképpen mégis csak legitimitást nyer annak ellenére, hogy minden természeti és pszichológiai alaptörvény a létezése ellen szól.
Az írónő félig viccesen mythpunkként határozta meg regényét, melyben a gazdag népmesei hagyomány világteremtő-és formáló erőként jelenik meg, az orosz néplelket egészen egyedi megvilágításban tárva elénk. Mindebből kitűnik, hogy a mű erősen ellenáll mindenféle kategorizálási és besorolási kísérletnek, viszont jól illeszkedik a Patricia McKillip Boszorkányerdője és Naomi Novik Rengetegje által képviselt vonalhoz. A szöveg életre kel, érzéki és a történet kibontakozásával párhuzamosan a női lélek őszinte, sokszor önmagával és másokkal is kíméletlen kitárulkozásának lehetünk tanúi. A regény költői, érzékeny hangú líráját Kleinheicz Csilla ültette át magyarra. A szövegvilágot gyakran kifejezetten szabadverseket idéző képzettársítások jellemzik, már csak ezek felfedezése és élvezete miatt is érdemes elmerülni benne.
Marija látta a nővérei kérőit madárból emberré változni, épp csak a saját férjét nem, így annak titokzatossága miatt teljesen Koscsej hatalma alá kerül. Először önként rendeli alá magát, szinte egyáltalán nem lázad, de minél inkább forog tovább a mese kereke, annál erősebbé válik benne a függésben lét helyett a függőségben tartás vágya, főként miután kiderül, hogy Koscsej szellemiségében közelebb áll a Kékszakállú Herceghez, mint az kívánatos volna. A három nővér három kérője is allegorikus figura. Három történelmi korszak jellegzetes alakjait testesítik meg, az arisztokratát, a forradalmárt és a kommunistát. A regény érzékletesen ad példát az emberek közti lehetséges negatív forgatókönyvekről, arról, hogy mi történik, ha egy párkapcsolat dinamikáját az időnkénti józan mérlegelés helyett pusztán zsigeri indulatok diktálják. Iván törvényszerűen elszereti Mariját Koscsejtől, mert a mese, a játszma mindig ugyanúgy zajlik, a szereplők nem tudnak kitörni a körforgásból. Marija mindig kétségbeesetten igyekszik megmagyarázni magának mind Koscsej, mind Iván iránt táplált érzelmeit. Ahogy mi mindannyian. Bizonygatni, hogy jó lesz, hogy így lesz jó. Egyszerre akarja birtokolni mindkettejüket és közben azt is akarja, hogy őt birtokolják, így aztán nem lehet egyiküké sem teljesen.
A regény folyamán szemünk elé táruló örök ismétlődés, Élet és Halál egyre véresebb és komorabb harca valamint a Háború és Éhínség, Fagy Tábornok megállíthatatlan tombolása pokolszerű színezetet adnak a létnek, melybe belelátunk. A látomások sorozata Leningrád ostromának minden érzékszervünkre ható bemutatásában csúcsosodik ki. A valóság mögé látás képessége Marija számára inkább átok, mint áldás, mert a borzalmaktól a másik világ sem szabadít meg, sőt, inkább fokozza a kínokat, mert a fantázia a rögvalóság görbe tükre, így groteszkül, kifordítva és kifacsarva utánozza azt. Sehol nincs menekvés a mindent átható korszellem elől. Mindeközben a domovojok, azaz házimanók komityetet alapítanak az alagsorban, egy ruszalka jó kommunistát akar nevelni a lányából, egy sárkány elvész a sok háborús halott által generált papírmunkában, a hírhedt boszorkány, Baba Yaga pedig mozsáron lovagolva érkezik a kedvenc kocsmájába, és folyamatosan próbák elé állítja majd felfalással fenyegeti Mariját, aki az Élet cárjához akar feleségül menni. Ez az élet ugyanis nem tündérmese. Gyönyörű, ugyanakkor részvétlen, kegyetlen, fárasztó és önző, néha ad, máskor elvesz, egyszer simogat, máskor üt és mindig a sarkában jár a Halál fenyegető árnyéka.
A két létmód, a mitikus és a diktatórikus kollázsszerűen rétegződnek egymásra. Az ábrázolt tájak szürreális látványvilágát olykor még Hieronymus Bosch is megirigyelhetné. Atmoszférája ráül az ember lelkére és a végig az olvasóban motoszkáló kellemetlen érzés a szöveg végére sem oldódik fel. Kicsit börtönszerűnek éreztem az áthághatatlan és megváltoztathatatlan mesei logikát: a történet egy bizonyos részén megtudjuk, hogy minek hogyan kell történnie és minden meg is történik éppen úgy, annak rendje és módja szerint. Nincs megváltás, nincsen pozitív végkicsengésű katarzis, ahogyan általában az életben sem. Háború van és a háborút csak túlélni lehet, vagy belepusztulni. Ha lúdbőröző élő házaktól és vígan csordogáló vérszökőkutaktól nem is, a leírásokból áradó hangulattól az olvasó is garantáltan libabőrös lesz, mert ez a világ magában tart, amíg végig nem jártuk a mítoszok által már régen kijelölt, koponyákkal és holtakkal bőven szegélyezett utunkat. A mesei szálak és a történelmi korszak szerves összeszövése mellett a könyv legnagyobb érdeme számomra az, hogy el tudott kapni. Átéreztet és érzékenyen idéz egy olyan sötét történelmi korszakot, amelyben a szerelem és a szeretet ugyan gyújthatott pásztortüzeket, de a megváltást önmagában nem tudta elhozni. Tükröt tart a szereplőinek egymás által, és nekünk, olvasóknak is, akik örülhetünk, hogy egy ilyen békés korba és helyre születtünk, amelyben zavartalanul írhatunk és olvashatunk ahelyett, hogy cipőtalpból kellene levest főznünk, vagy éppen utolsó könyveinkkel begyújtanunk a kályhába.
Mindazoknak ajánlom, akik szeretnének egyedi, atipikus fantasyt olvasni, vagy akár sosem olvastak fantasyt, de nyitottak az újra, a történelmi kérdésekre, és adnak egy esélyt annak, hogy ez a melódiaszerűen áradó történet magával sodorja őket egy felkavaró utazás erejéig. Hiszen mi is folyton kergetjük a tűzmadarat, vágyódva éteri fénye és forró melege után, de miután lelőttük, hogy megszerezzük magunknak, semmink nem marad egy-két halványan parázsló tollon kívül. Ezek a tollak viszont arra késztetnek, hogy lankadatlanul újabb és újabb vadászatra induljunk valami földöntúli, édes és elérhetetlen nyomában.
